Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1998-08-12 / 32. szám

Nagyvilág 1998. augusztus 12. 7 Új jelenség a médiapiacon, avagy Hogyan verjük át a nézőt? A dokumentumfilmben olykor nem tudni, vajon a harcos harcol, vagy csak pózol Fotó: SDR „Hatvannyolcasnak” lenni Hol vannak már a régi szép idők, amikor a közszolgálati te­levíziók elsődleges célja a nézők becsületes tájékoztatása volt! A magánadók elszaporodásával egy új probléma ütötte fel világ­szerte a fejét: kiderült, hogy a tények olykor meglehetősen unalmasak. A szenzációhajhá­szás eredményeként a valóság fikcióvá válik, a dokumentum­film pedig sokszor kitaláció. A The Guardian brit napilap új­ságírói nemrég alaposan lerán­tották a leplet egy tévésorozat­ról, amely Az összekötő címet vi­selte. A filmet a Carlton Com­munications társaság forgatta és forgalmazta. A Guardian bebi­zonyította, hogy a film a legna­gyobb átverés, amit angol televí­zió valaha is vetített. A leleple­zés ellenére sem történt semmi: a producernek túlságosan fon­tos volt a dolog. Az összekötő című film azt sze­rette volna dokumentálni, mi­lyen veszélyes új kábítószerút nyílt Kolumbia és Nagy-Britan- nia között. Az alkotók azonban, hogy érdekfeszítőbb legyen a cselekmény, néhány tényt ala­posan „megkozmetikáztak”. A csempészbanda egyik tagja pél­dául, aki nem más volt, mint egy banktisztviselő, s akinek mini­mális kapcsolatai sem voltak az alvilággal, „ismeretlen helyen” volt filmezve - valójában a brit televízió egyik stúdiójában. A „dokumentumfilm” cselekmé­nyét (amely huszonnégy óráig tartott) valójában két helyszí­nen forgatták, s a két felvétel között hat hónap telt el. A csem­pészeknek nem a gyomrukban volt a drog, mint a filmben látható volt, és a re­pülőjegyet is a film producere, Mark de Beaufort fizette. Ab­ban az időben sem­milyen új csempész­útvonal nem létesült, mint azt a „dokumentumfilm” állította. A közelmúltban Stuttgartban tar­tott, INPUT ’98 című televíziós konferencián először esett nyíl­tan szó arról, mekkora üzlet a hamis zsurnalisztika. Szó esett itt a mcdonaldizált monokultú­ráról, az európai önvédelemről s arról, hogy a tévénéző a reklá­mok áldozatává vált. Szóba ke­rült a képernyőn elszaporodott indokolatlan erőszak, a nézők rémisztgetése, beszéltek az esz­tétika zombijairól. Arról, hogy a német televíziókban hetente 536 gyilkosságot láthat a néző, hogy eltűnt a szoci­ális felelősségérzet, elszaporodott a kul­turális kannibaliz­mus. Hogy milyen­nek látjuk a hír­eszközöket, s mi­lyennek látják azok a közönséget. A tágabb értelemben vett sajtó ugyanis egyre inkább le­mond a körülöttünk levő világról, alkot­ni akarja a világot. Úgy viselke­dik, mint egy szolgáló, miköz­ben uralkodik és diktál. Meg­kérdi, mit akarunk, és azt tálalja elénk, amit szerinte akarnunk kell. S ennek a kaméleoni világ­nak nincs alternatívája, nincs mivel helyettesítenünk. Ez a meccs már akkor le lett játszva, amikor birtokba vett bennünket a televízió képernyője, s a világ egy képernyővé vált. Hogy bár­mikor kikapcsolhatjuk, az csak a piaci elméletek hangoztatóinak állítása. Nem kapcsolhatjuk ki. A képernyő mindenütt jelen van. Most már nem tudjuk leál­lítani, csak ha a saját fejünket ki­cserélnénk. Nicholas Barker brit antropoló­gus és tévéproducer első „doku­mentumfilmjét” néhány New York-i lakosról for­gatta, akik partnert keresnek. Egy éjsza­kára vagy egy életre. A Vetetlen ágyak cí­mű film forgatásakor Barker kutatócso­porttal dolgozott, öt­száz hirdetésfeladó­val készített interjút, további százat tartott megfigyelés alatt. Ezekből választotta ki azt a négyet, akik a filmben játszanak. A forgatókönyv a beszélgetések alapján készült. A film szigorú dokumentumjellege azonban csak látszat, valójában szappan- operáról van szó. A „do­kumentarista szappan” csak imitálja az oknyomozó zsurna­lisztikát: szórakoztatni akar. Ol­csón készül, a szereplők tiszte­letdíj nélkül játszanak, mint a klasszikus dokumentumfilmek­ben. A „szappandokumentum” melodramatikus elemekkel operál. Mottója: „ugye, milyen érdekes mások hálószobájába betekinteni”? Sikere óriási, üz­leti szempontból biztos, meg­bízható. A nézők zabálják, azt hiszik, valóságot látnak, pedig manipuláció az egész. Barker „igazi történetekre” épít. Szereplői Brandy Monroe egy­kori táncosnő, akit a forgatás alatt dobtak ki a munkahelyé­ről, egy közvetítőirodából, és Michael di Stefano vénlegény, aki tizenöt éve keres partnert. A filmben láthatjuk még a hu­szonnyolc éves Aimee Coppot és Mikey Russo filmrajongót. Russo biztonsági technikus, szabadidejében forgatókönyve­ket ír, amelyekben az alteregója gyönyörű szeretőket hódít meg. Barker azt mondja, hogy csönd­ben és „elzártan” dolgozik, s azt állítja, hogy a dokumentumok­nak nemcsak megtörtént ese­ményeket kell bemutatniuk, hanem érzelmeket is ki kell vál­taniuk. A bevetetlen ágyak a mesterkélt jelenetekkel, zenei betétekkel és a poénekre épülő párbeszédekkel az új zsáner jel­lemző példáját adják. Nem az a cél, hogy a néző a valóságot kap­ja, hanem hogy elhiggye, ez a valóság. A dokumentumfilm­nek ebben a típusában a kitalá­ció uralkodik: nem az, ami tör­ténik, hanem ami történhetne. A „szappandokumentum” és a hazug zsurnalisztika egy pon­ton közös: elmossák a valóság és a hazugság határait. A szórakoztatás to­tális térhódítása a publicisztikában, a tévéhírben és a do­kumentumfilmben a moralizálás végét jelenti. A film többé nem az erkölcsi ér­tékek közvetítője, hiszen kétségbe vonja, hogy egyálta­lán léteznek ilye­nek. Mottója az „anything goes”, a minden lehetséges. Egyébként is, mindent, amit tudunk, úgyis a televízióból tudjuk. Akkor meg hol a hiba? Radovan Holub, Reflex KokesJános Csehországban manapság nem nagy dicsőség „hatvan­nyolcasnak”, tehát olyannak lenni, aki a hatvanas évek második felében, a volt szo­cialista Csehszlovákiában le­zajlott, „prágai tavaszként” ismert reformmozgalom ak­tív tagja volt. Furcsa helyzet: a csehszlovák kommunista rendszerben 1989-ig a „prá­gai tavasz” volt az eszmék, a szabadság szimbóluma, bi­zonyos értelemben a vágyak kéklő ege, mostanában, nem egészen tíz évvel a „bárso­nyos forradalom” után úgy tűnik, mintha 1968, az akko­ri rendkívüli nemzetközi visszhangot kiváltó reform- kísérlet senkinek sem kelle­ne, mindenki megtagadná. Csehországban „nem sikk” azzal kérkedni, hogy az em­ber 1968-ban hitt valami­ben, a szabadabb jövőben, pláne, ha azt „emberarcú szocializmusnak” hívták. Túl sok a lekicsinylés: kom­munista hatalmi harc volt..., én már akkor tudtam, hogy a rendszer megreformálhatat- lan... Az idősebb generációk mintha szégyenkeznének, hogy 68-ban s főleg a husá- ki-bil’aki normalizáció évei­ben nem voltak keményebb emberek a gáton, míg a vad­kapitalizmuson felnőtt fiata­lok jó részének a téma szinte semmit sem mond. Minden háború után sok a generális. így van ez ma is. A lekicsinylő nyilatkozatokat főleg azoktól hallani, akik sem 68-ban, sem később, az akkori rendszer korlátainak kitágításáért semmit sem tettek. Sem a rendszer kere­tein belül, sem az ellenzéki­ek körében. Manapság ők verik a legjobban a mellüket, mert ők tiszták maradtak. Csak a régi igazságot felejtik el: csak annak nem kérges a keze, aki semmit sem csi­nált. A cseh értelmiség egy része ezért határozottan ál­lítja: nincs miért szégyen­kezniük a hatvannyolcasok­nak, sőt tisztelet és megbe­csülés illeti őket, még ha kí­sérletük sikertelen volt is. Hiszen a történelem tele van fényes, de sikertelen forra­dalmakkal. Ugyanakkora múlt eseményeit csak a ma­guk korában és összefüggé­seiben lehet korrekt és ob­jektív módon megítélni. Thaiföld elhatározta, hogy az egész világnak megmutatja, megtartja az ígéretet. A távol-keleti ország kötelezte magát, hogy harcot indít a vieokazetták és CD-k hamisítói ellen. A legegyszerűbb módszer a ha­mis termékek megsemmisítésére az úthenger... CTK-felvétel A televízió úgy viselke­dik, mint egy szolgáló, mi­közben uralkodik. A„doku- mentarista szappan” csak imitálja az oknyo­mozó zsur­nalisztikát. DiCaprio legénylakása Leonardo DiCaprio kétmillió dolláros Beverly Hills-i villa tulajdonosa. Akkor miért vá­sárolt egy legénylakást a Sunset Boulvardon? Egysze­rű a magyarázat: a fiatal hol­lywoodi sztárnak szüksége van újabb „szálláshelyre”, ahova az éjszakákba nyúló diszkók után elvonulhat ba­rátaival, barátnőivel, s ahol tovább dorbézolhat, mulat­hat hajnalig anélkül, hogy za­varná előkelő szomszédait. Az utóbbi hetekben állítólag Éva Herzigovával „diszkó­zott” a leggyakrabban. Az idegenbe szakadt cseh szu­permodell férje, Tico Torres ­Eva Herzigova sem tudott ellenállni neki Vasárnapi koktél aki persze nem volt hivatalos a bulikra - négy hét után be­nyújtotta a válókere­setet. Madonnát széttépnék... A férfiak finom kü­lönbségeket tesznek a hölgyek között- derült ki a legújabb felmérésből, ame­lyet az „Esquire” tett közzé a közelmúlt­ban. Madonnát a fér­fiak többsége a leg­szívesebben széttép­né, Sandra Bullockkal szívesen töltenének hosszabb időt egy lakatlan szigeten, Sharon Stone-nal rövid afférba bonyo­lódnának, a dúskeblű Pamela Andersonnal pedig sikamlós történetekről „beszélgetné­nek”. Ringó új lemeze Ringó Starr (58) hatévi hall­gatás után új lemezt készített. A Vertical Mant kedvezően fogadták: sokak szerint a Beatles egykori dobosának ez a legjobb albuma az 1973-as második szólólemeze, a Ringó óta. Szerepel rajta az első Beatles-kislemezen hall­ható Love Me Do feldolgozá­sa. Ringó énekel és dobol. A lemezre igazán illik egy másik Pamela Andersonnal sikamlós történetek­ről beszélgetnének Archív felvételek Beatles-szám címe - With a Little Help from My Friends - hi­szen George Harrison és Paul McCartney is „bedolgozott”. A há­rom Beatles-túlélő nem tervez további együttes zenélést. Ringó azért szeretné, ha a Beatles iránti ér­deklődés nem halvá­nyulna, hiszen ez jót tenne szólókarrierjé­nek is. Mára ismét sí­nen van: kikerült a magánéleti válságból is (többször elvált, s nem hiányzott életé­ből az alkohol sem), ma boldog, megálla­podott nagyapa.

Next

/
Oldalképek
Tartalom