Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1999-07-14 / 28. szám

4 1999. július 14. _______________Háttér: Kárpátalja________________________

Uk

rajna törvényei deklarálják ugyan a kisebbségek alapvető jogait, de az elvek és a gyakorlat között nagy a különbség

Kisebbségben és szegénységben

Görföl Zsuzsa___________________

Él egy hatalmas, 50 milliós ország nyugati csücskében vagy 160 ezer magyar. Ez önmagában sikertörténet, összefüggéseiben egy nemzetrész megmaradásának csodája, belülről nézve mindennapos küzdelem a puszta létért. Kárpátalja, Ukrajna nyugati része csak ebben az évszázadban hét ország fennhatósága alá tartozott. Ki ne ismerné az ungvári öreg történetét, aki az Osztrák- Magyar Monarchiában született, majd élt a Magyar Népköztársaságban, a Magyar Tanácsköztársaságban, a Csehszlovák Köztársaságban, rövid ideig a Magyar Királyságban, utána a Szovjetunióban, s végül Ukrajnában - miközben egész életében ki sem tette a lábát szülővárosából. Nemcsak emiatt európai unikum ez a terület, hanem azért is, mert itt mindig békességben éltek egymás mellett a nemzetiségek, ami kontinensünkre nem nagyon jellemző. Talán azért, mert a szó legszorosabb értelmében soknemzetiségű ez a vidék, élnek itt ukránok, oroszok, magyarok, románok, lengyelek, zsidók, szlovákok, németek, cigányok, görögök, tatárok, fehéroroszok - és ez még nem a teljes „lista”. Trianonnal kezdődött az itt élő magyarok kálváriája is, de súlyosabb következményekkel járt számukra, mint bármely más, az anyaországtól elszakított nemzetrészre. A második világháború végén a győztes Szovjetunió fütyült minden korábban fennen hirdetett elvre, és egyszerűen bekebelezte a területet. Moszkva ezt sokkal „okosabb” megoldásnak tekintette, mint annak eldöntését, hogy Magyarországot vagy Csehszlovákiát illeti-e meg Kárpátalja. Ezzel a döntéssel évtizedekre hermetikusan lezárult a határ, a kárpátaljai magyarság lakat alá került, hiszen a Szovjetunió ugyanúgy a népek börtöne volt, mint elődje, a cári birodalom. Ukrajna függetlenné válása sem hozott túl sok pozitív változást azon kívül, hogy megnyílt a határ, s ezáltal lehetővé vált a kapcsolattartás az anyaországgal, a más országokban élő magyarsággal. Persze a hétköznapok ettől még nem lettek könnyebbek: Ukrajna gazdasága egyre gyengült, az infláció nőtt, a mindig is alacsony életszínvonal zuhanni kezdett. Az állandósult gazdasági problémákat politikai gondok is tetőzték. Mint minden szovjet utódállamban, Ukrajnában is felerősödött a nacionalizmus, amely nem kedvez sem a kisebbségeknek, sem a demokráciának. Pedig Ukrajnában - elméletileg - nem kellene nemzetiségi problémáknak lenniük, hiszen az ország törvényei deklarálják a kisebbségek alapvető jogait, jogukat az anyanyelvi oktatásra, kulturális szervezetek létesítésére, nyelvük használatára a helyi közigazgatásban, sőt a nemzetiségi törvény értelmében a kulturális autonómia is megvalósítható volna. Ezek a szép elvek, de más a gyakorlat. Ha egykoron arról volt szó, hogy Moszkva messze van Beregszásztól, akkor

most az a gond, hogy Kijev igyekszik magát távol tartani a „végek” problémáitól. Az indíték prózai: minden jogos kérés teljesítése pénzbe kerül - pénz pedig nincs. Kijev ezért arra hivatkozik, hogy a nemzetiségek helyzetének rendezéséből rá csak az elvi döntések tartoznak, a végrehajtás a megyék, a városok feladata. A helyi szervek pedig arra hivatkoznak, hogy amíg nem kapnak pénzt és konkrét utasítást a „központtól”, addig tehe- tedenek. Ezzel a kör bezárul, a körkörös védekezésre kényszerülő kisebbség pedig kutyaszorítóban marad. Tipikus példája az egymásra mutogatás következményeinek a kisebbségi oktatás tisztázaüan helyzete. Május közepén Lembergben megtartották a közép-európai elnöki találkozót, ennek keretében sor került egy magyar-ukrán eszmecserére is. Göncz Árpád konkrét javaslatokkal állt elő: a magyar nyelvű iskolákból létesítsenek egy önálló magyar tankerületet, amely egységesen rendezné a kisebbségi oktatás kérdéseit, és képviselné érdekeit a kormányzat felé. Kérte továbbá, hogy a magyar nyelven érettségizők továbbra is anyanyelven felvételizhessenek a felsőoktatási intézményekbe, s a jó szándék gesztusaként vezessék be a kétnyelvű bizonyítványokat. Az ukrán elnök környezetéből származó információk szerint Leonyid Kucsma ezeket a kéréseket és felvetéseket helyénvalónak és teljesíthetőnek nevezte, viszont megvalósításukat a helyi adminisztrációhoz utalta. Nem is lett belőle semmi! Egyébként nyilvánvaló, hogy Kucsma „csúsztatott”, hiszen amikor a magyar államfőnek mindent megígért, tudta: a parlament leszavazta Kovács Miklósnak, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnökének, a törvényhozás egyetlen magyar tagjának a kötelező középiskolai oktatásról szóló törvényhez benyújtott módosító javaslatait, amelyek alapvetően az oktatási nyelv kiszélesítését, a kisebbségi nyelvek hatékonyabb érvényesítését szorgalmazták. Ezek elfogadása esetén egyszer s mindenkorra rendeződött volna az érettségi és a

Amit az ár hátrahagyott, miközben elmosta a reményeket

Trianonnal kezdődött az itt élő magyarok kálváriája is.

A viski ember nem autón jár.

Dömötör Ede felvételei

felvételi vizsga nyelve körüli, évenként ismétlődő vita is, meg a bizonyítványok nyelvének kérdése is. Ráadásul Kucsmának azt is tudnia kellett, hogy Valentin Zajcsuk oktatási miniszter már bő két hónappal korábban levélben közölte a kárpátaljai közoktatási főosztállyal, hogy az idén már nem érvényesek a tavalyi engedmények, már nem lehet magyar nyelvből és irodalomból érettségizni az ukrán nyelv és irodalom helyett. Az egyedüli enyhítés, hogy ott, ahol valóban nem biztosított az ukrán nyelv oktatása, a magyarok ukrán tollbamondást írhatnak, és magyar irodalomból szóbelizhetnek.

Zajcsuk egy február végi országos kisebbségi tanácskozáson világosan kimondta: célja az ukrán nyelvű érettségi bevezetése a nemzetiségi iskolákban. Ugyanakkor, ugyanott azt állította: az ukrajnai kisebbségek oktatási rendszere sokkal fejlettebb, mint más országokban.

Később kissé alább adta a harcias miniszter: a KMKSZ nem nyugodott bele a magyar gyerekek jogainak ilyetén csorbításába, és cselekedett: minden létező fórumot megkeresett, nyílt levéllel fordult az államfőhöz, és a maUkrajna függetlenné válása sem hozott pozitív változást.

gyár pedagógusok érdekvédelmi szervezetével karöltve aláírás- gyűjtési akciót indított azt követelve, hogy Ukrajna törvényi garanciákkal biztosítsa a magyaroknak a teljes körű anyanyelvű oktatáshoz és a magyar egyetemi felvételizéshez való jogát, amit még az egykori Szovjetunióban harcoltak ki maguknak. Zajcsuk visszatáncolt, de csak fél lépéssel: kivételesen mentesítette Kárpátalja magyar tannyelvű végzős diákjait az ukrán nyelvből teendő záróvizsga alól azzal az indokkal, hogy tavaly több oktatási intézményt is sújtott az árvíz. Nem engedélyezte viszont, hogy anyanyelvből és anyanyelven felvételizhessenek a helyi felsőoktatási intézményekbe. Az indoklás alattomos: azok a kisebbségi diákok, akiknek bizonyítványában az áll, hogy tanultak ukránul, kötelesek ukránul felvételizni. Ennek kapcsán nyilatkozta Orosz Ildikó, a Kárpátaljai Magyar Pedagógus Szövetség (KMPSZ) elnöke, hogy a központi hatóságok nyilatkozataiból most már egyértelműen kiderül: „Ukrajna nemzeti kisebbségi politizálásában váltás történt, 1996-ban lezárúlt a kisebbségek kedvezményezettsége, a kisebbségbarát politika korszaka. A központi hatalom ma már egyértelműen nemzetállamot épít, amelybe a nemzeti kisebbségek nem fémek bele, s ezért megpróbál egy sokkal szőkébb ruhát rájuk szabni”.

Tetézi a kárpátaljai magyarok gondjait, hogy a legutóbbi hely- hatósági választások óta érdek- képviseleti szervezeteik nem egységesek. A legnagyobb érdekvédelmi szervezet, a KMKSZ továbbra is törvénytelennek ítéli az országosan bejegyzett Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) működését. Ezt azzal indokolja, hogy az UMDSZ tisztségviselői a szervezet alapszabályának durva megsértésével, lényegében puccsal kerültek vezető posztjaikra, felrúgva a tíz tagszervezet elnöke által kötött írásos megállapodást. Az UMDSZ, élén Tóth Mihály elnökkel, immár nemcsak a 100 alapszervezettel működő, 22 ezres tagságú KMKSZ-t vádolja, hanem a magyar kormányt is, mondván, a rivális szervezetet tekinti az ukrajnai magyarság egyedüli képviselőjének, s törvénytelen előnyökhöz juttatja azon alapítványok által is, amelyek a magyar kisebbséget hivatottak támogatni. Budapest érthető módon ódzkodik a beavatkozástól, a vita folytatódik - Kijev fellélegezhet.

i

/

i

Ukrán nacionalizmus

Amikor a sértett bűnhődik

Ukrajnában mostanában nagyon kiélezett a belpolitikai helyzet. Alig csitult el a parlamenti választások vihara, nyomban beindult az újabb folyamatos választási kampány, amelynek „tárgya” ezúttal az államfői poszt. Leonyid Kucsma természetesen szeretné megőrizni tisztségét, de nagyon sok a riválisa. Ami szembetűnő: a szélek lendültek támadásba. Az egyik oldalon a hazafiastól az elvakult nacionalistáig, a másikon a kommunistától a leninistáig terjed a skála. Ebből a kínálatból még mindig a balról jött s azóta is félúton járó Kucsma a legelfogadhatóbb Európa számára, ahová Ukrajna a deklarációk szintjén kitartóan igyekszik. Belülről nézve más a helyzet: erős a szovjet nosztalgia, az emberek visszasírják a biztos szegénységet. Nemcsak a balos demagógiának, hanem a nacionalizmusnak is kiváló táptalaja ez a helyzet. S mindkettőnek katalizátora a 12 milliós orosz kisebbség (?), amely a szovjet időkben az elitet alkotta. Az ukrán nacionalisták szemében ők a gerenda, a többi kisebbség csak kellemetlen szálka - de azért tőlük is szeretnének megszabadulni. A szovjet idők oro- szosítását az ukránosítás váltotta fel, annak ellenére, hogy még mindig nagy hiány van ukrán tanárokból, tankönyvekből,

s vannak olyan ágazatok, amelyeknek egyszerűen nincsenek ukrán szakldfejezéseik. Kijev nincs könnyű helyzetben. A lakosság közel negyedét alkotó oroszok elvárásait egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni, de ha engedményeket tesz ennek a „makroki- sebbségnek”, akkor a jóval kisebb nemzeti közösségek követeléseit sem mondhatja jogtalannak, hiszen ezt sem a szomszédok, sem Európa nem venné jó néven. Mivel azonban maroknyi népeket könnyebb elnyomni, a harmadrangúsítás kezd teret nyerni. A RUH, a legerősebb ukrán nemzeti mozgalom kárpátaljai szervezete a megyei hatalommal keveredett vitába, mivel az szerinte elárulta az állami és nemzeti érdekeket, amikor - mint állította - titokban aláírta a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó ukránmagyar kormányközi vegyes bizottság tavaly decemberi ungvári ülésének jegyzőkönyvét. Hiába cáfolta a vádakat a megye, hiába hivatkozott arra, hogy az aláírás a tévékamerák előtt történt, az ülés után sajtó- értekezleten számoltak be a részletekről, a RUH azóta is mondja a magáét, s követeli, hogy a „horthysta Magyarország jogutódjának számító mostani magyar állam irányítói” kérjenek bocsánatot az ukrán néptől a Huszt környéki Kárpát-Ukrajna 1938 márciusában történt lerohanásáért. Nem hajlandóak elfogadni azt a vegyesbizottsági ajánlást sem, hogy fejeződjön be a vereckei

honfoglalási emlékmű építése, s közelében létesüljön emlékmű a kivégzett ukrán ellenállóknak. Hasonlóan heves kirohanásokkal fogadta a RUH azt a megyei döntést, hogy az év végéig meghosszabbították az árvízkárosultak részére juttatott külföldi humanitárius segélyszállítmányok egyszerűsített vámkezelését. „Ilyen alapon akár kábítószerek is behozhatok” - háborgott a RUH helyi vezére, mintha nem tudná, hogy a helyzet katasztrofális: az árvíz következtében 3098 lakóépület dőlt romba, de május végéig csak 2031 építési engedélyt adtak ki, s mindössze 7 ház került tető alá, 792-nek pedig a falait rakták fel. Mert nincs miből, nincs mivel. Persze őket nem ez nyugtalanítja, a

NATO ellen ágálnak, azt állítva, közvetlen fenyegetést jelent az ukrán államiságra, most még jobban, mint korábban, mert „Lengyelország és Magyarország, amelyek területi követelésekkel lépnek fel Ukrajnával szemben, immár az észak-atlanti szövetség tagjai”. Közben Kijevnek azzal a fenyegetéssel kell szembenéznie, hogy kizárják az Európa Tanácsból: nemcsak több törvénnyel adós, hanem június közepén a parlament a Kisebbségi és Regionális Nyelvek Európai Chartájának ratifikálását is leszavazta. Ha valóban kizárnák, azt éppen azok a kisebbségek szenvednék meg - köztük az erősen nyugatorientált magyarok-, amelyek kárára a döntést kiváltó sérelmek történtek. (gzs)