Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1999-10-20 / 42. szám

Kultúra 1999. október 20. 13 Az ember ne legyen hűtlen a közeghez, mely a bölcsője volt - vallja Beke Sándor rendező A művészet határtalan ”A következő száz évben nem lesznek ilyen kérdések.’’ Dömötör Ede felvétele Bárány'János A Szerelem című színmű próbái közben találkozott két művész­szel, akikkel együtt indult hat­vannyolcban: Tóthpál Gyulával és Nagy Jánossal. A rég látott ba­rátok kíváncsisága beszéltette el egyikkel is, másikkal is, hol tart, mit csinál. Nem volt olyan érzé­sünk, hogy Szent Ilona-szigeté- ről vagy Rodostóból érkeztünk, meséli Beke Sándor, mégis keve­set tudunk egymásról. Sok év ki­maradt, és ez nem jó. Öt éve nem járt a komáromi színházban a rendező. Amikor távozásáról kérdezem, csak annyit mond: nagyon régen volt az. Egerről mesél inkább, ahol színházigaz­gató lett. Újra kellett teremtenem a sza­badtér környezetét. Egerben tar­tottak szabadtéri játékokat, de nem volt színpad és nézőtér. Le- gyárttattam. Úgy adódott, hogy a Mária evangéliuma lett az első darab, amit bemütattunk. Arra gondoltam, hogy ebben a város­ban az egyházi téma érdekelni fogja az embereket. Nem voltam elégedett a komáromi rendezé­semmel, azért rendeztem újra a rockoperát. Országos válogatott csapattal vittem színre. A CaliguLÓt, első komáromi si­kerét is? Az volt az érzésem, hogy ezt a té­mát a magyar Szent Iván-éji álom szintjére lehet emelni. A Komáromi Jókai Színházban kí­sérletet tettem rá. Nem sikerült. Egerben viszont igen. Adva volt egy nagyszerű színész, Blaskó Balázs, és a díszlet is olyan lett, amilyennek eredetileg álmod­tam. Háy Gyula rajongója va­gyok. Magyarországon méltatla­nul kevesen ismerik, aligjátsszák a darabjait. Itteni fiatal színészeket is hívott Egerbe. Ezek szerint figyelte a pozsonyi színművészeti végzős hallgatói sorsának alakulását. Nemcsak Pozsonyból hívtam végzősöket. Az Ármány és szere­lemben két frissen végzett nö­vendékjátszott Marosvásárhely­ről, a Rómeó és Júliában egy újvi­déki fiatal színésznő volt Júlia. A CaliguLÓban az itteni Nagy And­rás alakította Selanust. Hű ma­radtam elveimhez: határtalan­nak tartom a kultúra áramlását. Hogyan érte a Jókai Színház fel­kérése nyáron? Meglepődött? Elérzékenyült? Meglepődtem, nem vártam. Be­temet a sok munka. Ilyen álla­potban az ember nehezen tud se­gíteni. De a felkérés annyira sze­mélyes volt, és annyira drukko­lok az új igazgatónak, hogy úgy éreztem, ha a kezdeti lépéseknél a munkámmal nyugalmi helyze­tet tudok teremteni, akkor Kiss Péntek József jobban birtokába tudja venni a színház igazgatá­sát. Most már elmondhatom, ez így is történt. Csak a segítő szándék mondat­ta ki önnel az igent? Ötvenkilencben Komáromban startoltam, hatvanháromban is töltöttem itt egy rövid időt, hat­vannyolcban e városban kezd­tem, mint rendező, Komárom­ban kezdtem szervezni a kassai Tháliát. Ezer szállal kötődöm eh­hez a városhoz. Az ember ne le­gyen hűtlen a a bölcsőjéhez. Mennyi energiájába került a Szerelem? Egerből Komáromba autózni, majd vissza. Közben ott átépítik a színházat. Az új játszó­helyen pedig Ibsen Vadkacsáját rendezte. Hogy bírta? Ezt kérdezték Egerben is. Ott is hasonló erőbedobással próbál­tam. Sok időt kell az embernek magára fordítani, hogy elég energiája legyen. Úszók, szauná- bajárok... Láttam a próbáit. Mintha nyu- godtabb lenne, mint öt évvel ez­előttvolt. Bölcsebb lett? Tapasztaltabb. Jobban megis­mertem embertípusokat, más­képp adok instrukciókat. De ilyen szempontból sohasem el­lenőriztem magam. Mindig ma­gamat adom, az alkotás pillana­tának élek. Arra koncentrálok, hogy minden idegszálammal fel­fogjam, ami a színpadon törté­nik. Hogy tudjak helyeselni, ha valami tetszik, módosítani azon, ami nem. A színész ezáltal har­móniába kerül a szereppel. Ez ad szárnyakat a repüléshez. Hosszú folyamat egy rendező életében, amíg megtanul bánni az anyag­gal. Megfigyeltem, két próba között, vagy az esti után sétálni indult. Gogollal válaszolnék, és elnézést kérek az olvasóktól, mert nem magamra értem a szavait. Szerinte egy zseninek többet ér egy parkban a séta, mint egy bo­londnak a földkörüli út. Amikor délután sétáltam, éreztem, hogyan lüktet a város. De estén­ként is árulkodott magáról. Hová kerül emlékei között a ko­máromi két hónap? Nem szoktam polcolni az emlé­keimet. A közönség emlékeiben élni a cél, akkor van értelme. Jön majd, ha megint hívják? Először be kell fejeznem Egerben a színházat. Ha az istenek is úgy akarják, az ország egyik legszebb színházának leszek a megálmo­dója. Félig már készen van. Éle­tem talán legszebb pillanata lesz, ha 2000. augusztus húszadikán átvághatjuk a szalagot. Az idő tehát begyógyította a se­beket. Kilencvenben egy lehetőség volt, hogy visszahívták a kül­földön élő művészeket Szlováki­ába. Majd azt mondták, talán mégsem kellett volna visszahív­ni őket. Kilencvennégyben a po­litika így gondolta. Talán megint rádöbbennek, hogy a kultúra és a művészet határtalan. Az csi­nálja, aki a legjobban tudja, ab­ban a városban, ahová meghív­ják. Az élet egyre inkább oda fejlődik, hogy a következő száz évben már nem lesznek ilyen kérdések. Heti kultúra Könyvespolc Szentesi Zöldi László Rózsa Sándor Legenda és valóság „Ötödik Ferdinánd magyar ki­rály nevében én, Kossuth La­jos, az ország teljhatalmú nép­felkelési biztosa és az ország Honvédelmi Bizottmányának tagja, ezen Bizottmány nevé­ben is adom tudtára minden­kinek, kikjelen levelemet most és jövendőben olva- sandják. Miképpen Rózsa Sán­dor ki a törvénytől és erkölcsi- ségtől elvetendve ezen vidéket sok esztendők óta rablásaival megnyugtalanította Isten ir­galmánál fogva magához tér­vén, s bűneit töredelmesen megbánván, hozzám azon alá­zatos kéréssel folyamodott, hogy ha eddigi életmódjáért, valamint igaz bűnbánata sze­rint az Istentől bocsánatot re­mél, úgy a földi igazságtól is bocsánatot kaphatna, nem­csak elhagyná eddigi életmód­ját, s a törvényhez és erkölcsi­Sjtmmí W&B I RÓZSA SÁNDOR Lejönül! 4 \akWfc séghez állhatatosan visszatér­ne, hanem egyszersmind a ha­zajelen veszélyében az or­szágnak fegyveres ellenségei ellen hű és bátor szolgálatát, mint jó polgárhoz illik, úgy a maga személyében felajánla­ná mint a pusztai pásztomép- ből százötven fegyveres lovast saját költségükön táborba szállani és az ország hadvezé­reinek rendelkezése szerint a haza ellenségei ellen a véggyő­zelemig híven és becsületesen reá bírná...” (Méry Ratio) Vasárnap Kisgaléria Nagy Zoltán: Mese Regény L assú, fájdalmas nyikor­gással gurult a három echósszekér. A sátor ponyvái alatt szelíd álomba merülten feküdt az ap­róság, mint ki bajnak, gondnak nem ismeri ízét. A bakon ma­gukba mélyedt kóborpárok unalmas egyhangúsággal im- bolyogtak, ahogy zötyögött a szekér. Gurán mellett az asz- szony bóbiskolt, homlokán fé­nyes pénzekből diadém, fülé­ben karikafüggő; hátrakötött, tarka fejkendője alól fekete haj­rengeteg omlott a szoknyája korcáig. Gurán fekete bajsza alól néha kipottyant egy-egy hang, ami­től a girhes pejkó felébredt, fe­szesebbre húzta az istrángot, aztán ismét bóbiskolva batyogott, mint akinek a világ­ban semmi dolga. A hátsó kocsi bakján fiatal suhanc ült, válláig omló göndör fürtjei közül sze­líd gyermekarc kémlelte a tájat; olykor sza-visszapillantott az echó aia, ahonnan beteg édes­anyja fájdalomtól elgyötört ar­cáról megnyugtató pillantás áradt felé, majd megcsapkodva a lovat, a középső kocsi sarog- lyájához szegődött. Füttyen- tett, mintha azzal akarná las- sabbra fogni a lovat. Egy vidám, süldő lány kidugta borzas fejét a ponyva hátsó nyílásán, intett Aszpimnek, és visszahúzódott a hűst adó echó alá. Színes fol­A fekete hegedű Lakatos Menyhért 1.rész toktól tarkálló kocsiponyvájuk úgy billegett a távolban, mint három óriási mezei csokor, messziről is kedvet, vidámságot árasztott. Ők voltak, akik min­denki másnak szerencsét hoz­tak; tenyérből látták a távoli jö­vendőt, szerelmet jósoltak a szerelmesnek és egészséget a betegnek. Mindezeket potom pénzért, aminek ritkán volt hangja, de ha más nem, néhány krumplival, vagy egy kosárka liszttel is beérték. Hisz a jót, a szépet mindig másoknak árul­ták, önmagukért a bokron túl sem láttak. Gurán szemöldöke hirtelen ka­lapja alá szökött, majd vissza­csúszva árnyékot vetett ráncok­ba szedett szemei köré. Az asz- szony éppen az igazak álmát aludta, amikor Gurán könyöké­vel oldalba bökte.- Ne aludj, Mizshiv, nézz az or­rod elé; hűs árnyékkal kínálnak pihenést a lombok. Az asszony kitörölte szeméből az álmot, tarka fejkendőjét ki­oldva újrakötötte. A gyerekek mintha megérezték volna, hogy kocsijuk erdei útra kanyaro­dott; ők is kitörölték szemükből az álmot, egymás hegyére-há- tára kapaszkodva kidugták fe­jüket az echó alól. A hosszú, messzenyúló erdei út felett ösz- szeért a fák koronája, melyek között a némán gubbasztó ma­darak riadalom nélkül bámul­tak a gyors iramba kezdett, jaj­gató, zörgő szekerekre. Egy mókust mintha vidámságra ösztönzött volna a szekerek hangja; át akart ugrani egy má­sik ágra, de a lábára erősített, fényes aranylánc visszarántot­ta; egy ideig lógott láncánál fogva, majd visszakapszkodott az ágra. G urán csodálkozva né­zett Mizshivre, aki tá- tott szájjal bámult a lombok között ku­porgó madarak lábaira, melyek­ről hosszú aranyláncok csüng­tek alá, mint megannyi megvas­tagodott, csillogó ökörnyál. A mindig komor képű Gurán olyan erővel rántotta vissza a gebe hajtószárát, hogy a gyere­kek majdnem kipotyogtak a ko­csi derekából.- Hó! - kiáltotta, és leugrott a kocsiról. A hátsó kocsik is megálltak, és a középső kocsin ülő Gebasz a két jól megtermett, torzonborz fiá­val Guránhoz sietett.- Mi ez? - mutatott a fákra Gurán -, az ördög incselkedik velünk, vagy a mennyországba jöttünk? Gebasz tekintete a lecsüngő lán­cokra tapadt, de kis gondolko­dás után fejcsóválva Guránra fordította a tekintetét.- Ha pokol, ha mennyország, testvérem, én azt javaslom, for­duljunk vissza, mert egyikbe sem vágyom.- Megbolondultatok? - ripako- dott rájuk Mizshiv, frissen le- ugorva a szekérről. - A világot bebarangoljuk néhány rézgarasért, és most el akartok futni a szerencse elől? A kocsik közül Aszpim lépett elő, és mint aki mit sem lát a szerencsének vélt ragyogásból, szomorúan állt meg a négy, tanácstalan fér­fi előtt.-Anyám nagyon rosszul van, Gurán; verjünk tábort, ne men­jünk neki az éjszakának.- Itt? - kérdezte kétségbeeset­ten Gebasz. - Nézz a lombok kö­zé, gyerek; állaton, madáron lánc csörög!- De arany - vágott közbe Mizshiv.-A rabság, ha aranykalitkába zárnak is, rabság-válaszolta mogorván Gurán. - Menjünk et­től az országtól, minél mesz- szebb. Mizshiv Gebasz két torzonborz, rabló külsejű fiára nézett, akik ravaszul rákacsintottak.- Hát hallod, hogy nagyon rosz- szul van Mina, hé! Hová vin­nénk vissza, a nagy pusztaság­ba? Nem tettünk semmi rosz- szat, hogy félnünk kelljen a lánctól - mondta ismét Mizshivre kacsintva Gebasz idő­sebb fia. •- Szerintem igaza van Lolojnak- szólalt meg a másik fiú is -, le­het, hogy csak ide akarják szok­tatni ezeket az állatokat. No meg te is béklyót szoktál verni a lovad lábára, hé, hogy el ne ba­rangoljon!- De nem aranyból - tiltakozott Gurán.- Hát a szegény ember vízzel főz- kacagott gúnyosan a nagyszá­jú Loloj. A mindig mogorva Gurán, in­kább dühösen, mint meggyőzve, kantárszáron ragadta a lovát, rá­vezette egy erdei tisztásra. A többiek szó nélkül követték; Mizshiv vidáman kacsintott a két zsivány külsejű fiúra, aztán, ahogy a kocsik félkörbe elhe­lyezkedtek a tisztás szélén, min­denki a maga dolga után nézett: (folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom