Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-06-30 / 26. szám
12 1999. június 30. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Jackie Brown Jackie, a negyvenes éveinek közepén járó fekete stewardess (Pam Grier) Amerika legrosszabb légi- társaságának leglestrapál- tabb járatán dolgozik. Szerényjövedelmét azzal egészíti ki, hogy készpénzt csempész az Egyesült Államokba a fegyverkereskedő Ordell (Sámuel L. Jackson) számára. Egy alkalommal a rendőrség elkapja a nem éppen makulátlan múltú nőt. Azzal zsarolják, ha nem segít lebuktatni megbízóját, ő kerül rács mögé. Jackie arra a vakmerő elhatározásra jut, hogy kijátssza egymás ellen a zsarukat és Ordellt, s ő teszi zsebre a félmillió dollárt. A sztori alapjául Quentin Tarantino Eimord Leonard sikerkönyvét választotta. Mióta 15 éves korában egy áruházból ellopta Leonard egyik regényét, az amerikai író műveinek humoros párbeszédei, szokatlan ironikus történetei, hitelesen megjelenített alvilági figurái döntően befolyásolták a Ponyvaregény rendezőjének stílusát. Lawrence Bender producer szerint „Quentin most valami mást csinált. Ezúttal is megvannak a zaftos párbeszédek, a Tarantino- filmekre jellemző figurák és helyzetek, de mindezek mellett most van egy másik összetevő is: igazi gyengédség és őrület közepette. Bizonyos szempontból a Jackie Brown romantikus film.” ________________Heti hír _____________ Re dford, a golfkirály Miután kipihente A suttogó fáradalmait, Robert Redford máris új filmhez készülődik: a The Legend of Bagger Vance-nek ő lesz a rendezője, az egyik főszereplője és a producere is. A történet főszereplője golfjátékos, egy Rannulph Junah nevű világháborús hős, aki az 1931-es világbajnokságon végre a golf nagyjaival, Walter Hagennel és Bobby Jonesszal is összemérheti tudását. Ezen a versenyen - amikor már javában dúl a faji diszkrimináció, és a golfot is szinte vallásos áhítat övezi - kerül kapcsolatba Bagger Vance-szel, a titokzatos fekete bőrű ütőhordozóval, akitől nemcsak a sportágról tanulhat... A címszerepet Morgan Freemannek ajánlották fel, a forgatás kezdetét pedig szeptember elejére időzítették. Szepes Mária elkészítette A vörös oroszlán folytatását Egy alkimista asszony Réfi Zsuzsanna Hasonlít most megjelent regényének hőséhez, ahhoz a férfihoz, aki korokon, századokon utazik át. Szepes Mária fölött sincs hatalma az időnek, rez- zenetlen nyugalommal, derűs bölcsességgel szemléli a világ változásait, s leszűri saját esz- szenciáját, amelyet az összefüggések tudományának nevez. Ismereteit, tudását igyekszik megosztani mindenkivel, már több mint hét évtizede tanul és tanít, élőszóban és könyveivel, mondandójában mindenki megtalálja a neki szóló igazságokat, azokat az utat mutató gondolatokat, amelyektől másképpen kezdi látni a világot. Tiltakozik az ellen, ha az ezoteria nagyasszonyának nevezik, pedig az öröklét guruja, a Vízöntő korszakának orvosa, aki igyekszik gyógyírt találni az emberiség bajaira. Olyan alkimista, aki az emberólmot emberarannyá változtatja. Hittel, lánggal, lelkesedéssel égő Jupiter-szülött, aki már lassan két emberélet- nyi ideje vendégeskedik közöttük a Földön. Most új regényén dolgozik, amelynek hőse különös, mindig nő maradó Orlandó, Corinna, aki évszázadokat él át. Ebben emlékeztet önre, aki szintén számos korszak tanúja, és sokrétegű a sorsa. Az előző életeimre célzol, amelyek egyikében thaiföldi templomtáncos voltam, és az egyetlen női alkimistaként megégettek? Arra, hogy több filmben játszhattam, kiváló balerina voltam, filmdramaturg, s például én írtam néhány Karády-slá- gert? Hogy az írás mellett foglalkozom művészetekkel, tudománnyal, pszichológiával? Vagy arra, hogy millenniumi darab vagyok, majdnem egyidős a századdal, hiszen néhány évvel a Vízöntő kora előtt, 1908. december 14-én, a Jupiter jegyében születtem? A korszakváltás 1914-ben állt be, pontosan emlékszem arra a június 28-i napra. Őrült meleg „Veszélyes irányba rohan a Föld." volt, hatalmas hőség, s egy szempillantás alatt leszakadt az ég. Végigéltük az első világháborút, amelynek végén a nyertesek elvesztették a békét. Húsbavágó határok születtek, tűzfészkek keletkeztek. Emiatt tört ki a második világháború, és máig ettől szenvedünk. A tömegpszichózis butaságától, hiszen az egyén Jézust kiáltana, a tömeg mégis Barabást üvölt. S követi a diktátorokat, akárcsak Hitlert, a fekete mágust. A harmincas években néhány esztendőt Berlinben töltöttem férjemmel és családommal, akkor végigéltük a barna pestist, majd itthon a vöröset. A Vörös oroszlánt évekig írtam, s akkor diktáltam gépbe, amikor az oroszok ostromolták Budapestet. Soha, a legreménytelenebbnek látszó időszakokban sem adtuk fel. A saját otthonunkban megteremtettük a kultúra katakombáját, ahová nagy gondolkodók jártak, hiszen senki sem tilthatja meg, hogy a szárnyas képzelet, amely a legistenibb tulajdonságunk, felemeljen. S bár úgy vélem, nagyon jó ez a mostani korszak, veszélyes irányba rohan a Föld. A környezetszennyezés hatalmas méreteket öltött, az ember erkölcsi nívójának legmélyebb pontjára zuhant, és a legnagyobb ősenergiát kapta a kezébe, megteremtette az atombombát. Ön szerint lehet irányokat mutatni? Ezért is írok, tanítok, mert igenis nálunk van az elixir. Csakhogy sokan a sarlatánoknak, a szektásoknak hisznek, csodát remélnek tőlük, pedig a gyógyulásért kinek-kiüek magába kell mélyednie. Belül kell rendet teremtenie, felülemelkedve szenvedélyein, s akkor szabaddá válik. A fény felé kell menekülni, nem a pokol árnyai felé. S a világnak is megvan az útja, hiszen az egyesült Európát kell megteremteni, ahol a határok eszmeivé, átjárhatókká válnak. Egy közösséget, amelyben a nemzetek úgy működnek együtt, akár az ember belső szervei, mindenki teszi a dolgát, kiegészítik egymást, és teljes harmónia uralkodik. Sajnos, az emberek nem érzik, hogy bennük is keringenek a csillagok, nem törekszenek arra, hogy összhangban éljenek a minket körülvevő természettel és a kozmosszal. Nem veszik észre a körülöttük lévő csodákat. Pedig sokkal inkább változtathatnak a sorsukon, mint gondolnánk, s mint az nekünk kényelmes lenne! Nem hajlandóak elfogadni, hogy nincsenek véletlenek, pedig te sem véletlenül ülsz itt nálam... Ebben biztos vagyok, hiszen egy interjúban elmondottakkal is lehet tanítani, a fény felé terelni az embereket. Kivezető utat, kapaszkodót kell adnunk. S tudniuk kell, hogy értelme van mindennek, amit csinálnak. Az élet örök, elveszít- hetetlen tulajdonunk. A létünk értelme a küzdés, végig kell járnunk a magunk útját. Tanulnunk kell, tapasztalatokat szerezni, meríteni a ki- meríthetetlenből. Nyitottabbá válni a világra. Nemrég járt nálam egy forgatókönyvíró Los Angelesből, s elképzelhető, hogy A vörös oroszlánból monumentális, koprodukciós film születik. Talán ez is segít majd abban, hogy az emberek jobban odafigyeljenek a fizikai mellett a lelki és a gondolattestükre! , ,A Vörös oroszlánt akkor diktáltam gépbe, amikor az oroszok ostromolták Budapestet.” „A létünk értelme a küzdés, végig kell járnunk a magunk útját.” Régis Royer: „Tizenhárom éve vagyok színész, és ez a film most a legbiztosabb pont az életemben. Nagyon szeretem” Lautrec, az élet komédiása, a kicsapongások festője A kicsapongás, az életörömök festőjeként rajzolja meg Roger Planchon filmje Toulouse- Lautrecot, középpontban a modellből lett festőnő, Suzanne Valadon iránti mély szerelmének történetével. A címszerepet saját színtársulatának kedvelt tagjára bízta a rendező. Régis Royer egyszerre ironikus és szenvedélyes vonásokkal kelti életre a fiatal festőzsenit. A film magyarországi bemutatója alkalmából beszélgettünk vele. Alakítása végtelen életvidámságot, lelkierőt, csupa szeretetreméltó tulajdonságot kölcsönzött Lautrec alakjának. De a film mintha adós maradna a testi-lelki fájdalmak, szenvedések Lautrecjével. „Mi alapvetően Lautrechez, az életrajzához maradtunk hűek - mondja Royer -, és valóban a pozitív kisugárzást, életigen- iését erősíti ez a film. Meglehet, egyesekben felmerül az igény, hogy lássák őt, mondjuk, egyedül a műtermében magába roskadva, vagy amint éppen kiönti a bánatát valakinek. Szerintem ezzel meghamisítottuk volna őt, elvégre a levelezésén alapszik a film, és Lautrec sehol, egyetlen levélben sem tesz említést a szenvedéseiről. Az ő mindennapi küzdelmei a festészetére vonatkoztak. Voltak persze kirohanásai, nemegyszer összetörte a műtermét, de azt nem tűrte, hogy sajnálkozzanak rajta. Én magam csodálatosnak találom a lautreci figurát. Fiatalkorában sokat szenvedett attól, hogy elfogadja magát olyannak, amilyen, tehát sántának, törpének. Végül a festészeten keresztül megtalálta a módját, hogy kiadja magából a szenvedéseit. John Huston ismert filmje nem lehetett példa számomra, de rengeteg könyvet olvastam a festőről, mindenekelőtt az említett levelezést. Leckét vettem ecsetkezelésből egy képzőművész-hallgatótól, akinek Lautrec a példaképe. (Látszólag fölöslegesen, mivel a filmben mindig üres vászon előtt látjuk, soha nem festés közben.) Megdöbbentő volt számomra Lautrec hatalmas energiája. Napi tizenhat órákat dolgozott, éjszakánként pedig a mulatókat járta. Anyagi gondjai nem voltak, a szülei támogatását élvezte. Otthonról az igazi arisztokraták tulajdonságait hozta magával, műveltséget, nagyvonalúságot. Persze van valami tragikomikus abban, hogy egy nagy múltú nemesi család vele halt ki, egy festővel, aki törpe volt, szifiliszes, és életében egyetlen festményt sem adott el. Tizenhárom éve vagyok színész, és ez a film most a legbiztosabb pont az életemben. Roger Planchonnak rengeteget köszönhetek, a legváltozatosabb szerepekkel ajándékozott meg színpadon és filmen egyaránt. Azért lettem színész, hogy többet tudjak meg az emberi lélekről, hogy emberi sorsokat meséljek el. Legközelebb Moliére Fösvényének berlini előadásában dolgozom együtt Planchonnal. A Lautrec-film annyiban változtatta meg az életemet, hogy sok országba eljutottam vele, de ez idáig még egyetlen rendező sem keresett meg azzal, hogy szerepet kínáljon nekem.” Gy. Baláss Béla felvétele
