Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-06-30 / 26. szám
Kultúra 1999. június 30. Mauricio Duprat tizenhét évig Bécsben élt, de Szlovákiába már Mexikóból érkezett Mexikóiak - Pozsonyban Roberta Lajous nagykövet asszony Kopasz-Kiedrowska Csilla Látni, élni, festeni - ez Mauricio Duprat mexikói festő hitvallása, s ezt a Pozsonyban bemutatott képei is igazolták. Hatvanhatban állított ki először a hazájában, s azóta Európát is meghódította. Tizenhét évig Bécsben élt, de Szlovákiába már ismét Mexikóból érkezett, a mexikói kultúra hete alkalmával, amelyet első ízben rendeztek meg Pozsonyban. Mauricio Duprat kiállítását a fiatal Roberta Lajous, Mexikó ausztriai nagykövete nyitotta meg. (A követség három éve Szlovénia, Horvátország és Szlovákia képviseletét is ellátja.)- Mexikó a fiatalok országa. A lakosságnak több mint a fele harminc éven aluli. Természetes hát, hogy az ország képviselete is fiatal. Amikor a szemembe mondják, hogy túl fiatal vagyok, azt válaszolom: csak két évvel vagyok fiatalabb, mint a miniszterelnökünk. Szlovákia és az ön hazája között nemigen beszélhetünk sem szoros gazdasági, sem kulturális kapcsolatokról. Sajnos, azt kell mondanom, hogy még minden igencsak kezdeti stádiumban van, de azon fáradozunk, hogy idővel bővüljön az együttműködés. A jövőben több hasonló programot szervezünk, de időpontot még nem tudok mondani. Az Esmeralda ellenben hihetetlenül népszerűOtthon is népszerű, de vannak sokkal jobb filmek. Például az, amelyet a mexikói kultúra hetében vetítettünk. Hála Dana Pastekovának, működik Szlovákiában egy mexikói táncegyüttes, a Magisterial, amely méltóképpen képviseli országunkat, sokat jelent kultúránk számára. A kulturális napok ötlete is Dana Pastekovától származik. Ő a Magisterial szervezője, koreográfusa, mindenese - kilenc éve. Hogy miért éppen mexikói együttest alakított? Megigéz- te az ország. Először nyolcvanban töltött ott egy hónapot (táncpartnerével), a kulturális minisztériumtól kapták jutalmul. Danáék ugyanis versenytáncosként tíz év alatt sok-sok aranyérmet szereztek Szlovákiának és Csehszlovákiának a latin-amerikai táncok kategóriájában. *** Hétszer töltött Mexikóban hosszabb-rövidebb időt, s mindannyiszor »kincsekkel«, jelmezekkel és koreográfiákkal tért haza. (A Magisterial mindig többet kapott, mint a család.) Az amatőr csoport egy fillér támogatást sem kap; a húsz fiatal hetente kétszer próbál. A próbateremért, a kosztümraktárért viszont fizetni kell. A havi kiadásokat a fellépéseik szerény honoráriumából fedezik. (Dana asszony nem vágyik hatalmas pénzekre, boldog lenne, ha akadna egy-egy , szponzor, aki a havi bérleti díjat vállalná...) A kosztümöket még mindig maguk varrják. A bemutató előtt a lakás varrodává alakult át (a férj szerencsére elnéző). Az első ruhákra mindenki a saját zsebéből adott ötszáz koronát. A rendezvénysorozaton a Magisterial új műsorral (a harmadikkal, ezúttal kevésbé ismert régiók táncaival) mutatkozott be. Gyakran fellépnek a nagykövetség rendezte ünnepségeken Bécsben. Roberta Lajous őszinte csodálójuk, azt mondja, hitelesen mutatják be a táncokat. Nemcsak az osztrákokat hódították meg, hanem, a Bécsben élő mintegy ötszáz mexikóit is. Kedvet kaptak hozzá, hogy megtanulják hazájuk táncait. S ehhez Dana Pasteková segítségét kérték. Dana Pasteková A szerző felvételei Mexikó a fiatalok országa. Alakosságnak több mint a fele harminc éven aluli. Regény A hajó egy hetet töltött a kikötőben. Attól a pillanattól fogva, hogy a hajók kikötöttek, a közelünkben volt Franciaország. Elmehettünk Franciaországba vacsorázni, táncolni is, anyámnak sokba került volna, igaz, ő nem is kívánkozott soha hajóra, de a csóleni szeretőmmel elmehettünk volna. Mégse mentünk, attól félt, meglátják a fiatal fehér bőrű lánnyal, ezt sohase mondta ugyan, de a lány biztos volt benne. Azokban az időkben, pedig még nincsenek is olyan messze tőlünk, hiszen alig ötven év telt el azóta, csak hajóval lehetett bejárni a világot. A kontinensek nagy részén még nem voltak sem utak, sem vasútvonalak. Több száz, több ezer négyzetkilométeren csak özönvíz előtti földutak voltak. Indokínát a Messageries Maritimes gyönyörű tengeijárói, a sorkatonai szolgálatra beosztott három testőr, a Porthos, a D’Artagnan és az Aramis kötötte össze Franciaországgal. Az utazás huszonnégy napig tartott. A tengerjárók valóságos városok voltak, utcákkal, bisztrókkal, kávéházakkal, szalonokkal, ismerkedésekkel, szerelmekkel, házasságokkal, halálesetekkel. Alkalmi társaságok verődtek ösz- sze, muszájból, ezt mindenki tudta, senlti se felejtette el, épp ezért voltak életképesek, sőt néha felejthetetlenül kellemesek. A nőknek ez volt az egyetlen utazásuk. Sokuknak, de olykor néhány A szerető Marguerite Duras 28.rész férfinak is, ez a gyarmatokra vivő hajóút maradt a vállalkozás igazi kalandja. Anyámnak, a mi gyermekéveinkkel együtt, ezek az utazások voltak, ahogyan ő mondta, a legboldogabb napok az életében. Az elutazások. Mindig egyformák voltak. Mindig ez volt az első tengeri út. A szárazföldtől való elszakadás mindig fájdalmas volt, és elkeserítő, de a férfiak, zsidók, értelmiségiek meg az egyetlen tengeri utazás ártatlan utazói mégis vállalkoztak rá, nem tartották vissza őket az asz- szonyok sem, pedig az asszonyok sohasem utaztak el, az asszonyok otthon maradtak, és őrizték az otthont, a fajt, a javakat, a visszatérés értelmét. A hajók miatt volt az utazás évszázadokon át olyan lassú és olyan tragikus. Természetes volt az összefüggés az utazás időtartama meg a távolság között. Mindenki megszokta a szárazföldi és tengeri utazások emberre szabott, lassúdad tempóját, a késedelmeket, a várakozást a kedvező széljárásra, a jó időre, a hajótörésre, a napsütésre, a halálra. Azok a gőzösök, amelyeket a fehér bőrű kislány ismert, a világ utolsó távolsági járatai voltak. Fiatal korában már megindították az első légi járatokat, ezek fokozatosan megfosztották az emberiséget a tengeri utazások élményétől. Még mindig naponta eljártunk a csóleni legénylakásba. Mindent úgy csinált, ahogyan szokta, egy ideig még mindent úgy csinált, ahogyan szokta, megfürösztött az agyagedények vizében, aztán odavitt az ágyra. Odajött hozzám, mellém feküdt, de már nem volt benne semmi erő, semmi férfierő. Bármilyen távoli volt is az elutazásom napja, mihely kitűze- tett, már semmit sem tudott kezdeni a testemmel. Hirtelen történt. Tudtán kívül. A teste már nem kívánta azt, aki nemsokára elhagyja, elárulja. Azt mondta: már nem tudlak magamévá tenni, azt hittem, még tudlak, de már nem. Azt mondta, meghalt. Szelíd, bocsánatkérő mosoly ült ki az arcára, azt mondta, talán sohase lesz többé férfi. Megkérdeztem, hogy neki jó-e így. Majdnem elnevette magát, azt mondta: nem tudom, ebben a pillanatban talán jó. K edvessége a fájdalomban is csorbítatlan maradt. Nem beszélt a fájdalomról, egy szót se szólt róla. Néha megremegett az arca, behunyta a szemét, összeszorította az állkapcsát. De hogy miféle képeket látott így, becsukott szemmel, arról hallgatott. Mintha szeremé ezt a fájdalmat, úgy, ahogyan engem szeretett, nagyon erősen, mindhalálig talán, és most inkább őt választja, Heti kultúra-------------------Kö nyvespolc Lampl Zsuzsanna: A saját útját járó gyermek Lampl Zsuzsanna (1959) szociológus 1982-ben szerzett diplomát a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karán, majd ugyanott doktorált 1984- ben. 1995-től a nyitrai Konstantin Egyetem újságírói tanszékének adjunktusa, szociológiát, kommunikációs technikát és tömegkommunikáció-elméletet ad elő. Pozsonyban él, két gyermeke van. Eddig megjelent kötetei: Vállalkozások és vállalkozók 1989 után (Lilium Aurum 1999) A szerző az utóbbi években a következő témakörökkel foglalkozott kutatásaiban: A szlovákiai magyar értelmiség rétegződése és helyzete; Az iskolaválasztás és anyanyelvhasználat mechanizmusai; A szlovákiai magyarság értékrendje. Legújabb kötetében ezek eredményeit LAMPL ZSUZSANNA A saját útját ,J%5= járó MntihtfáfU' 1 jssss gyermek ismerteti. Mivel ilyen jellegű szociológiai kutatás eddig még nem volt, munkája hiánypótló, úttörő vállalkozás. A szerző igyekezett a néha száraznak tűnő tényeket úgy tálalni, hogy könyve mindenki számára érthető, élvezhető s tanulságos legyen, hiszen nemcsak a szakemberekhez szói, hanem mindenkihez, akit érdekel a szlovákiai magyarság sorsának alakulása. Vasárnap Kisgaléria Tóth Lehel: Éber álom nem engem. Néha azt mondta, hogy meg akar simogatni, mert tudja, milyen nagyon vágyom rá, és látni szeremé, hogyan fénylik fel arcomon az élvezet. Aztán simogatni kezdett, arcomat fürkészte, és közben úgy szólonga- tott, mmt a gyerekét. Úgy határoztunk, nem találkozunk többé, de ezt nem lehetett megtartani, nem tudtuk megtartani. Minden este ott ült a fekete autó hátsó ülésén, szégyenében elfordította a fejét. Amikor közeledett az elutazás órája, a hajó háromszor dudált, elnyújtva, fülsiketítőén, az egész város hallotta, és a kikötő felé elfeketült az ég. A vontatógőzösök a tengerjáróhoz úsztak, és kivitték a folyó közepére. Ezután a vontatógőzösök eloldoz- ták a drótköteleket, és visszatértek a kikötőbe. Ekkor a hajó még egyszer búcsút mondott, újra felbőgött, iszonyúan, és annyi rejtelmes szomorúsággal a szirénahangjában, hogy mindenkit meg- ríkatott, nemcsak az utasokat meg azokat, akik kikísérték őket, hanem azokat is, akik csak bámészkodni jöttek ki a kikötőbe, vagy véletlenül épp arra jártak, pedig nem volt senkijük, akire gondolhattak volna. Aztán a hajó méltóságteljesen elindult a folyón. Sokáig lehetett látni, ahogyan rengeteg tömegével imbo- lyog a tenger felé. Sokan ott maradtak még a kikötőben, a hajót nézték, és integettek, egyre csüggedtebben, a kendőjüket vagy a zsebkendőjüket lengetve. Végül a hajót magával ragadta a földteke domborulata. Tiszta időben látni lehetett, amint lassan elmerül. Amikor felhúzták a hajópallót, amikor a tengerjáró először dudált istenhozzádot, és a vontatógőzösök elindultak vele, hogy elszakítsák a szárazföldtől, a lány is sírva fakadt. De csak magában, hogy senki se lássa könnyeit, mert a férfi kínai volt, és az üyen szeretőket nem illik megsiratni. Hogy ne lássa se az anyja, se a kisebbik bátyja, mennyire szenved, hogy semmit se lássanak, hiszen megszokta, hogy az ő családjában senki se mutatja ki az érzelmeit. A férfi hatalmas automobilja ott állt, hosszan és feketén, első ülésén a fehér ruhás sofőrrel. Nem messze a Messageries Maritimes autóparkolójától, egyedül. A lány erről ismerte meg. (folytatjuk)