Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-12-08 / 49. szám
3 1999. december 8. Riport A halállal kapcsolatos zsidó hagyományok lényege az elhunyt megtisztelése Barangolás Losoncon, „az élők házában” PUNTIGÁN JÓZSEF „Akik szerették egymást életükben, akik kedvesek voltak egymás számára, amíg ajkuk mosolyra nyílt, halálukban sem válhatnak el” énekelte Dávid király gyászdalában, amelyet legjobb barátja, Jonatán elvesztésekor énekelt. A zsidó közösség halotta- it, halhatatlan lelkűket élőnek tekinti: betértek temetőjükbe, az „élők házába” (Béth Hácháim), hogy ott éljék tovább már csak lélekben látható életüket. A régi losonci zsidó (ortodox) temető keletkezéséről eddig nem találtunk írásos dokumentumot, ám az itt található legrégebbi sírkövek típusa és a zsidók losonci letelepedésére vonatkozó adatok alapján feltehető, hogy a 18. század elején alakították ki. A temető gondozatlan, aki most szeretné meglátogatni, számolnia kell azzal, hogy elvész az embermagasságú fűben, hogy a sírkövek egy részét a burjánzó bokrok fogságából kell kiszabadítania. Ez az állapota lehangoló. Lakóházak és kertek veszik körül, a kerítésen és a bejárati kapun kívül egyéb építménye nincs. Ide elsősorban az ortodox zsidók temetkeztek. A zsidó vallás előírásainak megfelelően a sírok kelet-nyugati tájolásúak, lényegében sorokba rendezettek, de ezek pontosságát nem mindig tartották be. A legrégebbi sírok a temető keleti részén és az alsó részében találhatók. Ezek a sírkövek - szinte kivétel nélkül - homokkőből készültek, kicsik, boltívesek, és egyszerűen a földbe helyezték őket. A sírfeliratok nyelve héber, s már nem vagy csak részben olvashatók. A temető sírjainak többsége az 1860 és 1900 közötti időszakból való. Ezek a sírkövek javarészt egyrészesek. A századforduló táján jelent meg a többrészes obeliszk, amelyből itt csak néhány található (E „hiány” legfőbb oka az, hogy 1871-ben a losonci városi képviselő-testület megadta az engedélyt arra, hogy az akkor már jelentős zsidó hitközség új temetőt nyisson. A hitközségen belül a „neológok” kerültek többségbe, s ők az új temetőbe kezdtek temetkezni). A sírfeliratok héber, német, magyar, héber-német vagy héber-magyar nyelven íródtak. Az egyik szomszédos ház tulajdonosától kapott adatok szerint a legutolsó temetésre 1940 körül került sor. A pontos időpontra a mai típusú félmagas, négyzetes, fekete márványból készült sírkő felirata adna választ; sajnos, a követ vandál kezek ledöntötték, és eddig nem sikerült felállítani és a feliratot olvashatóvá tenni. A temető adatainak gyűjtése során nem találtunk külön fenntartott részt a férfiak, ill. a nők és a gyerekek részére. A családtagokat, a házastársakat általában egymás mellé temették. Kb. 270 sírhely adatait sikerült lejegyezni. „ A nagyon hézagos történelmi dokumentumok adatai szerint már 1725-ben lakott egy zsidó család Losoncon (Lőrincz Ábrahám és fia, Péter). Tömeges letelepedésükre azonban csak a 19. század kezdetén került sor, amikor Szilassy József (1755- 1836) az akkor még önálló városban Losonc-Tugáron feleke- zettől függetlenül földterületeket osztott ki. Egyedüli feltételként a jó erkölcsöt és a szakmát jelölte meg. Wohl Izraelnek (1786-1848) adta meg a jogot, hogy befogadja azokat, akiket arra méltónak tart. A városkában 1822-ben már 25 zsidó család élt, amelyek a vallásuk előírásainak megfelelően intézményeiket is létrehozták. Közülük elsőként „Chevra Kadischa” temetkezési és jótékonysági szentegyletet, amelynek feladata a súlyos betegekről, haldoklókról való gondoskodás, a temetések előkészítése, a családtagok segítése és bátorítása volt. A losonci zsidóság történelmével itt nem kívánunk részleteiben foglalkozni, azt azonban el kell mondani, hogy főleg a kereskedelem és az ipar területén (nem felejtvén a városz- szerte jó hírnévnek örvendő orvosokat) jelentős befolyásra tettek szert, s nem kis mértékben járultak hozzá a város fejlődéséhez. A holocaust Losoncot sem kímélte, és a haláltáborokba elhurcolt közel 3000 zsidónak csak alig egy százaléka tért vissza. A jelenlegi zsidó közösség létszáma alig éri el az ötvenet, közülük körülbelül húszán vallják magukat hitükben is zsidónak. A halállal és a gyász- szál kapcsolatos zsidó hagyományok középpontjában az elhunyt megtisztelése és a gyászolók szenvedésének enyhítése áll. Amikor meghal valaki, arccal kelet felé a szoba csupasz padlójára fektetik. Ennek célja az, hogy a halott minél hamarább érintkezésbe kerüljön a földdel. Az imádkozást a halott elszállításáig folytatják. Gyalu- latlan deszkából készült koporsóban viszik ki a temető halottasházába, ahol a lehető leggyorsabban elkezdődik a mos- datás és az öltöztetés. Van úgy, hogy még a halottas háznál - otthon - elvégzik ezeket a műveleteket, és a koporsóba már „útra készen” kerül a holttest. Ha valaki pénteken hal meg, még aznap el kell temetni, vagy várni kell vasárnapig. Á koporsót soha nem szögezik le, fekete lepellel takarják be. A sírnál a rabbi vagy a hitközség egyik tagja búcsúztatja a megboldogultat családjától; a családtagok bocsánatot kérnek, ha életében megbántották volna. Aztán gyorsan, minden ünnepélyesség nélkül leeresztik a koporsót a földbe úgy, hogy a halott feje kelet felé nézzen. A rabbi még egyszer bekiáltja az elhunyt héber nevét a sírgödörbe, hogy az el ne felejtse, majd az elhunytat elhantolják. A zsidóságnak az ősatyák idejéből eredő szokása sírkövet állítani. A sírkőállítás idejére vonatkozóan nincsenek szabályok; a vallás szempontjából az a helyes, ha a lehető leghamarabb megtörténik. Izraelben általában a harminc- napos gyászidő, a slosim után azonnal intézkednek a sírkőállításról. Van olyan közösség, ahol csak a temetés után egy évvel állítanak sírkövet. A sírfelirat az elhunyt nevét és méltatását, életkorát, ritkábban foglalkozását is tartalmazza. A héber sírfelirat az elhunyt héber nevét, valamint az ősök nevét is közli. A sírfelirat nem egyedüli dísze a sírkőnek, gyakran véstek rá szimbólumokat is (kancsó, kezek, koszorú, korona, fűzfa, rózsakoszorú, tulipán stb.). Sírlátogatáskor kövecskéket helyeznek a sírra kegyeletük jeléül. A holocaust Losoncot sem kímélte, az elhurcolt zsidóknak csak alig egy százaléka tért vissza. A zsidóságnak az ősatyák idejéből eredő szokása sírkövet állítani. A régi losonci zsidó temető egyik mokkőből, egy legrégebbi sírköve. Kisméretű, ho- Felirata ma mái Magyar pedagógus, ki a pártfogód? Köbölkúti Varga József Régóta hangoztatott igazság, hogy a pedagógus a nemzet napszámosa. Az ifjú nemzedék nevelésén és képzésén keresztül a társadalom mindennapjait egyengeti, s mégis mindvégig mostoha marad. Gazdasági szempontból a szegényebb néprétegek elégedetlen tömegét szaporítja. Pedig a pedagógus valamikor a falu legtekintélyesebb egyéniségei közé tartozott. Ahogy sorolni szokták: a pap, a jegyző meg a tanító. De hol van már a tavalyi hó? Szükségszerűen a pedagógussal kapcsolatban is mindinkább felmerül a munkahelyi ártalom fogalma. Merthogy manapság, ebben a „csodálatos” demokráciában a tanítás a legnehezebb foglalkozás. Nem csoda, ha az egyetemi vagy főiskolai hallgatók, bár eredetileg a pedagógusi pályára készülnek, sohasem lépnek erre a tövises útra, inkább még idejében visszalépnek, és jövedelmezőbb állást keresnek. A tanítónak ebben az országban nincs semmi becsülete. Pedig midőn vizsgáit „rendezgette”, maga sem hitte, mennyire nyomorult és kiszolgáltatott lesz. Naivan azt gondolta, hogy a diplomaosztás után rendszeres, tudatos és szívós munkával mérhetetlen tudást nyújthat a diákseregnek, s egyúttal napjaink visszásságait is „egyengetheti”. Keservesen kellett csalatkoznia... A pedagógus ugyanis senkitől sem várhat segítséget: szolga- lelkűséget várnak tőle, maximális lojalitást, s ha már megelégelték „berzenkedését”, akkor lelkileg is tönkrezúzzák, elhajított szalmacsutakként „máglyára vetik”, megbélyegzik... Pedig hát ő nem a bólogatásra esküdött, hiszen mindenkor hidegen hagyta a hatalmi érdekek szférája, mert egyetlen szent cél lebegett szeme előtt: megtanítani és felkészíteni a diákot az ÉLET viszontagságaira. Csakhogy mára a pedagógus utolsó szolga lett. Minduntalan felhánytor- gatják kiváltságait (csak a szünetek számát vegyük), de nem ismerik napi tevékenységét: osztályfőnöki minőségében állandó harc a bürokráciával, a versenyekre, műsoros fellépésekre (szavalóverseny, kiejtési verseny, a természettudományi tantárgyak olimpiái, műsoros estek szervezése) való hosszadalmas, fárasztó felkészítés, a másnapra való felkészülés (anyaggyűjtés, szemléltetőeszközök elkészítése, az írásvetítő használata stb.) négy-öt órás önemésztő munkája, a továbbképzés különféle módozatai, a társadalmi szervezetekben való részvétele, klubtevékenység, és még oldalakon át sorolhatnánk a teendőket... Csak a szűklátókörűség, az elva- kultság nem engedi láttatni a pedagógus igényes, gyötrelmes és kegyetlenül nehéz munkáját. S ehhez még hozzájárul az állandósuló stressz. Merthogy manapság a pedagógust büntetni divat, nehogy túlzott ambíciói felborítsák a látszólagos nyugalmat. Le kell váltani, megtaposni, kirúgni az utcára, koholt vádak alapján még esetleg sikkasztást is a nyakába varrni, hogy a közvélemény előtt „ellehetetlenítsék”, megalázni, minduntalan figyelmeztetni (akár írásban is), hogy túllépte a hatáskörét, s így kordában tartani, s nem utolsósorban megféJe lemlíteni. És a diák vajon megköszöni-e a pedagógus gondoskodását és fáradozását? Általában igen, de egyre inkább nem. A diák ugyanis - úgy látszik - a demokrácia „alapszabályait” (saját elvitathatatlan jogait) tökéletesen elsajátította. Tudja, hogy nem zárható ki az iskolából, mert egyrészt a kilencéves tankötelezettség mindenkire vonatkozik, s így kénytelenek eltűrni a szeszélyeit, másrészt meg egy-egy faragatlan diák kizárása megkérdőjelezhetné a pedagógus teljes foglalkoztatottságát (a lecsökkent létszám nem tenné lehetővé bizonyos órák osztását), illetve a túlóra esélyeit. így hát a diákoknak csaknem mindent szabad: ráförmedni a
