Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-11-03 / 44. szám
Nyerjen 99 999 koronát! Lapunk 5. oldalán találja az Ajándékszóró harmadik bankjegyét. Szlovákiai magyar családi magazin 1999. november 3. • 32. évfolyam Riport __________ Tö rténete százötven éve kezdődött, amikor a vár alatt felépültek az első O fogadók. O 40 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1999. november 6-ától 12-éig Sport Amelie Mauresmo férfiasán tökéletes ütéseivel ellenfelei nem tudtak mit kezdeni. Miről mesélnek a képek, és mi van mögöttük? Kollektív kegyelet Kövesdi Károly___________ A fényképeknek is történetük van. Az első felvétel kilenc évvel ezelőtt készült a köztemető háromszázegyes parcellájában, ahol az 1956-os polgári forradalom és szabadságharc mártírjainak nyughelyén, újratemetésük után, először helyezhették el a kegyelet koszorúit és virágait. A másik még korábbi, Nagy Imréék újratemetésén készült, a régi rezsim végóráiban, valamikor ’89 nyarán, amikor tüzes beszédet mondott egy fiatalember - többek közt arról, hogy a rusz- kik menjenek végre haza. A képeknek és a mának annyi köze egymáshoz, hogy most is volt halottak napja, volt kegyelet, s az akkori fiatalember ma Magyarország miniszterelnöke. Magyarországon ma polgári kormány van, amely nehéz örökséggel küszködve próbál nemcsak az uniós mércének, hanem a haza elvárásainak is eleget tenni. Persze felettébb nehéz megmondani, mi a haza, és mi a magyar polgár. Azt pedig, hogy milyen a méltó kegyelet, még nehezebb, hiszen a forradalomra Budapesten több helyszínen emlékeztek, s bármily hihetetlen, a rádióban az a kérdés is elhangzott, hogy vajon melyik megemlékezés volt az igazi, a „hivatalos”. Hogy mindenki mást akar belemagyarázni és belelátni a magyarság huszadik századi, vérbe fojtott szabadságharcába, azt magyar szindrómaként megszokhattuk. De azt soha, hogy mindenki valahol másutt gyakorolja a kegyeletet, ráadásul magánemberként. Vannak aztán másféle történetek, melyeket nem az ünnepek és a kegyelet írnak, hanem a hétfő reggelek. Például Mosonmagyaróváron, melynek nevéből valakik, akiknek minden büCsak remélhetjük, hogy nem a magyar polgár szenved emlékezetkiesésben. dös, ami magyar, valamikor Móvárt kreáltak. Móváron, akárcsak Budapesten vagy Salgótarjánban, szintén volt sortűz, ahol ötvenhatban magyar katonatiszt lövetett magyarokra. Móváron manapság, különösen őszi, ködös reggeleken, a magunkfajta inkább ne menjen be a presszóba kávéra. Hallva a benti dumát, a szíve melegsége rögtön kihuny, elpárolog abbéli maradék hite is, hogy Mor- szágon (értsd Magyarország) egyszer polgári társadalom lesz, ahová öröm betenni a lábát a magunkfajtának. Ahol a választójog adta szabadság érzete nem a hűtőszekrény nyitásakor nyer megfogalmazást az emberi értelemben, hanem az emlékezet morzsáiból is rakódik hozzá valami. Hallgatva a móvári szöveget a presszóban, ahol mindenki terítékre került, kezdve Csurkától, folytatva Tor- gyánnal, Orbán Viktorral bezárólag (akivel, a poharazó móvári magyarok szerint, annak idején Prágában kellett volna jól elbánni), csak remélni mertem, lumpenek hőbörgését hallgatom. Hogy nem a magyar polgár szenved emlékezetkiesésben, hogy nem ő felejtette el a szabadság mámorát, az oroszok eltakarodását, az első szabad választásokat, s azt sem, ki nyúlta le ezermilliárdokkal az országot, bármit sugall is a Média. Hát ennyit a kollektív kegyeletről. Csak a halottak hallgatnak, bölcsen, belenyugvással (hogyan is lázadnának?), eltűrve, hogy a csürhe tovább taposson rajtuk és az emlékükön. Miközben ez a kis ország Európa szívében végre épülni szeretne - s ezt tálán senki sem kívánja nálunk, a mozaiknemzet kinnlevőségénél jobban. Oda tartozni, ahol egy évezrede megvan a helye. Élőivel és halottaival. Az ötvenhatos forradalom hőseinek újratemetése. A ravatalnál az akkori kormány és parlament tagjai. A felső kép a 301-es parcellában készült. MTI, archív felvétel Vezércikk Visszaszámlálás BereckJózsef Munkáltató lapomnak, a Csallóköznek van egy olvasója, akivel én már régóta egyfajta lelki szimbiózisban élek. Nem az a gyűjtőfogalomként emlegetni szokott, nagy kezdőbetűs, a szerkesztő számára elképzelt Olvasó ő, hanem tényleg egy valódi személy, heti keresztrejtvényeink rendszeres megfejtője. S mint a rejtvénynek is helyet adó oldal szerkesztője, figyeltem fel soksok hónappal ezelőtt a beküldött megfejtéseire. Ezeket ugyanis nemcsak egyszerűen leírja a levelezőlapra, hanem egy naivan kedves, játékos rajzkompozícióba ágyazva küldi be, a cinkosan közvet- lenkedő Margitka aláírással. Margitka egyébként egyidős özvegyasszony, mint később megtudtam, de a levélcíme, a kézírása, öregesen szálkás betűi ezt az elejétől fogva sejtették. Persze nem ez a lényeg. Kora tavasszal hóvirágok bó- lingattak felém telerajzolt levelezőlapjáról, nyáron hét ágra tűző napocska és súlyosan ringó búzakalászok integettek. Később villanyhuzalokra gyülekező, elköltözni ké szülő fecskékkel kottázta teli szokásos küldeményét. Legutóbb, amikor jellegzetes levelezőlapján kövér őszirózsalabdacsok köszöntöttek, és gyertyaláng lobbant, nem volt többé kétségem Margitka mivoltát és a rajzokba kódolt üzeneteit illetően. Rá kellett jönnöm, hogy ő az én olvasói őrangyalom, aki rajzaival figyelmeztet rá, hogy az újság- csinálás megállíthatatlan taposómalmát gyúrva, a szerkesztői asztalomon tornyosuló kéziratokba fulladva, köhögte- tő cigarettám füstje mögül is vegyem észre, hogy itt a tavasz, a nyár, az ősz, hogy álljak meg egy pillanatra a rohanásban, tűnődjek el egy másodpercre falevélsorsom fölött. Hogy meghalljam az ősz legfontosabb nesz-üzenetét: azt az utánozhatatlanul finom rebbenést, ahogy az érett, lehullani vágyó leveleket eleresztik az erőtlen ágak... Olvasói őrangyalom hamarosan valószínűleg arra is figyelmeztetni fog, hogy vigyázat, ezúttal nemcsak egy évtized, évszázad - az évezred vége közeledik! (Attól most tekintsünk el, hogy ezredünk valójában csak a jövő, vagyis a kétezredik évvégén teljesedik be.) Az ezredvégi visszaszámlálás viszont már régen elkezdődött. Az egyik népszerű tévéadó esti fő hírműsora például mindig azzal zárul, hogy még ennyi és ennyi nap van hátra, s az éppen aktuális számjegy figyelmeztetően kiugrik a képernyőre. De már az újságok is elkezdték az ankétozást. Lázasan keresik és rangsorolják az évezred legjelentősebb személyiségeit és eseményeit, vagy például azokat a korszakosnak tartott felfedezéseket, amelyek a legmérvadóbban befolyásolták az emberiség rögös útját, sorsának alakulását. Mi tagadás, nekünk, magyaroknak is volna épp elég okunk a számvetésre és az ünneplésre. Ezer év kereszténység, ezer év Magyarország! Ezer év az öreg kontinens szívében. Ha jól meggondolom, még az évezred csodái közt is méltán ott volna a helyünk, hiszen mégiscsak mi volnánk az egyetlenek, akik fennmaradtunk a népvándorlás népei közül. Mutasson ma nekem valaki egy szál longobárdot, vizigótot, avart vagy besenyőt (természetesen a Pista bácsin kívül)! De félre a tréfával. Az ezred- végvárás felfokozott és anké- tozó hangulatában egy másféle visszaszámlálás órája is könyörtelenül ketyeg. A túlnépesedő emberiség tulajdonképpen permanens pusztulásban él, legnagyobb vívmánya, hogy kiirtja az éltető természetet, állandó buzgalommal vágja maga alatt a fát. Más fenyegető bajokról nem is szólva. Közben pedig a ma embere bugyuta tévésorozatokhoz szabja az életet, és tátott szájjal elhiszi az újsághíreket...
