Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-07-14 / 28. szám
Verssarok Grimm fivérek V Dénes György Úritök Úritök, úritök, kong belül, ha megütöd, talán nem is kong, csak sóhajt, tudja Isten, hogy mit óhajt. Csupasz feje tompán ragyog, sírnak benne a tökmagok, símak-rínak, kiabálnak, félnek, mert sötétben hálnak. Dörög az ég Csúnyán repedezik az ég, olyan, mint egy repedt fazék. Lila felhők gyülekeznek, s szikrát hányva eleveznek. Mennydörög a kertek alól, sok gyönge ág összehajol. Míg a dühös szelek fújnak, a gerlék is összebújnak. A csillagtallérok Volt egyszer egy kisleány, apátlan-anyátlan, és olyan szegény volt, hogy szo- bácskája sem volt, ahol ellakhatott volna, és ágyacs- kája sem volt, ahol megaihatott volna; végül egyebe sem maradt, csak egy szál ruhája és egy darab kenyér, amit irgalomból adott neki valaki. Pedig jó volt, és jámbor. És mert az egész világtól elhagyatva volt, bizodalmát a Jóistenbe vetvén, kiment a mezőre. Ott egy szegény emberrel találkozott, és az így szólt: „Ah, adj ennem valamit, nagyon éhes vagyok.” A leányka pedig odaadta neki a kis darab kenyeret, mondván: „Áldjon meg az Isten”, azzal továbbment. Aztán jött egy gyermek, az így jajgatott: „Jaj, de fázik a fejem; adj valamit, hogy befödözhessem!” A leányka levette a sapkáját, és a gyermeknek adta. S hogy tovább ment egy darabig, jött egy másik gyermek, annak mellénykéje nem volt, azért fázott, a leányka pedig odaadta neki az övét, s hogy még tovább ment, egy gyermek szoknyát kért tőle, s annak is odaadta a sajátját. Végül egy erdőbe ért, és addigra már besötétedett, és akkor jött még egy gyermek, és kért egy in- gecskét, és a jámbor leányka azt gondolta: „Sötét éjszaka van, úgysem lát senki, bizony odaadhatod az ingedet is” - és levette az ingét, és azt is odaadta. És ahogy ott állt, és immár végképp semmije sem volt, egyszer csak hullani kezdtek az égből a csillagok, és megannyi fényes pengő, tallér voltak; s habár elajándékozta ingét, egyszerre csak új ing volt rajta, mégpedig a legfinomabb lenvászonból. Akkor pedig az ingecskéjébe gyűjtötte a tallérokat, és gazdag volt, amíg csak élt. Lukács Zsolt és Rácz Noémi illusztrációja Mesék a török időkből A magyar katona átka Egyszer a magyar katonát elfogta a török, és az mindig azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg, mert nagyon unta a rabságot. Ezt a török észrevette, s még jobban őrizte. Egyszer azt mondja neki:- Te magyar, én elengedlek téged, ha megátkozod a hazádat! Azt mondja a katona:- Megtehetem! Hát verje meg az Isten Magyarországot Szent György-napi harmattal!- Ez nem elég!- mondja a török.- Még máshogy is átkozd meg!- Hát akkor verje meg az Isten pünkösdi záporral! Ez sem volt elég a töröknek:- Nem jó! Jobban meg kell átkoznod! A magyar katona harmadszorra azt mondta:- A kő törje meg a búzáját!- így már elengedlek!- mondta a török, s el is engedte. Azóta se kívánunk magunknak jobbat! A törökök Zalátán Mikor Zalátára bejöttek a törökök, a magyarok a Kis-Szigetbe húzódtak, onnan a nádasból lődöztek ki rájuk. Ez eltartott egy darabig. Mikor már elfogyott a golyó is, meg az élelem is, azon töprengtek, mit csináljanak már most. Hát aztán ki is találták. Volt még egy kis túrójuk, betömték a puskába, azzal lődöztek a törökre. A törökök ezt látva elkezdték mondogatni maguk közt:- A rosseb egye meg ezeket a magyarokat! Ezeknek még annyi mindenük van, hogy túróval lődöznek! Hagyjuk itt őket! Ott is hagyták őket, elmentek. Nagy emberek Diogenész hordója Élt egykor Korinthosz városában egy Diogenész nevezetű férfiú. Tanult és bölcs, mégis szerfölött hóbortos volt. Egy üres hordóban lakott, s teljes vagyonát csupán négy tárgy képezte, melyeket mindig magánál hordott: egy köpönyeg, egy bot, egy tarisznya és egy agyagbögre. Egyébre nem volt szüksége, és nem is vágyott semmire. Egyszer, amikor látta, hogy a kútnál egy fiú a tenyeréből ivott, még az agyagbögréjét is elhajította.- Minél szegényebb az ember, annál boldogabb - magyarázta, ha valakivel találkozott. Emiatt a gazdag korinthoszi polgárok lenézték. Hangosan kinevették, bolondnak titulálták, de a lelkűk mélyén irigyelték egy kicsit, hogy szabad, mint a madár, hogy életét nem zavarják gondok, rossz álmok... A hordóban élő bölcs híre hamarosan eljutott Nagy Sándor fülébe. Amikor az uralkodó meglátogatta, éppen a hordójának támaszkodva sütkérezett.- Sándor vagyok, a hatalmas király.- Diogenész vagyok, semmi több.- Tehetek érted valamit? - érdeklődött a király. kis történetek- Ne takard el a napot - válaszolta nyugodtan Diogenész. Szeme se rebbent, kisujját se mozdította...- Ha nem volnék Nagy Sándor, biz’ isten Diogenész szeretnék lenni! - kiáltott fel az uralkodó, mert megértette, hogy csak nekik kettejüknek adatik meg az, amire vágynak. Diogenész bölcsességéről tucatnyi hasonló történet járja, egytől egyig bizonyítva, hogy soha semmi nem hozta ki a sodrából. A fáma szerint Diogenész egyszer a kikötőben kószált, amikor tengeri rablók támadták meg, és foglyul ejtették. Hajóra hurcolták, és a tenger túlsó partján, a rabszolgapiacon árulták.- Aki engem megvásárol, szót kell, hogy fogadjon nekem! - kiáltotta Diogenész rabszolga. És valóban, akadt egy tehetős kereskedő, aki jó pénzt fizetett a korinthoszi különcért, és a fiai tanítójává tette... A kereskedő jó vásárt csinált. Diogenész feltehetően nem nevelt a tanítványaiból fösvény semmirekellőket, akiknek elmegy a kedvük az élettől, ha észreveszik, hogy asztalszomszédjuk tányérjában nagyobb a velős csont.
