Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-01-05 / 1. szám
1999. január 5. * 32. évfolyam Vasárnap Szlovákiai magyar családi magazin Riport Inkey Alice végigfotózta szinte az egész magyar színésztársadalmat. 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1999. január 9-étől 15-éig Sport A muzulmán Zidane a legendás Michel Piatinit is elhomályosította. Nem kényeztet el bennünket a huszadik századvég Bízni magunkban CSÁKY PÁL, A SZLOVÁK KORMÁNY ALELNÖKE ________ Új évet kezdünk, az utolsó előttit az évezredben. Évtizedekkel ezelőtt bizonyára másképp képzeltük el ezt az időszakot. Az elképzelések közös nevezője az lehetett, hogy az ember a harmadik évezred küszöbén egy igazán fejlett társadalomban jólétben élhet, filléres gondok nélkül, élvezve a technika áldásait, léte minőségére koncentrálva. A valóság más. Válságoktól terhelten élünk, terroristák társaságában, a világ nagy százaléka éhezik, az anyagi javak egy szűk kisebbség kezében összpontosulnak. Mindennapjaink is sok terhet hoznak: gazdasági gondokat, munkanélküliséget, létbizonytalanságot. Nem kényeztet el bennünket a huszadik századvég. Szlovákia polgárai előtt azonban felvillant újból a remény. A választások előtt volt egy adag kétely: mi lesz, ha a volt kormánykoalíció győz, kibírunk-e még négy évet? S lön: a sok Dávid öszefogva győzött Góliát felett. A hazugság, a primitivizmus, a gátlástalanság elutasítása győzött. Hála választóinknak, az alternatív út stabilizálása elképzelhetetlen a Magyar Koalíció Pártja nélkül. Mi korrekt együttműködésre törekszünk, hiszen tudjuk, hogy a jelenlegi politikai alternatíva számunkra a legelfogadhatóbb csoportosulás. Aki csodákban reménykedett, nem vette figyelembe a realitásokat. A hatalomváltással még nem változik meg az értelmiség és a tömegek gondolkodásmódja. Meciar, Le- xa, Slota emberei itt lihegnek körülöttünk, tudva, ha a mostani hatalom egyensúlya megbillen, az ő időszakuk következhet. Belénk, szlovákiai magyarokba is mintha a kelleténél mélyebbre ivódott volna a bizalmatlanAhol milliárdokat lopkodtak szét, ott az törvényszerűen hiányzik. ság, az a priori ellenzékiség. Mintha az egészségesnél erősebben várnánk gondjaink megoldását „fölülről”. Pedig most némi lehetőségek nyíltak előttünk, s ezzel a helyzettel élnünk kell. A szlovákiai magyarok támogatásától is függ, mennyit bír ki ez a kormány. Sokan reményteljesnek látják a helyzetet, amely feljogosít az óvatos bizakodásra. A szlovákiai magyarok soraiban az aggódó támogatást tapasztalom. Többen elmondják, úgy érzik, megváltozott, javult a társadalom hangulata. Biztató jelek ezek, köszönetre érdemesek a javaslatok is, melyek a polgároktól származnak. 1999 kemény év lesz. Ahol felelőtlenül gazdálkodtak, milliárdokat szétlopkodtak, ott az törvényszerűen hiányzik. Ha néhá- nyan bíróság elé kerülnek az idén, mert törvényt sértettek, az még nem jelenti, hogy a hiányzó tízmilliárdok is visszakerülnek a helyükre. A pünkösdi királykodásért fizetni kell - s mint az lenni szokott, most sem a bűnös, hanem a polgár fizet. 1999 azonban mégiscsak a remény éve lehet. A reményé, hogy ebben az országban is lehet némi esélyünk végre előrelépni, kikerülni a gödrökből, amelyekbe az elmúlt években próbáltak betuszkolni bennünket. Az előrelépés megvalósítását azonban nem szabad néhány embertől várnunk. A három kormánytag, a négy államtitkár, a tizenöt parlamenti képviselő, a hét járási elöljáró nem képes minden gondunkat megoldani. Az emberi boldogság alapja az is lehet, ha reális célokat tűzünk magunk elé. Nem elérhetetlen álmokat kergetni, ugyanakkor nem süllyedni tétlenségbe, apátiába. 1999 minden nehézsége ellenére az esély éve lehet. Békés, boldog, reményteli új esztendőt kívánok minden szlovákiai magyarnak, Szlovákia minden jóakaraté polgárának. Sajnos, a szeretet ünnepe sem telt el fegyverropogás nélkül Koszovóban. A felvétel Lapastica falu mellett készült. cwAP-feivétei Vezércikk Az istenadta szakszervezet Kövesdi Károly __________ El égedett Ivan Saktor, a KOZ elnöke, mert felújították a szociális párbeszédet a kormánynyal. Magyarán: ezzel a kormánnyal legalább egyezkedni lehet. Mint ismeretes, a szak- szervezetek a Meciar- kormánnyal még 1997 nyarán megszakították a párbeszédet, mert az előző kabinettel enyhén szólva nem lehetett együttműködni. Nem mintha ez a legkevésbé is zavarta volna Meéiarékat, hiszen az a társaság kicsire nem adott, a beszélt műfajok közül pedig csak a saját monológjait kedvelte. Az ember akár megkönnyebbülten fel is sóhajthatna: végre, kezd visszaállni a rend ezen a téren is az országban. Hacsak. Hacsak nem volnának nyugtalanító kitételek a szak- szervezeti főember minap megjelent nyilatkozatában, melyet a Pravdának adott. Saktor ugyan elismeri, a kormánynak időre van szüksége, hogy „feleszméljen”, és konszolidációs programot dolgozzon ki, s hogy mindent megtesznek a gazdaság szétzilálásának megakadályozására. Az interjúban azonban túl nagy súlyt kapott a sztrájk kifejezés mindenféle ragozása. A szak- szervezeteknek valóban az a dolguk, hogy védjék a dolgozók érdekeit, hogy megpróbálják fékezni a kormány gazdasági megszorító intézkedéseinek hatását, azt azonban talán mégis naivság feltételezni, hogy a reálbérek csökkenése elkerülhető. Az energiaáremelés máris érezteti hatását, hiszen január elsejétől minden háztartásban mélyebbre kell nyúlni a pénztárcába, hajön a postás a villany- és a vízdíjat beszedni. Tudja ezt Saktor is, tudja a kormány is. A társadalom gondolkodásra képes rétegei is tudják ezt. De valószínűleg azt is tudják, hogy egy darabig álom marad az a választási ígéret, hogy a bérek száz százalékkal fognak emelkedni, s hogy egy-két éven belül reális értéke lesz a munkának Szlovákiában. Ehhez ugyanis az kell, hogy a kormány feltöltse az államkasz- szát, amely kong az ürességtől. Például minél előbb le kellene építeni a ráfizetéses üzemeket, a hűségjutalommal megajándékozott menedzsmenteket szélnek kellene ereszteni, az áremelések kompenzálására pedig forrásokat kellene találni. Amiképp a minimálbérek növelésére is. Magyarán: pénz, pénz és megint csak pénz kellene, hogy a kormány ne kerüljön szorult helyzetbe, hiszen az előző garnitúra csak erre vár. Vagyis a szak- szervezeteknek a kormány fenyegetése helyett talán többet kellene törődniük az alapszervezetekkel, s ha úgy tetszik, felvilágosítómunkát végezni. Felnyitni az emberek szemét. Mert bármit ígérhet a kormány, ha a gazdaság legalsóbb szintjein nem történik semmi változás, s a rablógazdálkodást, a hozzá nem értést s az olyan vezetők basáskodását eltűrik, akiknek egyetlen céljuk az aránytalanul gyors meggazdagodás. Saktornak igaza van, már most érezhető a szociális feszültség, hiszen néhány régióban szaporodnak a figyelmeztető sztrájkok, a dolgozók kezdik unni, hogy hónapok óta nem kapják meg a bérüket, hogy szaporodnak az elbocsátások, és a munkanélküliség növekedésével lehet számolni. A kormánynak azonban - ha meg akarja őrizni reputációját, s ha nem akar diktatórikus uralmat - végesek a lehetőségei. Megteheti, hogy keményen behajtja az adókat (az elmarad takat is), az elmaradott régiók fejlesztésére külön terveket készít, az országba csalja a külföldi tőkét, arra azonban aligha futja az erejéből, hogy öntudatra nevelje az istenadta népet, s átvegye a szakszervezetek szerepét a helyi döntések ellenőrzésében. A szakszervezeteket mindig is csábította a nagypolitika. Mindig könnyebb - és népszerűbb - a kormányra mutogatni, s eltűrni a helyi kiskirályok hatalmát, tétlenül nézni a képzetlen, hozzá nem értő vezetők garázdálkodását. Pedig az államkasszát csak alulról lehet feltölteni, mert a külföldi befektetők sem Mikulások, akik ajándékba hoznák a tőkét az országba.