Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-02-17 / 7. szám
ublicisztika 1999. február 17. t a „Csodálatos dolog a gyógyítás, az emberi egészség védelme! Tizenkét évig tanítottam az egészségügyi szakközépiskolában, két évig a pedagógiai munkám mellett végeztem a házi beteggondozást. Tavaly ősszel már nem kezdtem el az új tanévet, hanem főállásban folytattam tovább a beteggondozást. Felvettem két egészségügyi nővért, valamint Marek Simunekot és Berta Csillát, s azóta havonta kétszázötven-háromszáz beteget kezelünk saját otthonukban" - nyilatkozza Katarina Trnková, a PADOS megalapítója és vezetője. Tóth Lehel felvételei Verseghy Anna hosszú évekig pedagógusként dolgozott az egyik érsekújvári alapiskolában. Tavaly balesetet szenvedett, melynek következményeit hónapok óta viseli. „A házi beteggondozók több mint negyed éve gyógyítanak kitartó türelemmel és szeretettel. Még a kínokkal is könnyebb szembenézni, amióta gondoznak s lelkileg táplálnak" - mondja a lábadozó beteg. „A betegek érdekében igyekszünk az összes biztosítóval szerződést kötni, legnagyobb örömünkre a minap az Általános Egészségbiztosító is beleegyezett az együttműködésbe. Talán így majd a rászoruló betegek még jobban kihasználhatják a munkánkat, s a vidékieknek is áldás lehet, ha nem kell a súlyos beteggel órákig autózni egy-egy infúzióért vagy rehabilitációs kezelésért” - magyarázza Marek Simunek, aki az ápolás mellett az ügynökség tevékenységét koordinálja. Heti tárca A feledékenység örömei Zs. Nagy Lajos ... a múltkor például elfelejtettem, hogy házasságot ígértem egy hölgynek, mi több: azt is, hogy már jó ideje nős vagyok; gondolom, ez már a szenilitás felsőfoka, az öregedés, sőt, az öregség jele, viszont azt is elfelejtettem, hány éves vagyok, megérdemlem-e már ezt a státuszszimbólumot, hogy TE VÉN HÜLYE; sok gyönyörűséggel jár ez az állapot, mondjuk, az orvosnál elfelejtem a nevemet, s a doktor úr ilyenkor ha- zaküld, mintha kutya bajom se lenne, hazafele menet eszembe jut a nevem, legalábbis azt hiszem, hogy az én nevem jut az eszembe, ehelyett az egyik szomszédom nevét diktálom le a kedvesnővémek, vagyis Molnár Dezsőét, akit azután másnap mentőkocsi visz fel a járási kórházba, ahol meg is műtik őt gyomorfekélyre, jóllehet nekem fáj és vérzik a gyomrom, úgy vélem, örömömben. Nem tudom, Jelcin orosz elnök tudja-e még a nevét, csodálkoznék rajta, hiszen tegnap még azt jelentette a moszkvai rádió, hogy nem kell őt megoperálni, mi az a kis gyomorfekély egy orosz elnöknek, ma meg már egy teljes orvosi konzílium azon töri a fejét, nem lenne-e jobb, ha mégis megműtenék őt, mert hátha ez a mai Jelcin nem is a tegnapi, hátha időközben ő is elfelejtette a nevét... No de hagyjuk Jelcint, elvégre nem ő a világ közepe; a világ közepe ma már Bili Clinton, aki még szaxofonozni is tud, és nagyvonalú, és azt se bánja, hogy valami szép lány kigombolja a sliccét, és őrajta kezd el szaxofonozni. De a Szenátus ezt rossz néven veszi, és számonkéri Clintontól: „Kérem elnök úr, miféle orális zene ez, amikor is nem szól semmi?” De Clinton nem esik kétségbe, azt mondja, hogy ő nem emlékszik semmire, s egyébként is nincs ideje ilyen zenebonára, most épp Jugoszláviának kell elverni a fenekét... Igen, Jugoszláviának, de előbb még Iraknak, ahol - s ezt az amerikai elnök nem felejtette el - jóval több az olaj. Tehát ha a szerbek, bosnyákok, albánok nem akarják, hogy felkoncolják őket, ha Clinton úr segítségére várnak, tessék elegáns olajkutakat fúrni. Az államelnökök feledékenysége is- tenuccse elmúlik. Figyelem embertársaimat, s nevetnem kell: milyen feledékenyek valamennyien, például itt ez az úr, az arca ragyog a boldogságtól, hiszen az imént találkozott egyik kedves ismerősével, akinek jókora pénzösszeggel tartozik, bizony már elég régen, s a kedves ismerős nem vette őt észre. Talán elfelejtette azt a nyavalyás tartozást, s azzal együtt engem is, vagy egyszerűen csak haragszik rám... a lényeget tekintve: egyre megy. És most szinte látom ahogy el- komorodik a képem: valamit elfelejtettem. De mit? Talán a gyerektartást Esztinek? Ezt jól tettem, mert erre a hónapra amúgy sincs pénzem, annyi legalábbis, hogy ifjonti bűnbeesésemet megfizessem a kis csapodár szépségnek. Tehát örüljünk mosolyogva. Már az ufókról is teljesen megfeledkeztem, pedig teljes szívből örültem nekik, mindenkinek elmagyaráztam, aki az utamba került, ufók pedig vannak, csak tessék kivárni, amíg meglátogatnak bennünket. Annak is örvendtem, hogy nem hittek nekem, majd megbánjátok még, hiszen már Seneca is megmondta, hogy nem érdemes hit nélkül élni... Senecának is igaza volt, és nekem is, most aztán telekuijon- gathatjuk ezt a gyönyörűséges várost: íme fölfedeztük a bolygót, a BOLYGÓT. Épp olyan s épp akkora, mint a Föld, és mindössze harmincezer fényévre keringőzik mitőlünk, tehát, ha elég türelmesek leszünk, harmincezer fényév múlva nagy élményben lesz részünk. Biztos vagyok benne, hogy e bolygó lakói átrándul- nak hozzánk, abban is, hogy nem jönnek üres kézzel, hoznak nekünk mondjuk egy háromlábú szőke, esedeg barna lányt, a mi lányainknak meg valami háromágú valamit... De azért léha dolgok ezek, ismerjük el. Mert mi az, hogy csak úgy elfelejtünk valamit? Mi az ördög okozhatja ezt? Tegnap az egyik orvoslány azt tanácsolta, hogy jelentkezzek az elmegyógyintézetben (pszichiátria), mert ha ez így megy tovább, azt is elfelejtem, hogy a vüágon vagyok...! Csak az a baj, hogy az orvosnők nagyon szépek, s nem lehet őket elfelejteni. Méghozzá kétféleképpen szépek: ha nagyon fiatalkák, akkor pajzánok, mindig olyan testrészembe szúrják az injekciót, hogy üvöltenem, sőt nyivákolnom kelljen, amin ők piros arccal s nagyon jókedvűen kuncognak és kaca- rásznak. Az idősebb, érettebb orvosasszonyok több figyelmet érdemelnek, hogy mást ne mondjak: az injekció beszúrása után jobban elszomorodnak, mint én, s könnyes a szemük, amikor szájon csókolnak... Most pediglen egyáltalán nem szimulálok, bevettem egy injekciót... és kész. És örülök is szerfelett, de a nefelejcs szemű orvoslányok egyáltalán nem hisznek nekem, és még egyszer meg akarnak szúrni... És kérem szépen ez sikerül is nekik, azt is tudom, miért, azért, mert elfelejtettem, hogy mit akarnak. Szadisták vagytok, akármilyen szépen tündököl is a szemetek - mondom csak úgy magamban. Post scriptum: Annak örülök, hogy a miniszterelnök (a magyar) nem feledékeny, iszonyúan megdöbbentette őt a tizennyolc síelő halála, megígérte, hogy minden elképzelhető segítséget megad a halottak hozzátartozóinak. Lám elmúlt a miniszterelnök feledékenysége. Néhány hónapja 94 (kilencvennégy) magyar ember fagyott meg szép Magyarországon, arról a miniszterelnök úr egy szóval sem emlékezett meg. De végre megjött a memóriája, és megdöbbentette őt a tizennyolc halott. S erre jó rágon- dolni, könnyezve, kicsit szomorúan. Hiszen szegények: még csak hajléktalanok sem voltak... Senecának is igaza volt, és nekem is...
