Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-05-26 / 21. szám
8 1999. május 26. Riport Vámosladányban a községi hivatal építtette fel az iskolát, és vállalja az első félév költségvetését is Új iskola, új lehetőség Vrabec Mária Jó néhány éve már, hogy a szlovákiai magyar oktatással kapcsolatban kizárólag rossz hírekhez szoktunk. Egymás után váltották le a kétnyelvű bizonyítványokat kiadó igazgatókat, büntették meg a jóvá nem hagyott könyvekből oktató pedagógusokat, és nem törődve lyukas kazánokkal, omladozó falakkal, szűkítették az iskolák költségvetését. Arról a több mint egy évtizede tartó folyamatról nem is szólva, hogy szinte minden behatás után kiderül két-három kisiskoláról: az utolsó tanévet húzza, mert egyszerűen nincs több gyerek. Nem csoda, ha mindezek ismeretében szinte hihetetlennek tűnik, hogy valahol tizennégy évnyi szünet után most nyílik egy kisiskola, méghozzá vadonatúj épületben. Pedig Vámosladányban ez történik. A Lévától hét kilométerre fekvő, mintegy küencszáz lakosú községben 1985-ben zárták be központosítás címszó alatt a helyi alapiskola magyar tagozatát, egy évvel később pedig a szlovákot is. A gyerekek először Fegyvemekre jártak, majd miután ott is megszűnt a magyar iskola, naponta Lévára kellett utazniuk a zsúfolt buszokon, és úgy tűnt, ez már örökre így marad. Az iskola újraalapításának ötlete a község polgármesterétől, Vitái Istvántól származott, aki 1991 óta tölti be hivatalát. A kezdet kezdetén még ő is csak a régi egyházi iskolaépület felújításán gondolkozott, és miután a képviselő-testület megszavazta a kezdeményezést, 1992-ben kezdetét vette a hosszú és keserves levélváltás a különböző hivatalokkal. „Ahhoz, hogy alapítványokhoz fordulhassunk anyagi segítségért, és elkezdhessük a hivatalos ügyintézést, szükségünk volt az oktatásügyi illetékesek jóváhagyására, ezért mindenekelőtt ezt próbáltuk megszerezni - kezdi el a vámosladányi iskola történetét mesélni Vitái István. - 1992 március 16-án levelet küldtünk az oktatási miniszternek, kértük, hogy a leendő iskolát sorolja be az oktatási intézmények rendszerébe. Tíz napon belül megérkezett a válasz, hogy a minisztérium megbízta a járási iskolaszék munkatársait: nézzék meg a felújítandó épületet, és méijék fel, évente ádagosan hány gyerek születik a faluban. Mivel a kezdetektől fogva hangoztattuk, hogy nem csak magyar, hanem szlovák osztály is nyílna az iskolában, az akkori iskolaszéki vezető, Milan Lútovsky (aki jelenleg ismét ezt a posztot tölti be) támogatta az ügyet. Augusztus közepén megkaptuk a hivatalos válaszát, hogy nincs kifogása a községi hivatal iskolaalapító szándéka ellen, és erről a véleményéről tájékoztatja az oktatási minisztériumot is; mi pedig a pozitív fogadtatáson felbátorodva rögtön nekifogtunk a munkának. Az engedélyek megszerzése és a tervek kidolgozása után 1993 februárjában aztán hivatalosan is értesítettük a járási iskolaszéket, hogy márciusban elkezdjük az épület felújítását, szeptemberben pedig szeretnénk megnyitni az iskolát. Április 19-én kaptunk választ Milan Lúszen a kész épület becsült értéke négymillió-nyolcszázezer korona. 1993 novemberében ugyan próbáltunk anyagi támogatást kérni az oktatási tárcától arra hivatkozva, hogy a tervezett felújítás helyett az alapoktól kell kezdenünk az építkezést, de nem kaptunk semmit. Nyugodtan elmondhatjuk tehát, hogy ezt az iskolát kizárólag magunknak köszönhetjük, és csakis azért sikerült létrehoznunk, mert soha egy pillanatra sem mondtunk le róla.” 1993 őszén tényleg úgy tűnt, hogy a kényszerű építkezés miatt legfeljebb egy évvel később szólal meg a csengő az új iskolában, és Vámosladányban (tájainkon szokatlan) sikertörténetnek lehetünk tanúi. Az oktatási minisztérium 1993/94-211-es határozatával az Vitái István polgár- mester: „Ezt az iskolát kizárólag magunknak köszönhetjük, soha egy pillanatra sem mondtunk le róla.” tovskytól, tudatta velünk, hogy a felújítást elkezdhetjük, de csak azzal a feltétellel, hogy az állami költségvetésből nem kérünk támogatást. 1993 tavaszán tehát úgy kezdtük el a munkát a régi épületen, hogy meggyőződésünk volt: szeptemberben már tanévnyitót tarthatunk benne. Csakhogy a falak nem bírták a terhelést, és a tetőszerkezet bontásakor összeomlottak. Át kellett dolgoznunk a terveket, átalakítás helyett építkezésre kérni engedélyt, és persze az is világossá vált, hogy jóval több pénzre lesz szükségünk, mint azt eredetileg gondoltuk. Az Illyés Közalapítványtól sikerült pályázat útján nyernünk hárommillió forintot, és a helyi Tormás néptáncegyüttes külföldi vendég- szereplései után néhány Nyugaton éíő magyar is támogatott bennünket kisebb-nagyobb összegekkel. A költségek túlnyomó részét - csaknem négymillió koronát - azonban a községi hivatal állta, hioktatási intézmények országos rendszerébe is besorolta az iskolát, de a tanévnyitóval mégis öt évet kellett várni, mert az időközben érvénybe lépett restitúciós törvény értelmében a katolikus egyház 1994 márciusában magáénak követelte az épületet. Hiába érvelt a községi hivatal, hogy a régi katolikus iskola helyén már vadonatúj épületet emelt, hiába ajánlotta fel a nagyszombati püspöki hivatalnak, hogy kifizeti az ingatlan árát - az egyház hajthatatlan maradt. Az ügy végül a helyi plébános kezdeményezésére bíróságra került, és arra az időre, amíg a szemben álló felek a döntésre vártak, az építkezés is leállt. „Épp csak a legszükségesebb munkálatokat végeztük el, nem mertünk még több pénzt belefektetni az épületbe, hiszen nem tudtuk, mi lesz a sorsa” - mondja Vitái István. - A várakozás éveiben a község is két táborra szakadt, de a helybeliek többsége az iskola mellett foglalt állást, és sokan nem is értették, miért nem támogatja az egyház is ezt a Vámosladány számára rendkívüli jelentőségű kezdeményezést.” Kívülállóként pedig, ha lehet, még értetlenebbül áll az ember az egész hercehurca előtt, hiszen nem valószínű, hogy egy olyan kicsi, ráadásul többfelekezetű faluban, mint Vámosladány, újra katolikus egyházi iskolát szeretett volna alapítani a püspökség. Azt meg talán mondani sem kell, mekkora jelentősége van a falu jövője szempontjából az iskolának, a helybeliekkel együtt élő és érző pedagógusnak, de a plébánia és az iskola együttműködésének is, amely korántsem korlátozódhat a hittanórákra. Vámosladányban a közös cél mégis eltűnt valahogy a különböző érdekek és értelmezések szövevényében, és emiatt az ottani gyerekek évekig csak kívülről nézegethették majdani iskolájukat. A Lévai Járási Bíróság 1997-ben először az egyház javára döntött, majd miután a községi hivatal fellebbezett a Nyitrai Kerületi Bírósághoz, az visszaadta az ügyet, kérve annak átértékelését a községjavára. Miután a járásbíróság 1998 szeptemberében kimondta, hogy a vadonatúj iskola annak a tulajdona, aki építtette, az épületen újra elkezdődtek a munkálatok. Jelenleg az utolsó simításokat végzik az osztálytermeken, és a járási hivatal már az igazgató posztjára is kiírta a pályázatot - 1999. szeptember elsején tehát mégis lesz Vámosladányban tanévnyitó. A kisközség számára azonban sokkal többet jelent(het) ez az iskola annál, hogy a gyerekeket megkíméli a fárasztó utazástól. Persze az, hogy mennyire válik a falu életének szerves részévé, és mennyire jelent marasztaló vonzerőt a fiatal családok számára, majd csak néhány év múlva derül ki - mint ahogy az is, milyen hatással lesz a magyar és szlovák elsősök arányának alakulására. A községi hivatal minden tőle telhetőt megtett, most már a falu polgárain múlik, meg tudják-e becsülni ezt a páratlan lehetőséget, és amikor már nem befolyásolja őket sem a távolság, sem a városi környezet, mennyien döntenek a magyar osztály mellett. Jegyzet Megfizetni Auschwitzért Roger Rosenblatt A 40-es évek végén nagyapám fivére, miután túlélte Auschwitzot, és kivándorolt az Egyesült Államokba, dpőbolti eladóként kezdett dolgozni a Massachusetts állambeli Braintreenben. Németországban ügyvédként kereste kenyerét. A tulajdonos, látva, hogy az új alkalmazott művelt és ügyes, boltvezetői állást kínált neki. Ő azonban visszautasította, mondván, neki éppen elég, hogy Amerikában élhet, és cipőt árulhat. És csinálta is, halála napjáig. Őrá gondoltam, amikor az elmúlt hetekben a koszovói tömeggyilkosságokat a Holocausthoz hasonlították. Az összehasonlítás képtelenségével legfeljebb Szlobodan Milosevics hitványsága és aljassága vetekedik A Holocaustnak nincs analógiája, ezért nem lehet 60 év után sem a történelembe illeszteni. Nagyapám fivére akkor is eszembe jutott, amikor a Németország legnagyobb bankja, a Deutsche Bank által közzétett dokumentumokról olvastam, melyek azt mutatják, hogy a bank részt vett az auschwitzi koncentrációs tábor felépítésében. A svájci bankok máris jelezték, hogy hajlandók kifizetni 1,25 milliárd dollárt az elkobzott arany ellenértékeként. Úgy tűnik, így zárul majd le a Holocaust ügye - dollárok váltják meg a ki- mondhataüan kínt és veszteséget, elhitetve és azt színlelve, hogy a pénz az igazságtétel eszköze lehet. Hogyan lehet megfizetni a fájdalom árát? Az elrabolt vagyon visszaadható, de hogyan kárpótolhatná a mai modem Németországban egy fiatal bankár a rokonomat a családja, a becsvágya, a lelkiereje elvesztéséért? A Time magazin egyik tavaly decemberi számában Abraham Foxman, az Anti-Defamation League nevű zsidó szervezet vezetője úgy nyilatkozott, hogy „akiknek megalapozott követelésük van, joggal állnak elő vele, ennek azonban nagy ára van. A következő nemzedék azt hiszi majd, az egész ügy csak a pénzről szól”. A nyers, korántsem kielégítő igazság mégis az, hogy a pénz a legkézzelfoghatóbb módja a kártalanításnak. Intézmények és országok (Franciaország és Lengyelország) részéről történtek bocsánatkérések az elmúlt években, de bármennyire őszinték is ezek, mégsem marad utánuk a bűnhődés bizonysága. Az ügy reménytelen, hiszen a Holocaust semmivel sem kárpótolható. Lawrence Langer úja találóan új könyvében, a Preempting the Holocaust címűben: „Ez az igazságtalanság diadala.” Ezért kínoz az üresség, a megtorlás elmaradásának érzése akkor is, ha Adolf Eichmannt 1962-ben bíróság elé állították és kivégezték, és Nümbergben méltó büntetéseket kértek a háborús bűnök elkövetőire. Nincs méltó büntetés - mert nincs megfelelő erkölcsi mérték. Sorban felakaszthatták volna Himmlert, Goebbelst, Göringet, magát Hitlert, hogy holttestük nyüvánosan rothadjon el, ám a mérheteden üresség érzése mégis megmaradt volna. Az említett Deutsche Bank hitelt nyújtott egy cégnek, amely Auschwitzot építette fel ebből a pénzből - a falakat, a hidakat, a padlót, a tetőt. Képzeljük el a benyújtott számlát: falak - 6 millió dollár, őrtornyok és reflektorok - 4 millió dollár, drótkerítés, őrkutyák és géppuskák - 2 millió dollár, zuhanyozók - 3 millió dollár, kemencék- 2 millió dollár. És most képzeljük el, ahogy a túlélők is benyújtják a számlát, amely ugyanazokat a tételeket tartalmazza, kiegészítve némi járulékos ösz- szeggel az orvosi kísérletekért és a kitépett fogakért. Az egész persze 1990-es dollárokban. A puszta gondolat is szívszaggató. A pénz lesz tehát a gonosztettek ellensúlya, az a pénz, amely mint mondják, minden rossz eredője. Ki hiszi ezt el? Mindkét fél tanácstalan. A Holocaust nemcsak túllép minden kompenzáción, hanem meghalad minden magyarázatot, megbékélést, érzelmet, megbocsátást, jóvátételt, mindent, amivel az emberek megkísérlik helyrehozni az elkövetett rosszat. Ez mutatja legjobban eszelősségét és szörnyűségét, hiszen minden erkölcsi megfontolás alapja a helyrehozás lehetősége. Mégis itt a Rossz, amely soha nem hozható helyre, az emberek pedig arra ítéltettek, hogy az utána maradó mérheteden űrt ki- töltsék. Képzeljék el nagyapám testvérét, amint szemben ül a Deutsche Bank negyvenes alelnökével, aki azt kérdi tőle: „Mivel tartozom?” Takács Zoltán fordítása
