Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-09-02 / 35. szám
Vasárnap Szlovákiai magyar családi magazin 1999. szeptember 2. • 32. évfolyam Riport A kiképzett juhászkutyákat ma már nemcsak rend- fenntartásra használják. 8 40 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1999. szeptember 4-étől 10-éig Sport „Lassan teljesen felépülök”. Németh Szilárd ismét a focira "1 C összpontosít. Csak a politikusok kizárásával valósítható meg Az örök mostoha Vas Ottó __________________________ Ta névkezdés vagy -zárás idején mindig megjelennek sajtónkban a cikkek iskolaügyünk áldatlan állapotáról; szidva hol a gyereket, hol a pedagógust, a szülőt vagy az ügyeletes, hatalmon lévő politikai pártokat. Részben mindenkinek igaza van, hiszen a gyerek tényleg nem akar tanulni, mivel hamar rájön a világból és szűk környezetéből rázúduló információk áradatában válogatva, hogy amit az iskola tanít becsületrőí, jogról, helytállásról, munkaerkölcsről, a tudás társadalmi értékéről, az csak utópia; a szülő tétlenül szemléli, mi (nem?) történik az iskolákkal, és fásult a pedagógus is, mert aki egy szemétdomb kellős közepén dolgozik, hamarosan kiábrándul nevelői ideáljaiból, gyümölcsözőbb mellékfoglalkozás után néz, vagy végleg elmegy a szakmából. Társadalmunkban nem volt, és ma sincs értéke a tudásnak, a vele párosuló erkölcsi értékekre pedig végképp fütyül mindenki. A „fejlett szocializmus korában” hiába mondtuk jó néhányan a tudást nem becsülő, csak a padok ülőkéit koptató diákjainknak, hogy a világ, amely a tudatlanságra és politikai demagógiára épít, egyszer megszűnik, és a műveletleneket az igényes társadalom elsöpri, a rendszerváltás után ez nem történt meg. Azóta egy évtized telt el, és egyetlen kormány nem akadt, amely az oktatásban érdemleges változtatásokat hajtott volna végre. Helyette mindig az olcsóbb megoldást választották: jelentéktelen fizetésemelésekkel betömték az oktatók száját, holott az iskolaügynek, a béremelésekre költött Jelentéktelen” milliók helyett inkább az igazi átalakítás megvalósításához szükséges milliárdokat kellett Társadalmunkban nem volt, és ma sincs értéke a tudásnak. volna a termelő gazdaság privatizációjával és fejlesztésével kigazdálkodniuk. A kormány most arra a logikátlan lépésre akarja kényszeríteni oktatási miniszterét, hogy a jövő tanévben 8 ezer pedagógust eresszen szélnek (s emelje a heti órakötelezettséget?), és az így nyert összeget (a szupertakarékos költségvetésből) béremelés gyanánt ossza szét a megmaradt állománynak, veszélyeztetve ezzel az összes alap- és középiskolás oktatásának már amúgy is kétes minőségét. (A bankok szerkezetváltására a kormány 80-90 milliárd koronát szán!) Ezért az oktatásügy reformja csak akkor valósítható meg, ha a szakma kizárja a politikusokat irányításából, szervezéséből és reformjai megvalósításából. A pedagógusoknak kell felépíteniük az új oktatási rendszert a képzéstől a továbbképzésen, kutatáson és ellenőrzésen át egészen a gazdasági irányításig, kényszerítve az államot az anyagi eszközök előteremtésére. Olyan oktatási rendszert kell létrehozni, amelynek fejlesztéséhez és fenntartásához csak az oktatóknak, a diákoknak és szüleiknek lehet közük, politikusoknak nem. Minden tisztséget (beleértve a miniszterit is) a gyakorlati munkában edzett, a politikától független szakembernek kellene betöltenie, mert a tönkretett oktatásügy problémáinak megoldását nem lehet négyéves választási időszakokra tagolni. A jövőmenő politikai erők ezek megoldására képtelenek. Igazi autonóm, depolitizált, a társadalmi igényekhez alkalmazkodó oktatásügyet, amely a tudományok oktatására és a hozzájuk kapcsolódó erkölcsi magatartás fejlesztésére szakosodott, csak a szakma által kidolgozott hosszú távú reformterv segítségével lehet létrehozni és fenntartani. A kérdés csak az, hogy a szülők és a pedagógusok megharcolnak-e a reformok állami támogatásért, az ifjú nemzedék(ek) jövőjéért. Vezércikk Miről csiripelnek? Kövesdi Károly ____________ Fo rró (árvizes, földrengéses, esős) nyarunknak lassan vége, itt az ősz. Teli gondokkal, várakozással, mit hoz az élet. Pontosabban a politika. Amely elől, hiába tennénk, nem tudunk elzárkózni. Az ember nyári szabadsága idején is csak megnézi a híradót, ki-kinyitja a lapokat, legalább azért, ne maradjon tájékozatlan, ha már nincs is ideje, se kedve a soros botrányok fölött csámcsogni, amelyekről úgy tájékoztatnak, mintha spanyolul szólna a híradás, a hírmagyarázás. Szóval nincs menekvés. Nafta-ügyek, VSZ-ügyek, Lexa-botrány, Csáky piszkálása, az elnök to- tojázása a népszavazás körül, egyebek. Minden napra egy tojás - mint a versikében. Például a bűnözés. Lefogadom, hogy az országnak legalább az egyharmada azzal a kérdéssel ül le az esti híradót nézni, vajon kit lőttek ma agyon, kinek ontották ki a belét, milyen botrány pattant ki újra, hová indulnak ismét a romák. Itt tartunk. Meg ott, ahol egynémely csallóközi falvakban a riadt emberek, ahol már úgy el- szemtelenedett a maffia, hogy pofátlanul beállít a lagziba, és a boldog keresztanya kezéből kiveszi a tálat, viszi a menyasz- szony-táncoltatás bankóit. Vagy a falusi búcsúba vonulnak be golyófejűék, mint egykor Sobri Jóska, és közük, ha nincs jatt, elmarad a muri. Elképzel az ember egy ideális állapotot, akár a mesében. Hogy jó a közbiztonság, csökken a munkanélküliség és az állam- adósság, az állam behajtja az adóhátralékot, rendezi a béreket, növekszik a vásárlóerő, fellendül a termelés, roszog a szekér az unió felé. Egyszóval rendjén mennek a dolgok, legalább úgy nagyjából. S nem kell attól tartani, mit terveznek Meciarék, milyen tüntetések, sztrájkok, referendumok elé nézünk, hogyan szivárognak vissza Rezesék a szétrab- lott anyahajóra, vagy azon mélázni, miért nem szereti nálunk a többség a nyugdíjasokat és a munkanélkülieket. Mert minden botrány, svindli és politikai buli mellett talán az a legnyugtalanítóbb jelenség társadalmunkban, hogyan feszülnek egymás ellen az emberek. Mintha a rendszerváltás óta kiveszett volna belőlünk a szociális érzék, az összetartozás, a türelem, a megértés képessége és adottsága. Az alkalmazott lustasággal vádolja a munkanélkülit, a „fehér” szidja a romát, a szlovák a magyart, a kispénzű egy kanál vízbe is belefojtaná a sikeres vállalkozót, az újgazdag a sárba gyúrná a melóst, és ingyen dolgoztatná - és így tovább, és így tovább. A legegyszerűbb konstatálni: tíz év alatt szertefoszlott egy álom a méltóbb, értelmesebb életről, s csak abban bízhatunk, hogy fiainknak, unokáinknak talán jobb lesz majd, addig letisztulnak az indulatok. Csak hát ez sem ilyen egyszerű, hiszen ahhoz, hogy valaha jobb világ legyen, most kellene lerakni az alapokat, megteremteni a lehetőséget. Persze egy választási ciklus alatt nem lehet átprogramozni egy egész társadalom gondolkodását. Amit viszont lehet és kell, azt halálos vétek elmulasztani. Elnézi az ember a kormány tehetetlenségét, és az a furcsa érzése támad, hogy lassan semmit sem ért az egészből. Nem érti, miért nem lehet végrehajtani azokat a reformokat, amelyek rövid távon is változást hoznának. Miért nem lehet rács mögött látni az ország szétrablóit, miért kell egyezkedni velük, miért kell eltűrni, hogy a kormány programját elszabotáló miniszterek a helyükön maradjanak, miért nem lehetett rég lefülelni azokat, akik a romák kivándorlását megszervezték, vagy akik a szkineket támogatják. Miért nem változott meg végre a diszkriminatív választási törvény, miért maradt a Meciarék által kiagyalt területi felosztás, miért nem született vállalkozást segítő adó- és hitelpolitika, a külföldi maffiát elriasztó törvény, és miért nem akaródzik az államnak felismerni, hogy önkormányzatiság nélkül nincs demokrácia és prosperitás. Az idő a kormány ellen dolgozik, ezt már a verebek is csiripelik. Mikor ébred ennek tudatára a kormány? Szia, szünidő! Prikler László felvétele
