Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1999-01-05 / 1. szám

1999. január 5. * 32. évfolyam Vasárnap Szlovákiai magyar családi magazin Riport Inkey Alice végigfotózta szinte az egész magyar színész­társadalmat. 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1999. január 9-étől 15-éig Sport A muzulmán Zidane a legendás Michel Piatinit is elhomályo­sította. Nem kényeztet el bennünket a huszadik századvég Bízni magunkban CSÁKY PÁL, A SZLOVÁK KORMÁNY ALELNÖKE ________ Új évet kezdünk, az utolsó előt­tit az évezredben. Évtizedekkel ezelőtt bizonyára másképp kép­zeltük el ezt az időszakot. Az el­képzelések közös nevezője az lehetett, hogy az ember a har­madik évezred küszöbén egy igazán fejlett társadalomban jó­létben élhet, filléres gondok nélkül, élvezve a technika áldá­sait, léte minőségére koncent­rálva. A valóság más. Válságok­tól terhelten élünk, terroristák társaságában, a világ nagy szá­zaléka éhezik, az anyagi javak egy szűk kisebbség kezében összpontosulnak. Mindennap­jaink is sok terhet hoznak: gaz­dasági gondokat, munkanélkü­liséget, létbizonytalanságot. Nem kényeztet el bennünket a huszadik századvég. Szlovákia polgárai előtt azon­ban felvillant újból a remény. A választások előtt volt egy adag kétely: mi lesz, ha a volt kor­mánykoalíció győz, kibírunk-e még négy évet? S lön: a sok Dá­vid öszefogva győzött Góliát fe­lett. A hazugság, a primitiviz­mus, a gátlástalanság elutasítá­sa győzött. Hála választó­inknak, az alternatív út stabili­zálása elképzelhetetlen a Ma­gyar Koalíció Pártja nélkül. Mi korrekt együttműködésre tö­rekszünk, hiszen tudjuk, hogy a jelenlegi politikai alternatíva számunkra a legelfogadhatóbb csoportosulás. Aki csodákban reménykedett, nem vette figye­lembe a realitásokat. A hata­lomváltással még nem változik meg az értelmiség és a tömegek gondolkodásmódja. Meciar, Le- xa, Slota emberei itt lihegnek körülöttünk, tudva, ha a mosta­ni hatalom egyensúlya megbil­len, az ő időszakuk következ­het. Belénk, szlovákiai magyarokba is mintha a kelleténél mélyebb­re ivódott volna a bizalmatlan­Ahol milliárdokat lopkodtak szét, ott az törvényszerűen hiányzik. ság, az a priori ellenzékiség. Mintha az egészségesnél erő­sebben várnánk gondjaink meg­oldását „fölülről”. Pedig most némi lehetőségek nyíltak előt­tünk, s ezzel a helyzettel élnünk kell. A szlovákiai magyarok tá­mogatásától is függ, mennyit bír ki ez a kormány. Sokan re­ményteljesnek látják a helyze­tet, amely feljogosít az óvatos bizakodásra. A szlovákiai ma­gyarok soraiban az aggódó tá­mogatást tapasztalom. Többen elmondják, úgy érzik, megvál­tozott, javult a társadalom han­gulata. Biztató jelek ezek, kö­szönetre érdemesek a javasla­tok is, melyek a polgároktól származnak. 1999 kemény év lesz. Ahol fele­lőtlenül gazdálkodtak, milliár­dokat szétlopkodtak, ott az tör­vényszerűen hiányzik. Ha néhá- nyan bíróság elé kerülnek az idén, mert törvényt sértettek, az még nem jelenti, hogy a hiányzó tízmilliárdok is visszakerülnek a helyükre. A pünkösdi király­kodásért fizetni kell - s mint az lenni szokott, most sem a bű­nös, hanem a polgár fizet. 1999 azonban mégiscsak a remény éve lehet. A reményé, hogy eb­ben az országban is lehet némi esélyünk végre előrelépni, kike­rülni a gödrökből, amelyekbe az elmúlt években próbáltak be­tuszkolni bennünket. Az előre­lépés megvalósítását azonban nem szabad néhány embertől várnunk. A három kormánytag, a négy államtitkár, a tizenöt parlamenti képviselő, a hét járá­si elöljáró nem képes minden gondunkat megoldani. Az emberi boldogság alapja az is lehet, ha reális célokat tűzünk magunk elé. Nem elérhetetlen álmokat kergetni, ugyanakkor nem süllyedni tétlenségbe, apá­tiába. 1999 minden nehézsége ellenére az esély éve lehet. Békés, boldog, reményteli új esztendőt kívánok minden szlo­vákiai magyarnak, Szlovákia minden jóakaraté polgárának. Sajnos, a szeretet ünnepe sem telt el fegyverropogás nélkül Ko­szovóban. A felvétel Lapastica falu mellett készült. cwAP-feivétei Vezércikk Az istenadta szakszervezet Kövesdi Károly __________ El égedett Ivan Saktor, a KOZ elnöke, mert felújították a szo­ciális párbeszédet a kormány­nyal. Magyarán: ezzel a kor­mánnyal legalább egyezkedni lehet. Mint ismeretes, a szak- szervezetek a Meciar- kormánnyal még 1997 nyarán megszakították a párbeszédet, mert az előző kabinettel eny­hén szólva nem lehetett együttműködni. Nem mintha ez a legkevésbé is zavarta vol­na Meéiarékat, hiszen az a tár­saság kicsire nem adott, a be­szélt műfajok közül pedig csak a saját monológjait kedvelte. Az ember akár megkönnyeb­bülten fel is sóhajthatna: vég­re, kezd visszaállni a rend ezen a téren is az országban. Ha­csak. Hacsak nem volnának nyugtalanító kitételek a szak- szervezeti főember minap megjelent nyilatkozatában, melyet a Pravdának adott. Saktor ugyan elismeri, a kor­mánynak időre van szüksége, hogy „feleszméljen”, és kon­szolidációs programot dolgoz­zon ki, s hogy mindent meg­tesznek a gazdaság szétzilálá­sának megakadályozására. Az interjúban azonban túl nagy súlyt kapott a sztrájk kifejezés mindenféle ragozása. A szak- szervezeteknek valóban az a dolguk, hogy védjék a dolgo­zók érdekeit, hogy megpróbál­ják fékezni a kormány gazda­sági megszorító intézkedései­nek hatását, azt azonban talán mégis naivság feltételezni, hogy a reálbérek csökkenése elkerülhető. Az energiaár­emelés máris érezteti hatását, hiszen január elsejétől minden háztartásban mélyebbre kell nyúlni a pénztárcába, hajön a postás a villany- és a vízdíjat beszedni. Tudja ezt Saktor is, tudja a kormány is. A társada­lom gondolkodásra képes ré­tegei is tudják ezt. De valószí­nűleg azt is tudják, hogy egy darabig álom marad az a vá­lasztási ígéret, hogy a bérek száz százalékkal fognak emel­kedni, s hogy egy-két éven be­lül reális értéke lesz a munká­nak Szlovákiában. Ehhez ugyanis az kell, hogy a kor­mány feltöltse az államkasz- szát, amely kong az üresség­től. Például minél előbb le kel­lene építeni a ráfizetéses üze­meket, a hűségjutalommal megajándékozott menedzs­menteket szélnek kellene ereszteni, az áremelések kom­penzálására pedig forrásokat kellene találni. Amiképp a mi­nimálbérek növelésére is. Ma­gyarán: pénz, pénz és megint csak pénz kellene, hogy a kor­mány ne kerüljön szorult hely­zetbe, hiszen az előző garnitú­ra csak erre vár. Vagyis a szak- szervezeteknek a kormány fe­nyegetése helyett talán többet kellene törődniük az alapszer­vezetekkel, s ha úgy tetszik, felvilágosítómunkát végezni. Felnyitni az emberek szemét. Mert bármit ígérhet a kor­mány, ha a gazdaság legalsóbb szintjein nem történik semmi változás, s a rablógazdálko­dást, a hozzá nem értést s az olyan vezetők basáskodását el­tűrik, akiknek egyetlen céljuk az aránytalanul gyors meggaz­dagodás. Saktornak igaza van, már most érezhető a szociális feszültség, hiszen néhány régi­óban szaporodnak a figyel­meztető sztrájkok, a dolgozók kezdik unni, hogy hónapok óta nem kapják meg a bérüket, hogy szaporodnak az elbocsá­tások, és a munkanélküliség növekedésével lehet számolni. A kormánynak azonban - ha meg akarja őrizni reputációját, s ha nem akar diktatórikus uralmat - végesek a lehetősé­gei. Megteheti, hogy kemé­nyen behajtja az adókat (az el­marad takat is), az elmaradott régiók fejlesztésére külön ter­veket készít, az országba csalja a külföldi tőkét, arra azonban aligha futja az erejéből, hogy öntudatra nevelje az istenadta népet, s átvegye a szakszerve­zetek szerepét a helyi dönté­sek ellenőrzésében. A szakszervezeteket mindig is csábította a nagypolitika. Min­dig könnyebb - és népszerűbb - a kormányra mutogatni, s el­tűrni a helyi kiskirályok hatal­mát, tétlenül nézni a képzet­len, hozzá nem értő vezetők garázdálkodását. Pedig az ál­lamkasszát csak alulról lehet feltölteni, mert a külföldi be­fektetők sem Mikulások, akik ajándékba hoznák a tőkét az országba.

Next

/
Oldalképek
Tartalom