Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1999-12-08 / 49. szám

12 1-999. december 8. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Diszkópatkányok A film eredeti címe: A Night at the Roxbury (Egy éjszaka a Roxburyben) nem minősíti a szereplőket, ellentétben a magyar forgalmazó változa­tával. Minthogy az emberek többsége irtózik az átköltött címben említett rágcsálótól, némi rossz érzéssel ül be a néző a moziba. Pedig a pat­kány az egyik legokosabb ál­lat (biológusok megfigyel­ték, hogy ha mérgező gáz kerül a csatornarendszerbe, a patkánycsalád egyik tagja feláldozva életét, saját testé­vel dugaszolja el a járatot, míg társai elmenekülnek). Ez a fajta intelligencia nem mondható el a film két főhő­séről, Steve és Doug Buta- biról. A gimnáziumot hét év alatt sikerül csak kijárniuk, s bár szabad idejüket nem Dosztojevszkij vagy Franz Kafka tanulmányozásá­nak, hanem Los Ange­les diszkóklubjainak szentelik, patkányok­nak semmiképpen nem nevezhetők. A két fia­talember napközben az apuka művirág-keres­kedésében dolgozik - unottan, sőt kelletlenül -, de estére lázba jön­nek. Kilónyi zselével hajukon, illatfelhőbe burkolózva, menő öl­tönybe bújva, vastag aranylánccal a nyakban - irány a Roxbury. Ám a két srácnak afféle balfácánként még soha nem sikerült a leg­felkapottabb dizsibe bejutni. Egy véletlen baleset - a saját magát alakító Richard Griecóval karamboloznak - végre hozzásegíti őket, hogy bejussanak a „szentélybe”. Á szappanoperasztár beviszi őket a Roxburybe. Ott pedig azonnal megismerkednek a tulajjal, és .jobbnál jobb” öt­letekkel kápráztatják el. Két mutatós lány is a horgukra akad. Egyszóval minden jól alakul... Ha emlékeznek még a Romy és Michele című vígjátékra, elég csak annyit mondani, ez a film megalkotta a bu­tácska lányduó férfiváltoza­tát, ugyanannyi humorral és elnéző szeretettel. Heti Schwarzi, a sátán Sokáig csak találgatni lehe­tett, hogy milyen szerepeket is vállal el mostanában Ar- nold Schwarzenegger. A leg­többen a Terminator 3-ra várnak, ám az új „halálos'z- tós” epizódról még mindig kevés hír érkezik. Az viszont már teljesen biztos, hogy az End of Days című thriller már az év végén mozivászonra kerül. Ebben a filmben Schwarzi maga lesz a sátán... Újabb szerepe pdig egy nép­szerű képregényhez kapcso­lódik: a Doc Savage: The Mán of Bronze-ban ő alakítja a milliomos dr. Clark Savage jr.-t, aki viszont már az elnyo­mottak oltalmazójaként tű­hír nik fel. A képregényből egyébként 1975-ben készült már film, akkor Ron Ely ját­szotta a főszerepet. Az új ver­ziót valószínűleg Chuck Russel (Végképp eltörölni) fogja rendezni. Moszkvában, Puskinék egykori fészkében mostantól fogva Petőfi is jelen lesz Magyar ház Puskinéknál M. Lengyel László _____________ A jövendő költőóriás, Alek- szandr Puskin csak nyolcéves múlt, amikor ideköltöztek. Még nem volt Alekszandr Szerge- jevics, de még nem is Szása, legfeljebb ha családi körben, a népes személyzet tagjai úrfinak tisztelték. Puskin néven apját, Szergej Lvovicsot ismerték, aki az akkori közfelfogás szerint érett férfi volt már, tiszteletre méltó karrierrel, és meglehetős jóléttel a háta mögött. Nem volt igazi ünnep a költözés, az anyá­val, Nagyezsda Oszipovnával még gyakorta emlékeztek hat­éves Nyikolaj fiuk kevéssel ko­rábban történt halálára. De ott volt Szása mellett a tizenegy éves Olga és a kétéves Lev, Ljovuska, ahogy becézték. Gyakran megfordult a házban Dmitrijev, a költő és meseíró, Karamzin, aki író és történész volt egy személyben. Mali- novszkij is történészként is­mert. Vjazemszkij és Batyuskov az orosz nyelvű irodalom ko­runkban jelentős alakjai voltak. Jöttek a rokonok is, Szergej Lvovics két nővére, Anna és Jelizaveta Lvovna, és a nagy- nénjük, Varvara Vasziljevna Puskina, férje után Csecserina. Fivére is volt Szergej Lvo- vicsnak, Vaszilij, aki A veszé­lyes szomszéd című elbeszélő költeményével írta be nevét az orosz irodalomba, meg azzal, hogy az Arzamasz irodalmi kör vezetője volt. (A XX. században leginkább zárt szputnyiktele- püléséről, a szovjet atomipar talán első számú központjáról ismerni a Nyizsnyij Novgorod- tól nem messze fekvő Arzamasz város nevét.) Ő volt a legna­gyobb hatással az ifjú Alek- szandrra. Jekatyerina Alekszejevna az anyai nagymama testvére volt. Alekszandr Jurjevics pedig az unokaöccse, aki után az ifjú Puskint Alekszandr névre ke­resztelték. Az ő irodalmi hajla­mai sokasodtak meg a későbbi költőben. A kétszintes faházban, a fara­gott bútorokkal berendezett úri szobákban, az udvaron át meg­közelíthető kőépítésú, alápin­cézett konyhában a moszkvai nagymama, Marija Alekszejev­na Hannibál volt az igazi gaz­daasszony. A moszkvai nagy­mama ismerte a legjobban a családi legendákat, a régi törté­neteket, Alekszandr tőle hallott az afrikai dédapáról, aki „Nagy Péter szerecsenje” volt. A nagymamát lánynevén Rzsev- szkajának hívták. A Rzsevszkijek, a kijevi Oroszország hűbéri fejedelmei, oldal­ágakon - az orosz „Árpád­háznak” szá­mító - Rjuri- kovicsokig tudták visz- szavezetni a családfá­jukat. Töb­ben az ősök közül részt vet­tek a kuli- kovói ütkö- z e t b e n (1380), a Romanovok korának kezde­tén hol szemben álltak a cárral, hol mellette; Nagy Pé­tert hűen szolgálták, később viszont kegyvesz­tetté váltak. A XVIII. században nem volt nélkülük valamirevaló összeesküvés. Hannibál nagymamának jó oka volt, hogy sokat meséljen ró­luk. A házzal szemben és átel- lenben, az utca által akkor még nem háborgatott bir­tokon csaknem fél év­századdal korábban Pjotr Ivanovics Rzsevszkij élt, majd lányai, Marja ‘ és Praszkovja örökölték az ingatlant. A Puskinék bérelte lak­tól nyugatra a házas­ság révén Rzsevszka- jává vált Jelizaveta Petrovna élt koráb­ban. Az ő lánya, Marija Nyi- kanorovna cserélte el Marja és Praszkovja nagynénivel a ki­sebb birtokot a nagyobbra. Rá­adásul az utca túloldalán, kicsit délebbre a Rzsevszkaja nővé­rek, Natalja és Valentyina Mat- vejevna éltek, az ő kúriájukat keletről határoló utcát mind­máig Nagy Rzsevszkij köznek, a folytatását egyszerűen Rzsevsz­kij köznek hívják. Az érdem leginkább Pjotr Ivanovics Rzsevszkijé, aki elsőként költö­zött ide. Ő Angliában tanult, Nagy Péter idején kezdte szol­gálatát a haditengerészetnél, és nagyapja volt Hannibál nagy­mamának. A birtok 1812-ben a nagy moszkvai tűzvészben leégett, csak 1820 után építették újjá a sarkon a manzárdos lakóhá­zat és két udvari épületet, Pus­kin ezeket lát­ta már csak, amikor 1826-ban - a Carsz- koje Sze- lo-i líce­umban, a pétervári udvarnál, majd a dekabris­ták felkelé­sét követő száműze­tésben eltöl­tött évekkel a háta mögött - visszatért Moszkvába. A környék: a Po- varszkaja szloboda a XVI. század végén népesült be. Az utcanevek árulkodnak. A Povarszkaja „szakácsit” jelent, a közök Sztolovij (asztali) Szkátyertynij (abrosz-), koráb­ban ráadásul Szalfetnij (szalvéta), továbbá Nozsov (késes), Hlebnij (ke­nyeres), Kalasnij (kalácsos), Kisz- lovszkij (savanyúsá- gos) elnevezései bi­zonyítják, hogy a cá­ri asztal kiszolgálói kaptak itt telkeket. A mi telkünk első is­mert tulajdonosa Vaszilij Kruglikov asztalnok volt. Róla Alekszej Kramisev szintén cári asztalnokra szállt a birtok. S mert az akkori igé­nyek szerint nem kis telekről van szó, elfért még itt Borisz Alekszandrovnak, a Mária ol- talma-templom plébánosának házacskája, Nyelidov udvari tisztviselő özvegyének, Pelage- ja Szemjonovnának a kunyhó­ja, a telek egy részét a Msarkov család birtokolta. A négy birtokot Alekszej No- szov egyesítette, mindegyiket megvásárolta, új, nagyobb há­zat épített, amely ajándékozás­sal lányára, Afima Alek­szejevnára szállt. Afima férjhez ment Andrej Vjazemszkij her­ceghez. 1753-ig az övék volt itt minden. 1760-ban vette meg a négy úri szobából, három élés­kamrából, külön cselédségi kunyhóból, két pincéből álló birtokot Mihail Ivanovics Da- nyilov tüzér őrnagy, akinek fe­lesége Noszov unokája volt. Danyilov irodalmi és hadtudo­mányi munkássága is jelentős. Az őrnagynak szerteágazó ro­koni kapcsolatai voltak, így 1778-ban háromfelé szakadt az örökösök között a birtok. A nagyobbik fiú, Mihail Mihaj- lovics Danyilov ebből kettőt egyesített később, neki lett bér­lője a Puskin család. Puskinék után sem árvul el a hely. Danyilov lánya, majd az ő uno­kahúga örökölte. A nagy fordulat 1887-ben kö­vetkezett be. A kor társadalmi változásait jól tükrözi, hogy az új vevő Alekszandr Noszenkov kupec lett, aki 1873-1874-ben a moszkvai árvaszék elöljárója volt, 1882-től a kereskedő rend képviselője. Lett rá pénz, hogy a megviselt, késő klasszi­cista építményeket lebontsák, és egy teljesen új házat építse­nek a sarokra. Az építész Alekszandr Kaminszkij volt, a legnépszerűbb az akkori ku- peckörökben. Botkinéknak, Morozovéknak, Tretyakovék- nak dolgozott, sőt 26 éven át volt a moszkvai kupecek céhé­nek hivatalos építésze. A későbbiekben már csak az udvari épületek változtak. Meg a hasznosításuk. A kocsibeálló­ból garázs lett, a marhaistálló fölé emeletet húztak. Innen ke­leti irányba, a hátsó fronton kétemeletes szárny épült, az udvari főkapu a keleti oldalra helyeződött. Az 1916-os felmé­rés szerint hét földszinti és ki­lenc emeleti szobából, az utcá­ra és a közre néző díszterem­sorból és a cselédség alagsori szobáiból közösségi lakásokat alakítottak ki a szovjethatalom idején. Ez a társbérletnél is na­gyobb összeszorultságot felté­telező lakásmód nem változtat­ta meg az építészeti konstrukci­ót. 1936-tól követségi épület­nek utalták ki. Ma belül szebb, mint valaha, kívül, különösen az udvar felől, ráférne a gondos tatarozás. A ház mostantól a magyar kul­turális központ. A kocsibeál­lóból garázs lett, a mar­haistálló fö­lé emeletet húztak. Görgey Gábor hetvenéves. Groteszk komédiái közül a legismertebb, a legtöbbet játszott a Komámasszony, hol a stukker? A pecsétgyűrű örököse továbbra is fáradhatatlan Róna Katalin ____________________ Úg y szoktuk mondani, vannak művészek, akiknél nem illik leír­ni, hány esztendősek. Miközben Görgey Gábor születésnapi kö­szöntőjét írom, játszom a gon­dolattal, ő is közülük való. Nem hiúság okán, hisz’ épp büszke­séggel, belső megelégedéssel töltheti el, oly fiatalosnak lát­szik, hogy már-már hihetetlen ez az életkor. Fiatalos - mon­dom, s nemcsak alkatára, meg­jelenésére, a külsőre értem (bár esetében ez sem utolsó szem­pont), de gondolkodására, egész lényére, magatartására is. Egymás után születtek groteszk komédiái, s köztük is a legismer­tebb, a legtöbbet játszott Ko­mámasszony, hol a stukker? cí­mű, amely az igazi sikert és per­sze vele együtt a vitákat hozta meg az író számára. (Nem kevés vád érte, úgymond, ezek a dara­bok nem igazán abszurdok, ta­lán csak formájukban azok.) A külvilágtól elzárt, ablak nélküli helyiségben játszódó darab, melynek öt különös figurája egyetlen stukkert próbál meg­szerezni, mert akié a fegyver, az győzheti le a többit (az emberi­séget?), s persze azé a hatalom is. Hogy miféle hatalom? Nos, ez volt a kérdése Görgeynek, a drámának s mindenkori előadá­si módjának is. S hogy az ünnepi köszöntő okán miért kell újra beszélni erről a darabról? Mert akárhogy is, de meghatározó alkotása Görgey életművének. Mert hiába mond­ja manapság, „bosszantja, hogy elnyomja a többi darabját”, ma­ga is érti, ez az a mű, amely ma­gatartásában, gondolkodásában mégiscsak a legtöbbet mondja el a világról (nemcsak a zártról, amelyben játszódik, hanem a meg nem mutatott külsőről is), mindarról, amit Görgey a szín­házról, a korról gondolt és gon­dol ma is. Hisz nem mindegy, mit, milyen kort élt meg Görgey, mielőtt írásba fogott. Nem feledhető, nem is feledi soha, hogy a dikta­túra miként határozta meg csa­ládja, a maga életét, s nem vélet­len, hogy épp ezért írói pályája elején miért gondolta, hogy az abszurddal kell megismertetnie a hazai közönséget, hogy meg kell tanítani a szavak, a sorok mögött olvasni, meg kell tanítani érteni és értelmezni az „áthallá- sos” szöveget. A pecsétgyűrű, amely a família krónikája szerint valaha Görgey Artúr honvéd tábornoké volt, s az édesapa hagyta író fiára, mindig ujján van. Hozzáfűzi gyakorta a történetet is: A hat­vanas években Örkény István megkérdezte, nem túlzás-e vi­selni. Görgey akkor is azt mond­ta, nem, s hordta tovább. Tán úgy gondolta, akinek az ötvenes években abba kellett hagynia egyetemi tanulmányait, akinek szüleivel együtt meg kellett jár­nia a kitelepítés megaláztatá­sát, az viselje azt a gyűrűt (ha a keresztnevet nem is), ami a csa­ládi történelem szerint - s te­gyük hozzá, ma végre már a his­tória újraértékelése szerint is - tisztességes dédnagybácsitól maradt rá. A családról beszélni, a családot megörökíteni az iro­dalmi művekben nem volt min­dig fontos Görgey Gábor számá­ra. Legalábbis a látszat ezt mu­tatta. Alighanem a látszatról volt szó, vagy még inkább a tör­ténelem, a kor szorításáról. Azután amikor megírta a Ga­lopp a vérmezőn című drámá­ját, már nehéz volt másra gon­dolni, mint íme, eljött annak is az ideje, hogy Görgey magáról, pontosabban szólva családjáról szóljon, ha áttételesen is. Mi­ként az elmúlt tíz esztendőben lassan megszülettek a nagy csa­ládregény kötetei is, melyekben Görgey immár nem tér ki önma­ga elől, nem tér ki azok elől a kérések elől, amelyek róla s azokról az emberekről szólnak, akiknek leszármazottja, akik­nek történelmi magatartása ter­mészetszerűen határozza meg életét. Azt az írói s emberi utat, amely igyekezett mindig, ter­mészetszerű kötöttségei ellené­re is, ahogy Görgey nevezi: „független” maradni. Nem a szónak ma elhasznált értelmé­ben, de a maga valóságában. S valószínűleg ez tette Görgey Gábort mindig fiatalossá, s ettől érezzük ma, születésnapján kö­szöntve is oly fiatalosnak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom