Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-08-25 / 34. szám
4 1999. augusztus 25. Háttér Csecsenföld után Moszkva Dagesztánt is elveszítheti, ami az Orosz Föderáció végső széthullásának kezdete lesz Allah nevében - dollárért, olajért Meditáció bevetés előtt - orosz katona Dagesztánban TA SR/AP Görföl Zsuzsa _____________ Oro szország méltó utódja a Szovjetuniónak sok egyéb mellett abban is, hogy minden eresztékében recseg-ropog. Ami a Kaukázusból még megmaradt, lassan az is veszni látszik. Csecsen- földről már csak a Kreml hiszi azt, hogy Oroszországhoz tartozik, s még érvényes az 1996 augusztusában kötött egyezmény, amely az orosz csapatkivonás mellett azt is tartalmazta, hogy Moszkva 2001-ig megoldja a köztársaság politikai státusát. Csecsenföld függedennek tekinti magát, és úgy is viselkedik. Az orosz hírszerzésnek - élén az időközben kormányfővé kinevezett Vlagyimir Pu- tyinnal - már júniusban pontos információi voltak arról, hogy mi is készül Dagesztánban. Moszkva mégsem lépett, hagyta, hogy a vahabita fegyveresek kezdeményezzenek, s csak azután erősítette meg fegyveres erőit a térségben, hogy a Csecsenföldről betört iszlám fegyveresek több határ menti falut elfoglaltak. Persze ahány forrás, annyi adat, de nem az elfoglalt települések száma a lényeges, hanem maga a tény. S mindenekelőtt Moszkva tehetetlenkedésének ténye - és oka. Kezdjük a lehetséges okokkal. Jelcint utoljára a választási kampány során sikerült formába hozni, azóta inkább nevezhető zombinak, semmint egy nagyhatalom első emberének, fegyveres erői főparancsnokának. Tőle felelős döntést várni eléggé reménytelennek tűnik, a környezetében pedig nyilván senki sem merte vállalni a felelősséget egy megelőző katonai csapásért. Bármilyen pocsék formában van is az államfő, maradék erejét mindig mozgósítani tudja, ha hatalma megőrzéséről van szó. Amint valaki a kívánatosnál erősebb és népszerűbb lesz, azt menthetetlenül kirúgja. Végső eszközként jöhet a rendkívüli állapot, mondjuk, egy határ menti konfliktus ürügyén. Tehát van logika azokban az állításokban, hogy Jelcin és csapata tudatosan hagyta elfajulni a da- gesztáni helyzetet, esetleg maga provokálta ki. Olyan hírek is napvilágot láttak, hogy Alekszandr Volosin, az elnöki hivatal vezetője a nyár elején Párizsban találkozott Samil Ba- szajewel, a vahabita támadás vezérével. Viszont elképzelhető az is, hogy Moszkva tudta, mi készül, szívesen tett is volna ellene, de ezzel esetleg kockáztatta volna annak a világbanki hitelnek a jóváhagyását, amelyre életbevágóan szüksége volt. A hitel megjött, a konfliktus megakadályozására pedig már nem maradt idő. Ami pedig a konfliktus gyökereit illeti, azok meglehetősen szerteágazóak. Köztudott, hogy Oroszországban rossz a gazdasági helyzet - a Kaukázus térségében pedig hatványozottan az. Itt a legmagasabb a munkanélküliség, az életszínvonal pedig az orosz átlagnak alig harmada - s ez az arány a műveltségi szintre is érvényes. Nem szegény vidék ez, csak hát mindig amolyan hátsó udvar volt, sem az orosz gyarmatosítók, sem a szovjet elvtárs- urak nem tudták felszámolni a klánrendszert, a hagyományos klientelizmust, s persze az iszlámot. Dagesztán 50 ezer négyzetkilométernyi hegyvidék, ahol kb. 33 nemzetiséghez tartozó 2 millió ember él. A gazdaság alapja az áramtermelés és a Kaspi-ten- geren bányászott olaj. Eddigi viszonylagos társadalmi békéjének alapja pedig a fő nemzetiségek - törzsek? - közti megegyezés a hatalomban való körforgásról. Ez elvi jelentőségű, hiszen egyik csoport sem alkot többséget - az államtanács elnöke most éppen egy avar, Moha- med-Ali Mohamedov. A klánok szigorúan őrzik az egyensúlyt nemcsak politikai, hanem a pozíciójukat meghatározó gazdasági téren is: a kitűnően szervezett kaviár-, alkohol- és kábítószermaffiák nekik fizetik a „vámot”. Ezt a kényes egyensúlyt akaiják felborítani a vahabiták, akik a hetvenes években jelentek meg Dagesztánban. Közben ugyan jelentősen megerősödtek, egyes vidékeken dominanciára tettek szert, de azt nem tudták elérni, hogy a klánok politikai és gazdasági kalácsából maguknak is le- kanyarítsanak. Nincs ebben semmi ellentmondás: a vahabita tanítás elsősorban a szegény rétegek, a kilátástalan helyzetbe került fiatalok körében népszerű. Még akkor is, ha újabban így nevezik: dolláros iszlám. Arábiában a 18. században keletkezett ez a puritán muzulmán szekta. Alapítójának, Mohamed ibn Abdul Vahhabnak a célja a „tiszta szunnita hit” visszaállítása volt. Amilyen kicsi, olyan harcos volt a szekta: síita szent helyeket romboltak le, 1806-ban bevették Mekkát, s a Kába kövén kívül minden szent helyet szétvertek, majd Medina ellen vonultak, s még Mohamed próféta sírját is meggyalázták. A vahabiták nem tisztelik a szun- nát, azaz a Mohamed és tanítványai cselekedeteire visszamenő, szájhagyomány útján fennmaradt ortodox szokásjog gyűjteményét. Kizárólag a Koránt tisztelik - de nem szellemét, hanem minden egyes betűjét. Nem ismernek el semmilyen szenteket és prófétákat, kizárólag Allahot, elutasítják az iszlám papság tevékenységét, mert szerintük nincs szükség közvetítőre Allah és a hívők között. Szigorú szabályokat írnak elő híveiknek: napi ötszöri imát, szakállt a férfiaknak, arcot is takaró fátylat a nőknek. Tüos a tánc, mindenfajta kártyajáték, a zarándoklat Mohamed sírjához - nem helyeslik még az ősök sírjának látogatását sem. Mekkát és Medinát azért szent helyként tisztelik, előírják a mekkai zarándoklatot is, szent helynek tartják a jeruzsálemi Al- Aksza mecsetet, de mást nem. A dzsihad, a szent háború a vahabita irányzat kulcseleme, szerintük a hitetlenek elleni bármilyen, akár a legaljasabb cselekedet is Allah nagyobb dicsőségét szolgálja. Igazából századunkban nyertek teret a vahabiták: a mai Kuvait területén voltak a legerősebbek, innen kiindulva létrehozták Sza- úd-Arábiát, ahol a vahabitizmus lényegében máig államvallásnak számít. Jordánia, Pakisztán, Törökország - ezek a további fellegvárak és terjesztők, ám a pénzt Szaúd-Arábia adja - szinte számolatianul. A most Dagesztánban bevetett erők számára a főpróba a csecsen háború volt. Amikor azonban az oroszok kivonultak, a vahabiták szembefordultak a csecsen kormánnyal - nem volt számukra eléggé iszlám, eléggé tisztá. A dolog pikantériája, hogy a vahabiták ellen a legkeményebben éppen Samil Baszajev lépett fel. Csakhogy a korábbi hadúr politikai vesztes lett, az 1997-es elnökválasztáson a szavazatoknak mindössze 23,5 százalékát szerezte meg, míg a győztes Maszhadov közel 60 százalékot kapott. Közben ugyanis megváltozott a helyzet, a fanatikus harcosra már nem volt szükség. Már csak élő legenda volt, a nép a hőstetteiről költött balladákat énekelte, versbe foglalta a bugyonnovszki túszdrámát is, melynek során Baszajev ezernél több jobbára orosz túszt ejtett, s 121 emberéletet oltott ki, amiért meg is kapta a legmagasabb csecsen kitüntetést, a Nemzeti Hős címet. Azt beszélik, a ma is még csak 34 éves Baszajev azután lett igazán kegyetlen és vérszomjas, hogy 1995-ben, Vegyeno városka bombázása során elvesztette családja tizenegy tagját, köztük feleségét és gyermekeit. Azóta már csak egy szórakozása van, a foci: Csecsenföldön kilenc pálya van a tulajdonában, köztük a legnagyobb fővárosi stadion. A harc viszont a kenyere, Dagesztánban sem dicsőséget, hanem pénzt és hatalmat keres. A csecsen kormányzat pedig - amely ha nem is ellenséget, de mindenképpen ellenfelet lát benne - a hivatalos állásfoglalásokkal ellentétben igenis támogatja akcióját. Mert pénzről és olajról van szó, reális reményről arra, hogy Csecsenföld a térség fontos politikai tényezőjévé váljon. A külföldi támogatók adják a pénzt - a vahabiták közé beálló ifjak 5-8 ezer dollárt kapnak, majd havi 300 dolláros zsoldot -, amiből nemcsak a harcosoknak jut, s ez már elég ok a szent háború kirobbantására. A végső cél a Kaspi-tenger olajának megszerzése, a dagesz- táni főváros, Mahacskala olajkikötőjének elfoglalása, elérésének eszköze pedig a „Dagesztáni Iszlám Köztársaság” létrehozása, majd egyesítése Csecsenfölddel. Volt már ilyen a múlt században, ha Oroszország nem eléggé határozott, lehet most is. Akkor pedig az ezredforduló nagy olajüzletéről Azerbajdzsán mellett már nem Oroszországgal fognak tárgyalni a reményteljes amerikai, török és iráni befektetők, hanem a csecsenekkel. Mert az új állam- alakulatban ők lennének többségben - mégpedig nagy többségben. Holmi avaroknak, lez- geknek vagy darginoknak már nem lesz szavuk. Samil Baszajev. A fanatikus, vérszomjas harcos és a számító politikus veszélyes kombinációja. Archívum A hírszerzésnek már júniusban információi voltak arról, hogy mi készül. A vahabita tanítást újabban így nevezik: dolláros iszlám. Olaszország Tiszta kezek korszaka Borsos Sándor, MTI ______ Külső támogatottság hiányában véget ért a nagy korrupció- ellenes vizsgálatok időszaka Olaszországban - közölték a tisztogatást végző milánói ügyészcsoport, a Tiszta kezek tagjai. Olaszországban 1992 és 1994 között hágott tetőpontjára a kampány a politikusok és a vállalkozók korrupt összefonódása ellen. Akkoriban a „tiszta kezű” ügyészek naponta kaptak jelzéseket maguktól a kenőpénz fizetésére kötelezett vállalkozóktól is, és gyakran került sor befolyásos személyiségek letartóztatására. A vizs- gálóbírák munkáját elősegítette a népi felháborodás, a közvélemény nagy erkölcsi támogatása is. Gherardo Colombo államügyész közölte, hogy mára megszűntek az önkéntes bejelentések, újra felülkerekedett a büntethetetlenség érzete, ismét él a hallgatás törvénye. Gyakorlatilag ellehetetlenült a korrupcióellenes nyomozati munka, egyre nehezebbjogerős ítéletet hozni. A Tiszta kezek kampány gyakorlatilag már 1994-ben elhalt, s Antonio Di Pietro, a korrupcióellenes hadjárat legendás vezéralakja volt az első, aki megérezte a „varázslat elmúltát” - vélte Gerardo D’Ambrosio milánói főügyész, a kenőpénzellenes vizsgálócsoport vezetője. A szinte népi szentként tisztelt Di Pietro abban az évben politikai pályára lépett, és később - rövid időre - miniszteri szerepet is vállalt Romano Prodi kormányában. Az államügyészek szerint Olaszországban továbbra is virágzik a korrupció, és az ügyészség folytatja a nyomozást, de sokszorta nehezebb körülmények között, mint amikor a külső, népi támogatottságot is élvezték. D’Ambrosio szerint a perek lassúsága miatt az igazságszolgáltatás nagyban elveszítette hitelét Olaszországban. A korrupcióellenes hadjárat kezdete óta több mint 4 ezer ember ellen indult vizsgálat, és 3010 személy - politikusok, üzletemberek - ellen emeltek vádat. A kampány tetőpontján több csúcsmenedzser öngyilkos lett, mások szívrohamban pusztultak el a lelki teher alatt, hiszen addig elfogadott dolognak számított a megvesztegethetőség. Jogerős ítélet azonban csak nagyon kevés esetben született. A gigantikus kenőpénzbotrány ugyanakkor megváltoztatta az olasz politikai rendszert. Az Itáliát évtizedeken át kormányzó Kereszténydemokrata Párt és a Szocialista Párt megszűnt létezni, Craxi volt miniszterelnök kénytelen volt külföldre menekülni. Szakértői kabinetek és Silvio Berlusconi médiamágnás átmeneti kormányzása után egy balközép koalíció került hatalomra, amelynek fő erejét a volt kommunisták alkotják. A vádlott: Giulio Andreotti, hétszeres volt miniszterelnök. Archív felvétel
