Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-09-15 / 37. szám
1999. szeptember 14. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Kuki A „szemét pápája” - így nevezi magát John Waters amerikai rendező. Polgárpukkasztó, deviáns figuráival új stílust teremtett. Egyik első munkája, a Rózsaszín flamingók filmtörténeti legenda, ízléstelenségével, extremitásával kritizálta az amerikai középszert. Majd leforgatta a Poliésztert, a Hajlakkot, a Cry Babyt, és Waters lassacskán kezdett belesimulni a gépezetbe. A Titkos gyilkos mama ötletét ugyanaz a dühös indulat szülte, mint előző filmjei nagy részét. Maró iróniájának célpontja a középosztály képmutatása, a látszat megőrzésének mindenek fölé helyezése, de a művészi forma, amelyben ezt megvalósítja, tőle szokatlanul hagyományos volt. Legújabb filmje, a Kuki még inkább zavarba hozza rajongóit. Kedvesen elmesélt antikarrier- történetet láthatunk a baltimore-i srácról, Kukiról, aki csak abban különbözik sorstársaitól, hogy szenvedélye a fotózás. Kitűnő szeme van. Lerobbant házak közt él, az átlagosnál nem szebb, nem különlegesebb emberek között, ő mégis mindenben lát valami megörökítésre érdemeset. Rossz technikai kivitelezésű, furcsa témájú képeit munkahelyén, a büfében kiállítja. Arra téved egy New York-i kiállításszervező, és felfedezi Kukit. A legdivatosabb galériákban állítja ki, rangos művészeti magazinokban jelenteti meg a képeit. New York sznobjainak ünnepelt sztárja lesz, csakhogy a srác rosszul érzi magát ebben a szerepben. A film annak ellenére sem önéletrajzi, hogy a rendező főhőséhez hasonlóan baltimo- re-i. Mint mondja: „Az a különbség kettőnk között, hogy én sikeres művész akartam lenni, míg Kukiból hiányzik ez a fajta ambíció, nem akar a figyelem középpontjába kerülni.” Heti hír Brosnan új ügynöke Egyre több hír érkezik a következő, sorrendben 19. James Bond-filmről, amelynek címe ugyan még nincs meg, de a bemutató időpontját már többen tudni vélik: valószínű, hogy 1999 karácsonyán lesz a premier, s ez azért is fontos, mert a forgatókönyv szerint Bond a 2000. év beköszöntének éjszakáján fog akcióba lépni. Ezúttal Londonban méri össze erejét egy nagyvilági gonosztevővel, aki elhatározta, hogy elteszi láb alól a világ néhány vezető politikusát és üzletemberét. Pierce Brosnan máris készülődik az újabb 007-esre. Tony Lakatos hegedű helyett a dzsesszt választotta A szaxofon virtuóza Németországban rangot jelent dzsesszzenésznek lenni, erre mifelénk még mindig nem annyira. Markovics Ferenc felvétele Réfi Zsuzsanna _____________ To ny Lakatos szerint dzsesszmuzsikusnak lenni nem hivatás, hanem életforma, ami sajátos világszemlélettel jár. A világhírű szaxofonvirtuóznak még a hobbija is a dzsessz. Tony Lakatos számos koncerten lép fel a tengerentúlon és Európában, a világ legnagyobb fesztiváljainak állandó sztárja, s lemezei száma már meghaladja a százötvenet. A művész több mint tíz esztendeje él Németországban, ennek ellenére azonban rendszeres szereplője maradt a magyar zenei életnek, évente három-négy alkalommal hallhatja őt a magyar közönség. A dzsesszen kívül semmilyen más muzsika szóba sem jöhet? Nem vagyok ilyen kizárólagos, mindenféle jó zenét szívesen hallgatok, akár klasszikus muzsikáról, akár rapről vagy hip- hopról legyen szó, játszani viszont csak dzsesszt szeretek, ez a műfaj s az ezzel járó világ- szemlélet, életforma áll hozzám a legközelebb. Szeretem a folytonos utazgatást s azt, hogy a dzsessz olyan, akár egy nyelv, van, aki jobban, van, aki rosszabbul beszéli, de egy másik dzsesszmuzsikussal azonnal megérteti magát az ember, bárhol jár is a világban. Itthon pedig mindig szívesen muzsikálok, hiszen olyan remek partnerekkel játszhatom együtt, mint például Szakcsi Lakatos Béla, akivel már gyerekként is sokszor léptünk színpadra, s így azonnal közös hullámhosz- szon vagyunk. Nem zavarja, hogy a dzsessz csak egy szűk réteg muzsikája? Ez együtt-jár ezzel a műfajjal, meg kell békülni azzal a helyzettel, hogy sosem fog tömegeket vonzani. Sok koncert nem is szól másról, mint hogy az egyik dzsesszzenész játszik a másiknak. De ez nem olyan nagy tragédia. Egyébként nekem Németországban kialakult már egy állandó közönségem, sok ismerős arc tűnik fel estéről estére a koncertjeimen. S ez azért is jó, mert legszívesebben értő nézőknek játszik az ember. akik nem kötelességszerű- en kezdenek el tapsolni, amikor csend lesz, hanem akik érzékelik, mikor jobb, mikor rosszabb egy szóló. Egy ilyen hallgatóság nagyon inspirálóan hat rám. Már hét esztendeje a Hesseni Rádiózenekar szólistája. Hogyan fér bele a dzsesszzenészi életmódba az ottani szigorú próbarend? Jól, s én úgy vélem, hasznos is, hogy az ember rá van kényszerítve a napi gyakorlásra, a dél- előtt-délutáni próbákra, az állandó fegyelmezett napirendre. Ráadásul a rádiózenekarral sok felvételt is készítünk, az együttes a legjobb szólistákat hívja meg a világ minden tájáról, így vezető művészekkel játszhatok együtt, amit nagyon élvezek. S akad emellett szabadidőm is, hiszen egy évben három-négy hónapos szünetet kapunk; ilyenkor jut idő a másfajta munkára, a különböző turnékra, lemezfelvételekre. Évente átlagosan csak Németországban száz koncertet adok, s mostanában emellett sokat játszom az Egyesült Államokban is. A tengerentúlon, a dzsessz hazájában mindig szívesen lépek fel, nagyon élvezem az ottani dzsesszkocsmák hangulatát s az amerikai partnerek játékát. Öccse, Roby Lakatos kiváló hegedűművész, aki nemrég nagy sikerű koncertet adott Budapesten. Ő követte a családi hagyományokat, de gondolom, önnek nem volt könnyű elfogadtatni otthon, hogy a szaxofont választotta. Botrányokkal járt, hiszen a családunk közel ötszáz esztendős hegedűs múltra tekint vissza, Bihari-leszármazottak vagyunk. így természetesen hatéves koromtól én is ezen a hangszeren játszottam, de nagyon nem szerettem. Tizenhattizenhét éves lehettem, amikor az egyik osztálytársam bátyja megmutatta a szaxofonját. Azonnal beleszerettem a hangszerbe, s az otthoni tiltakozás ellenére addig nyúztam a szüléimét, míg végül a hegedű helyett kaptam egy szaxofont. Beiratkoztam egy zeneiskolába, és három hónap múlva már koncerteken léptem fel mint szaxofonos. Sőt, az akkori együttesemmel, a Kis Rákfogóval megnyertük a Ki Mit Tudót is, ezt követően pedig rengeteg felkérést, meghívást kaptunk. Közben én is végigjártam az összes „lépcsőfokot”, hiszen Pege Aladárral, Kőszegi Imrével muzsikáltam. Majd gondoltam, megpróbálkozom külföldön is, s így jutottam el Németországba. Az első években, 1979-től nagy nehézségek árán csak egy- egy koncertre, lemezfelvételre mehettem Toto Blanke együtteséhez, de aztán 1982-től már Németországban éltem. Közben azonban egy rövid időre ismét hazajött. Felkértek ugyanis arra, hogy tanítsak a Zeneakadémián, a dzsesszszakon, s ezt a feladatot szívesen vállaltam el, hiszen olyan kiváló növendékeim voltak, mint például Tűzkő Csaba vagy Makovics Dénes. Másfél év elteltével egy híres német big bandtől kaptam meghívást, ezért tértem vissza Münchenbe. Mire megérkeztem, a zenekar feloszlott, én azonban Németországban maradtam. Szeretek ott élni, mert nagy és színes az ottani dzsesszvilág, ráadásul úgy érzem, Németországban rangot jelent dzsesszzenésznek lenni. Sokak szerint az ön játékának olyan egyéni színei vannak, amelyek alapján azonnal felismerhető. Hogyan alakult ez ki? Rájöttem, az egyéni jegyek miatt tartja mindenki legjobbaknak az amerikai muzsikusokat, és igyekeztem megteremteni a saját, egyéni stílusomat. Ez mára már ösztönössé vált, s a színpadon csak én és muzsika létezik, ilyenkor elfeledkezem minden másról. A szaxofonozás megunható, a dzsessz nem. S persze az ember mindig szeretne jobb partnereket, még több, még rangosabb felkéréseket, de akármilyen is a helyzet, mindig azt gondolom, szerencsés ember vagyok, hiszen a hobbimnak élek, és még fizetnek is érte. Háromezer felvételt készített, diszkográfiája négyszáz oldalt tesz ki. CD-iből, lemezeiből eddig 230 millió darabot adtak el Karajanra, a karmesterek karmesterére emlékeztek Bécsben SzÁSZI JÚLIA Ausztria ezekben a napokban a karmesterek karmesterére, Her- bert von Karajanra emlékezik: emlékkoncertek sora Bécsben és Salzburgban,, portréfilm az osztrák televízióban, kiállítás a Karajan-központban, és persze régi felvételek számos felújítása CD-n, mind azt jelzi, hogy tíz évvel halála után nem halványodott nimbusza. Amikor a súlyosan beteg, törékeny művészt a halál megváltotta aíig elviselhető szenvedéseitől, tudni lehetett, hogy a még életében körültekintően és nem kevés becsvággyal megalapozott Karajan- birodalom maradandó lesz, hiszen Karajan kitörölhetetlen nyomokat hagyott a világ zenei életében. A megemlékezések nemcsak arról szólnak, hogyan vitte Karajan tökélyre az istenségszerű karmester képének megformálását, hogyan hajszolta a perfekció vágya, az sem marad titok, miként terrorizálta ennek érdekében muzsikusait - akik végül a példa nélküli szépség, a zenei harmónia miatt mindezt folyamatosan elnézték. Salzburgban máig vannak emlékek egyeduralmáról - de a mérleg másik serpenyőjében ott van megannyi opera ősbemutatója és a Tavaszi Fesztivál. S ugyanígy bécsi operaigazgatósága is hagyott hátra zenei és technikai újítókedvének nyomaiból. Ausztriai sajtókörökben még mindig borzongva emlékeznek a Mester médiamanipulációira. Az archív filmrészletekkel, a különböző időkből megőrzött interjúrészietekkel és persze eredeti zenei felvételekkel tarkított portréfilm szerkesztőjének becsületére legyen mondva, hogy Karajan náci múltját sem szépítette. Nem tekintette a film ünneprontásnak sem sietős csatlakozását mindkét - ausztriai és németországi - nemzetiszocialista párthoz, sem közreműködését számos Hitlert dicsőítő rendezvényen, s nem maradt ki rivalizálása Furtwánglerrel, illetve e konkurenciaharc kíméletlen kezelése, amely szintén nem tartozik életművének dicséretes fejezetéhez. Művészi teljesítménye a zenerajongók - hivatásosok és laikusok - számára mindennek tudatában is csorbítatlan, s az ünnepség ürügyén felrajzolt teljes kép, a szépítések mellőzése üdítően egészítette ki állandóan reflektorfényben tartott bálványozását, amelyet halhatatlanságáról gondoskodó hívei biztosítanak fáradhatatlan özvegyének irányításával. Eliette Karajannak köszönhető a Mester emlékének ápolása mellett a zeneművész-pártolói feladatokat is ellátó Karajan-központ négy évvel ezelőtti megnyitása. A bécsi Operaház és a Musikverein között, a Ringen, Schratt Katalin gyönyörűen felújított egykori palotájában. Az 500 négyzet- méter a koncertek és kiállítások mellett folyamatosan ad otthont ifjú tehetségek bemutatkozásának is. Az osztrákok csodálata alig leplezhetően szól a Karajan- birodalom anyagi teljesítményének is. A Karajan-felvételek tíz év után is vezetik a komolyzenei bestsellerek ranglistáját, s az alapítványnak a Mester halálakor fennmaradt 3,5 milliárd schillinges vagyona inkább gyarapodott, mint csökkent. Igaz, Karajan időben felismerte az elektronika piaci lehetőségeit, ezért példátlan mennyiségű - 3000 - felvételt készített, diszkográfiája 400 oldalt tesz ki. CD-iből, lemezeiből eddig 230 millió darabot adtak el, számuk évi tízmillióval nő. A jogdíjbevétel meghaladja az évi tízmillió schillinget. Á világ klasszikus zenei piacának tíz százalékát uralja, a Deutsche Grammophon (DGG) forgalmának felét köszönheti neki. Az évfordulóra a DGG két új CD-t hozott ki, az EMI a Világ nagy karmesterei sorozatban tíz opera-előadás csúcstechnikai kiadásával, a Sony két- video- feldolgozással örvendeztette meg a rajongókat, s persze a Városháza előtt a szintén az ő nevével fémjelzett operafilm-fesz- tivál is Karajan-filmekkel kombinálja ezekben a napokban az idei Strauss-évfordulót.
