Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-10-20 / 42. szám
12 1999. október 20. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Agyament Harry Előző filmjében, a musícalsze- rű Varázsige: I lőve You-ban Woody Allén Velencében lakott, vagyis az általa megformált figura (és az többnyire azonos ővele) a lagúnák városába költözött. .Akkor azt gondoltam, ejnye, otthagytuk Manhattant! És azt is gondoltam, kedvenc New York-i neurotikusom bizony megöregedett.” Nálunk is bemutatott legújabb filmjében hazaköltözött. Számos exnejével, exsze- retőjével, elmaradhatatlan pszichológusával Manhattan szmogos levegőjét szíva bonyolítja életét. Woody Allén ezúttal sikeres írót játszik, akinek magánélete elviselhetetlenül reménytelen. Agyament Harry három válással a háta mögött, szörnyű családi csetepaték után magányosan írja regényeit, amelyekben „kiárusítja” saját életét, múltját. A dologban az a legszömyűbb, hogy a szereplők, volt feleségei, szeretői, saját nővére, mind magukra ismernek, és kikérik maguknak. Eközben Harryt kitünteti gimnáziuma, ahonnan ugyan annak idején kirúgták, de most ünnepség keretében fogja átvenni a díjat. De kit vigyen magával? Kisiskolás fiát? Az anyja nem engedi. Legjobb barátját? Az éppen orvoshoz készül, az infarktus tipikus tüneteit észleli magán. Elindul hát a színes bőrű prostituálttal, akinek szolgáltatásait éppen az imént vette igénybe... Minden a régi: Woody Allén Manhattenben gyötrődik, elemzi nemi élete és házasságai gubancait, s ehhez olyan sztárokat vonultat fel egy-egy nyúlfarknyi epizódszerepben, mint Demi Moore, Robin Williams, Elisabeth Shue, Billy Crystal, Mariéi Haming- way, Kirstie Alley. Néhány eredeti, igazán szerelmes ötlet szappanbuborékát is felröppenti (pl. a kontúrélességét vesztett filmszínész története), de a film egészében unalmas, mert teli van önismétléssel. Lehet, hogy Woody Allén tényleg megöregedett? Heti hír A bárányok folytatják Folytatódik az 1990-es év sikerfilmje, A bárányok hallgatnak című Jonathan Demme- produkció. Ez amozi 1991-ben több Oscar-díjat is kapott, sőt a legjobb film lett, s ezáltal megtört ajég: először jutalmazott a filmakadémia horrorfilmet. A két főszereplő, Jodie Foster és Anthony Hopkins is átvehetett egy-egy aranyszobrocskát. Ráadásul A bárányok hallgatnak 130 millió dollár bevételt hozott, s ezzel az amerikai sikerlista negyedik helyére tornázta fel magát. Az író, Thomas Harris 60 oldalas mesterműben folytatta a tömeggyilkos Hannibál Lecter doktor (Hopkins) és a fiatal FBI-ügy- nök, Clarice Sterling (Foster) sztoriját. Mint emlékszünk, Hannibál - akit egy különlegesen jól őrzött börtönben tartottak fogva - a nyomozás során bábjátékosként vezette a helyes útra Clarice-t. Ám Lecter közben megszökött a börtönből, s a rémtörténet így „nyugodtan” folytatódhat. Nem véletlen hát, hogy Harris új munkájának a Hannibál címet adta. A megfilmesítés jogáért több stúdió is harcba szállt, ám úgy tűnik, a Universal a legesélyesebb arra, hogy megszerezze magának a folytatás lehetőségét. Az Universal Pictures- nek ezután egyeztetnie kell majd a rendezővel, Jonathan Demme-mel, aki az előző mozit világsikerre vitte, majd következhetnek a színészek! Hopkins nemrég még azzal riasztotta meg kedvelőit, hogy befejezi a filmezést, ám finoman annyit még hozzátett, hogy A bárányok második részébe azért örömmel beszálna. A1 Bano szíwel-lélekkel készülő magyar mozija. Lehet, hogy filmes csemege lesz? Az élet szobrásza Al Bano és (a képernyőn) édesapja, Don Carmelo Fotó: Szalmás Péter ható a szokványos portréfilmek közé. Ha egyszer ez a film múzeumi tárgy lesz, azt szeretném, ha az a felirat állna alatta, hogy „Édesapám és édesanyám tiszteletére”. Nekik köszönhetem, hogy olyan emberré váltam, amilyen ma vagyok, és ezért nagyon hálás vagyok nekik. Don Car- melótól életem jó és rossz helyzeteiben mindig kiváló tanácsokat kaptam, remek inspirációkat. S úgy vélem, az érzéseinket néha legjobban zenével lehet kifejezni, ezért kapcsolódnak a történethez dalok, slágerek, amelyek közül sokat a szüleimnek ajánlok. A film szívből, lélekből készül, érzelmekről szól, fontos nekem, hogy elkészítsem, függetlenül attól, hogy fog-e tetszeni a nézőknek. De talán a közönségnek is érdekes lesz. A film mellett készül a következő lemez is, most születnek hozzá a szövegek, s a tervek szerint tavasszal, a San Remó-i fesztiválon lép az új dalokkal a publikum elé. Erre az albumra is a sokszínűség lesz jellemző? Igen, ez számomra pályám kezdete óta fontos. Emlékszem, amikor 1968-ban a milánói Scala zenekarával adtam koncertet, s ezen az esten a slágerek mellett elénekeltem az André Chénier, a Bajazzók részletét és a Tosca Levéláriáját, mekkora feltűnést keltettem. Pedig az én életemben mindig nagyon lényeges szerepet játszott a komolyzene, számos új kulcsot, lehetőséget adott a kezembe. Ennek köszönhetem, hogy például más hangszereléssel dolgozom, mint a többiek. S én szeretek állandóan megújulni, mindig új színt mutatni a közönségnek. Élvezem az életet, s igyekszem minden élményt, szépséget magamba szívni, hogy ezek a dolgok inspiráljanak. Á munka az én számomra olyan, mint egy szökőkút, amelyből pozitív energia tör fel. S az sosem fordult meg a fejében, hogy ne csak a Scala zenekarával dolgozzon együtt, hanem mondjuk a dalszínházak egyik legrangosabbikában, a bársonyfüggönyös Scalában, mint operaénekes lépjen fel? Nem, bár nagyon szeretem a műfajt, szívesen nézek meg előadásokat, gyakorta énekelek Ave Mariákat, s többek között a Turandot Nessun dormája is a repertoárom része. Az opera azonban külön éneklési iskolát, stílust igényel, én pedig szeretem a popzenét, a jazzt, a népzenét is. Egyetlenegy műfaj kevés számomra, ezért vonzanak a „zenei kirándulások”. Ebben az esztendőben már túl van az ötvenedik koncertjén, folyton járja a világot. S természetesen ezeken az esteken műsorában helyet kapnak az új dalok is, a közönség azonban, gondolom, állandóan igényli a régi kedvenc slágereket. Nem unalmas ötszázadszor elénekelni a Felicitát vagy a Sempre, semprét? Nem, mert minden közönség más, minden helyszín más és más a miliő is. Akárhányadszor hangzik fel a dal, az adott estén mégis olyan, mintha először énekelném. Élvezem az utazgatást, a különböző országokat, az emberek más és más reagálását. Egyébként sincs soha szabadságom, nem az a típus vagyok, aki otthon ül és lógatja a lábát. Ha valami véletlen folytán akad olyan nap, amelyet a házamban töltök, akkor is folyamatosan tevékenykedem, főzök, rendezkedem a lakásban. Olaszországban nem tud nyugodtan végigmenni az utcán, s rajongói újabban nemcsak autogramot szeretnének, hanem átnyújtják a mobiltelefonjukat, s arra kérik, énekeljen egy kicsit szeretteiknek. Jól viseli ezt a fajta népszerűséget? Ez számomra nem teher, a szüleimtől megtanultam szeretni az embereket, s azt hiszem, ez hozzátartozik ahhoz, hogy művész vagyok. Nemcsak a dalaimmal akarok nekik adni valamit, hanem azzal is, hogy igyekszem az utcán is kedves lenni, örömet szerezni néhány pillanatra. Szerintem az élet: művészet. Én pedig az egyik szobrásza szeretnék lenni. Jeanne Moreau: „Az én koromban már felesleges színlelni, érdeklődést mutatni olyan emberek társasága iránt, akik untatnak. Túl csapongó, kevésbé erélyes és még kevésbé türelmes SZENTGYÖRGYI RlTA ___________ Ko ra ellenére mindenkitől azt várja el, hogy Mademoiselle Moreaunak szólítsa az alábbi logikus érvvel: „Nem emlékszem, hogy férjhez mentem volna az apámhoz.” Mindig van valami él a mondataiban, anyai felmenőitől örökölt angolszász humor és francia pikantéria. Mélyülő ráncai, hangjának Kocsma Jenny-s rekedtsége a sokat megélt ember tapasztalatait sugallják. Szeret reflektorfényben állni a kamerákon kívül is, ha valakinek vagy valaminek a védelmében szólhat - legyen szó pályakezdő filmesekről, jótékonysági gálaműsorokról, tengerentúlon élő festő fiának kiállításairól. Az a legenda járja róla, hogy mindenhová hatalmas bőröndökkel utazik, amelyekből soha nem hiányozhat kedvenc teáskészlete. Cipőket és emlékeket gyűjt - szokta mondani magáról. Jeanne Moreau-ról minden felszínesség, általánosítás lepereg. Igaz, nevezték már harcos feministának, divatőrültnek, szeszélyesnek. Ha a hangulat úgy hozza, tud rendkívül közlékeny is lenni. Filmes dicsőségének megannyi meghatározó pillanata fűzi a cannes-i fesztiválhoz. 1960- ban Peter Brook Moderato Cantabiléjéért kiérdemelte a legjobb női alakítás díját. Kétszer is volt zsűrielnök és ceremóniamester. „Az én koromban már felesleges színlelni, érdeklődést mutatni olyan emberek társasága iránt, akik untatnak. Ezt értem én a formalitások elutasításán. Amúgy pedig azon a nézeten vagyok, hogy meg kell adni az embereknek a tiszteletet, a csillogást, ha éppen azt várják tőlünk. Elvégre a közönségnek köszönhetően részesülünk mi, művészek abban a kiváltságban, hogy ismernek és elismernek minket. És ebből a szempontból igenis fontos, hogy szép képet őrizzenek rólunk. Minden napot úgy kezdek, hogy amint kilépek az utcára, még minden megtörténhet velem. Az utóbbi években például a legtöbb energiámat az életrajzi könyvem megírásába fektettem. Aztán ott van a régi nagy szerelem, a színház. Most éppen angolul játszom a Zerline, a szolgálólányt, ami már több mint százas sikerszériát élt meg évekkel ezelőtt Párizsban. Á sanzonokhoz is szerelmi kapcsolat fűz. A Jules és Jim című Truffaui-film idején kezdődött a rajongásom, és azóta is tart. Legutóbb egy válogatásalbumot jelentettem meg kedvenc szerzőim dalaiból. Filmen legutóbb Wim Wenders és Antonioni Túl a felhőkön című filmjében szerepeltem. Színészként valami igazán eredeti karakterszerepre vágyom, szívesen játszanék mondjuk egy öreg komikát. De bevallom, nagyobb vágyat érzek a rendezésre. Egy időben Vittorio Gassman firenzei színiiskolájában tanítottam. Inkább meséltem a diákoknak, megosztottam velük az élményeimet filmek, színházi szerepek kapcsán. De hivatásszerűen soha nem lenne belőlem jó tanár. Túl csapongó vagyok, kevésbé erélyes és még kevésbé türelmes. Szerintem a színészmesterséget elsajátítani az egy dolog, hosszú távon úgyis minden a tehetség, akarat, szerencse és legfőképpen az egyéniség alapján dől el.” Réfi Zsuzsanna ______________ Ig azi reneszánsz embernek tartja magát. Az itáliai sztárénekes szívesen, sokszínűén szereti élni az életét, s nemcsak azt élvezni, ha énekelhet, hanem azt is, ha pizzát süt, ha zenét komponál, ha építi a házát, ha otthon, Dél- Olaszországban a barátai, a családja körében tölt néhány napot, vagy ha utazgat a világban. Al Bano emellett sikert halmoz, hiszen nemrég megjelent a huszonhatodik, Volare című új albuma, amely már platinalemez Ausztriában és Itáliában, s már készül a következő lemeze is. Az olasz énekes idén azonban nemcsak zenei csemegével szeremé meglepni a közönséget. Édesapja, a 84 esztendős Don Carmelo tiszteletére egy hetven- perces tévéfilm elkészítésébe kezdett, amelynek Az apa szíve címet adta, s ezt az alkotást a tervek szerint jövő év elején mutatja be a RAI2, később pedig más televíziós csatornákon is műsorra kerül. A film külön érdekessége, hogy teljes mértékben magyar produkció, a magyar Filmmaker Company készíti, amelynek Marton Zoltán rendező és Vermes Iván operatőr a két vezetője. Miért választotta ezt a céget? Évekkel ezelőtt a bécsi Wamerer Music marketing-igazgatóját megkérdeztem, tud-e ajánlani olyan filmes céget, amely igazán jó klippeket készít. Zoltánékat említette, s már az első találkozáson kölcsönös szimpátia alakult ki közöttünk, rögtön elkezdtünk együtt dolgozni. Az előző albumomhoz kapcsolódóan ők forgattak le tíz videoklipet és készítettek egy kilencvenperces portréfilmet is, olyan sikerrel, hogy magától értetődött, őket kérem fel erre a rendhagyó mozira is. S ahogy most Budapesten megnéztem az eddig elkészült felvételeket, úgy vélem, jól döntöttem. Az ismert írónő, Maria Venturi készítette el Az apa szíve forgatókönyvét, amely tulajdonképpen egy apa-fia beszélgetés, sok zenével, klipekkel, koncertfelvételekkel. Megható és mulatságos beszélgetés a múltról, a gyerekkorról, a régi házról, a pálya egyes állomásairól, s mindez természetesen őszinte, életvidám olasz temperamentummal fűszerezve. Mindenesetre, nem sorol-
