Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1999-12-08 / 49. szám

3 1999. december 8. Riport A halállal kapcsolatos zsidó hagyományok lényege az elhunyt megtisztelése Barangolás Losoncon, „az élők házában” PUNTIGÁN JÓZSEF „Akik szerették egymást életük­ben, akik kedvesek voltak egy­más számára, amíg ajkuk mo­solyra nyílt, halálukban sem válhatnak el” énekelte Dávid ki­rály gyászdalában, amelyet leg­jobb barátja, Jonatán elveszté­sekor énekelt. A zsi­dó közösség halotta- it, halhatatlan lelkű­ket élőnek tekinti: betértek temetőjük­be, az „élők házába” (Béth Hácháim), hogy ott éljék to­vább már csak lélek­ben látható életüket. A régi losonci zsidó (ortodox) temető keletkezéséről eddig nem találtunk írásos dokumentumot, ám az itt található leg­régebbi sírkövek tí­pusa és a zsidók losonci letele­pedésére vonatkozó adatok alapján feltehető, hogy a 18. század elején alakították ki. A temető gondozatlan, aki most szeretné meglátogatni, szá­molnia kell azzal, hogy elvész az embermagasságú fűben, hogy a sírkövek egy részét a burjánzó bokrok fogságából kell kiszabadítania. Ez az állapota lehangoló. Lakóházak és kertek veszik körül, a kerítésen és a be­járati kapun kívül egyéb épít­ménye nincs. Ide elsősorban az ortodox zsidók temetkeztek. A zsidó vallás előírásainak megfe­lelően a sírok kelet-nyugati tá­jolásúak, lényegében sorokba rendezettek, de ezek pontossá­gát nem mindig tartották be. A legrégebbi sírok a temető keleti részén és az alsó részében talál­hatók. Ezek a sírkövek - szinte kivétel nélkül - homokkőből ké­szültek, kicsik, boltívesek, és egyszerűen a földbe helyezték őket. A sírfeliratok nyelve hé­ber, s már nem vagy csak rész­ben olvashatók. A temető sírjai­nak többsége az 1860 és 1900 közötti időszakból való. Ezek a sírkövek javarészt egyrészesek. A századforduló táján jelent meg a többrészes obeliszk, amelyből itt csak néhány talál­ható (E „hiány” legfőbb oka az, hogy 1871-ben a losonci városi képviselő-testület megadta az enge­délyt arra, hogy az akkor már jelentős zsidó hitközség új te­metőt nyisson. A hit­községen belül a „ne­ológok” kerültek többségbe, s ők az új temetőbe kezdtek te­metkezni). A sírfel­iratok héber, német, magyar, hé­ber-német vagy hé­ber-magyar nyelven íródtak. Az egyik szomszédos ház tu­lajdonosától kapott adatok sze­rint a legutolsó temetésre 1940 körül került sor. A pontos idő­pontra a mai típusú félmagas, négyzetes, fekete márványból készült sírkő felirata adna vá­laszt; sajnos, a követ vandál ke­zek ledöntötték, és eddig nem sikerült felállítani és a feliratot olvashatóvá tenni. A temető adatainak gyűjtése során nem találtunk külön fenntartott részt a férfiak, ill. a nők és a gyerekek részére. A család­tagokat, a házastársakat általá­ban egymás mellé temették. Kb. 270 sírhely adatait sikerült leje­gyezni. „ A nagyon hézagos történelmi dokumentumok adatai szerint már 1725-ben lakott egy zsidó család Losoncon (Lőrincz Ábra­hám és fia, Péter). Tömeges le­telepedésükre azonban csak a 19. század kezdetén került sor, amikor Szilassy József (1755- 1836) az akkor még önálló vá­rosban Losonc-Tugáron feleke- zettől függetlenül földterülete­ket osztott ki. Egyedüli feltétel­ként a jó erkölcsöt és a szakmát jelölte meg. Wohl Izraelnek (1786-1848) adta meg a jogot, hogy befogadja azokat, akiket arra méltónak tart. A városká­ban 1822-ben már 25 zsidó csa­lád élt, amelyek a vallásuk elő­írásainak megfelelően intézmé­nyeiket is létrehozták. Közülük elsőként „Chevra Kadischa” te­metkezési és jótékonysági szentegyletet, amelynek felada­ta a súlyos betegekről, haldok­lókról való gondoskodás, a te­metések előkészítése, a család­tagok segítése és bátorítása volt. A losonci zsidóság törté­nelmével itt nem kívánunk rész­leteiben foglalkozni, azt azon­ban el kell mondani, hogy főleg a kereskedelem és az ipar terü­letén (nem felejtvén a városz- szerte jó hírnévnek örvendő or­vosokat) jelentős befolyásra tet­tek szert, s nem kis mértékben járultak hozzá a város fejlő­déséhez. A holocaust Losoncot sem kímél­te, és a haláltáborok­ba elhurcolt közel 3000 zsidónak csak alig egy százaléka tért vissza. A jelenle­gi zsidó közösség lét­száma alig éri el az ötvenet, közülük kö­rülbelül húszán vall­ják magukat hitük­ben is zsidónak. A halállal és a gyász- szál kapcsolatos zsidó hagyo­mányok középpontjában az el­hunyt megtisztelése és a gyá­szolók szenvedésének enyhítése áll. Amikor meghal valaki, arc­cal kelet felé a szoba csupasz padlójára fektetik. Ennek célja az, hogy a halott minél hama­rább érintkezésbe kerüljön a földdel. Az imádkozást a halott elszállításáig folytatják. Gyalu- latlan deszkából készült kopor­sóban viszik ki a temető halot­tasházába, ahol a lehető leg­gyorsabban elkezdődik a mos- datás és az öltöztetés. Van úgy, hogy még a halottas háznál - otthon - elvégzik ezeket a mű­veleteket, és a koporsóba már „útra készen” kerül a holttest. Ha valaki pénteken hal meg, még aznap el kell temetni, vagy várni kell vasárnapig. Á koporsót soha nem szögezik le, fekete lepellel takarják be. A sírnál a rabbi vagy a hitközség egyik tagja búcsúztatja a meg­boldogultat családjától; a családtagok bocsánatot kér­nek, ha életében megbántották volna. Aztán gyorsan, minden ünnepélyesség nélkül leeresztik a koporsót a földbe úgy, hogy a halott feje kelet felé nézzen. A rabbi még egyszer bekiáltja az elhunyt héber nevét a sírgödör­be, hogy az el ne felejtse, majd az elhunytat elhantolják. A zsidóságnak az ősatyák idejéből eredő szokása sír­követ állítani. A sír­kőállítás idejére vo­natkozóan nincsenek szabályok; a vallás szempontjából az a helyes, ha a lehető leghamarabb meg­történik. Izraelben általában a harminc- napos gyászidő, a slosim után azonnal intézkednek a sírkő­állításról. Van olyan közösség, ahol csak a temetés után egy évvel állítanak sírkövet. A sírfelirat az elhunyt ne­vét és méltatását, életkorát, rit­kábban foglalkozását is tartalmaz­za. A héber sírfelirat az elhunyt héber nevét, valamint az ősök ne­vét is közli. A sírfelirat nem egye­düli dísze a sírkőnek, gyakran véstek rá szimbólumokat is (kan­csó, kezek, koszorú, korona, fűz­fa, rózsakoszorú, tulipán stb.). Sírlátogatáskor kövecskéket he­lyeznek a sírra kegyeletük jeléül. A holocaust Losoncot sem kímélte, az elhurcolt zsidóknak csak alig egy százaléka tért vissza. A zsidóság­nak az ősatyák idejéből eredő szokása sírkövet állítani. A régi losonci zsidó temető egyik mokkőből, egy legrégebbi sírköve. Kisméretű, ho- Felirata ma mái Magyar pedagógus, ki a pártfogód? Köbölkúti Varga József Régóta hangoztatott igazság, hogy a pedagógus a nemzet napszámosa. Az ifjú nemzedék nevelésén és képzésén keresztül a társadalom mindennapjait egyengeti, s mégis mindvégig mostoha marad. Gazdasági szempontból a szegényebb nép­rétegek elégedetlen tömegét szaporítja. Pedig a pedagógus valamikor a falu legtekintélye­sebb egyéniségei közé tartozott. Ahogy sorolni szokták: a pap, a jegyző meg a tanító. De hol van már a tavalyi hó? Szükségszerűen a pedagógussal kapcsolatban is mindinkább fel­merül a munkahelyi ártalom fo­galma. Merthogy manapság, eb­ben a „csodálatos” demokráciá­ban a tanítás a legnehezebb fog­lalkozás. Nem csoda, ha az egyetemi vagy főiskolai hallga­tók, bár eredetileg a pedagógusi pályára készülnek, sohasem lépnek erre a tövises útra, in­kább még idejében visszalép­nek, és jövedelmezőbb állást ke­resnek. A tanítónak ebben az országban nincs semmi becsülete. Pedig midőn vizsgáit „rendezgette”, maga sem hitte, mennyire nyo­morult és kiszolgáltatott lesz. Naivan azt gondolta, hogy a diplomaosztás után rendszeres, tudatos és szívós munkával mérhetetlen tudást nyújthat a diákseregnek, s egyúttal napja­ink visszásságait is „egyenget­heti”. Keservesen kellett csalat­koznia... A pedagógus ugyanis senkitől sem várhat segítséget: szolga- lelkűséget várnak tőle, maximá­lis lojalitást, s ha már megelé­gelték „berzenkedését”, akkor lelkileg is tönkrezúzzák, elhají­tott szalmacsutakként „máglyá­ra vetik”, megbélyegzik... Pedig hát ő nem a bólogatásra eskü­dött, hiszen mindenkor hidegen hagyta a hatalmi érdekek szfé­rája, mert egyetlen szent cél le­begett szeme előtt: megtanítani és felkészíteni a diákot az ÉLET viszontagságaira. Csakhogy má­ra a pedagógus utolsó szolga lett. Minduntalan felhánytor- gatják kiváltságait (csak a szü­netek számát vegyük), de nem ismerik napi tevékenységét: osztályfőnöki minőségében ál­landó harc a bürokráciával, a versenyekre, műsoros fellépé­sekre (szavalóverseny, kiejtési verseny, a természettudományi tantárgyak olimpiái, műsoros estek szervezése) való hossza­dalmas, fárasztó felkészítés, a másnapra való felkészülés (anyaggyűjtés, szemléltetőesz­közök elkészítése, az írásvetítő használata stb.) négy-öt órás önemésztő munkája, a tovább­képzés különféle módozatai, a társadalmi szervezetekben való részvétele, klubtevékenység, és még oldalakon át sorolhatnánk a teendőket... Csak a szűklátókörűség, az elva- kultság nem engedi láttatni a pedagógus igényes, gyötrelmes és kegyetlenül nehéz munkáját. S ehhez még hozzájárul az ál­landósuló stressz. Merthogy manapság a pedagógust büntet­ni divat, nehogy túlzott ambíci­ói felborítsák a látszólagos nyu­galmat. Le kell váltani, megta­posni, kirúgni az utcára, koholt vádak alapján még esetleg sik­kasztást is a nyakába varrni, hogy a közvélemény előtt „elle­hetetlenítsék”, megalázni, minduntalan figyelmeztetni (akár írásban is), hogy túllépte a hatáskörét, s így kordában tar­tani, s nem utolsósorban megfé­Je lemlíteni. És a diák vajon meg­köszöni-e a pedagógus gondos­kodását és fáradozását? Általá­ban igen, de egyre inkább nem. A diák ugyanis - úgy látszik - a demokrácia „alapszabályait” (saját elvitathatatlan jogait) tö­kéletesen elsajátította. Tudja, hogy nem zárható ki az iskolá­ból, mert egyrészt a kilencéves tankötelezettség mindenkire vonatkozik, s így kénytelenek eltűrni a szeszélyeit, másrészt meg egy-egy faragatlan diák ki­zárása megkérdőjelezhetné a pedagógus teljes foglalkozta­tottságát (a lecsökkent létszám nem tenné lehetővé bizonyos órák osztását), illetve a túlóra esélyeit. így hát a diákoknak csaknem mindent szabad: ráförmedni a

Next

/
Oldalképek
Tartalom