Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1998-07-15 / 28. szám

8

1998. július 15.

Csorba esett a komáromi szociális otthon lakóinak alkotmányos jogain

Veszélyben az Oázis

Klein Melinda

_____________

Né

hány éve még az óvodásoké volt az az épület, amelyben ma idős emberek, ápolásra, támogatásra szoruló felnőttek élnek. Komárom városának peremén, a Szabadság utcai óvoda épületében rendezte be Pálmay Tibor az Oázis centrumot. Aki járt már idősek otthonában, talán kicsit szorongva lépi át az ilyen intézmény küszöbét. Nem szívesen látja az öreg, elesett embereket, a lehangoló környezetet, a mogorva, esetenként durva, a munkáját ímmel-ámmal végző ápolószemélyzetet. Nagy megkönnyebbülés volt tapasztalni, hogy a komáromi Oázis nem ilyen. A tágas hallban kényelmes, modern ülőgarnitúra, ízléses bútorok, színes televízió, könyvek, újságok és sok növény. Az otthon öt éve működik, negyvenkét alkalmazottja és pillanatnyüag küencvenhat lakója van. Közülük huszonnyolcán komáromi illetőségűek, a többiek pedig Zólyom, Kassa, Rimaszombat környékéről és az ország más területéből érkeztek. Ezek az emberek békét, nyugalmat találtak itt. Sok fáradt, idős emberszámára ez az a hely, ahol - életében először - őt szolgálják ki. Teljes ellátás, ruha, gyógyszer, tiszta ágynemű, meleg otthon, kényelem vár minden lakóra. Ám úgy tűnik, mindez mostanra veszélybe került. Az Oázis nem állami intézmény. A berendezés, a belső átalakítások költségeit a nonprofit polgári társulás elnöke, Pálmay Tibor és családja fedezte, az épületet bérlik. A bérbe adó Cebo Holding kft.-nek nem állt módjában eladni nekik, mert az adóhivatallal szemben még tartozása volt. Az Oázis vezetője kérvényezte: tegyék lehetővé, hogy részletekben törleszthesse az ingatlan vételárát. Az adóhivatal ezt a lehetőséget elutasította, és árverésre bocsátotta az épületet. A kikiáltási ár négy és fél millió korona volt, ez az összeg a számítások szerint megközelítőleg annyi, amennyit ez az intézet évente megtakarít az államnak...

„Néhány hete felkerestek a kormányhivatal és a komáromi polgármesteri hivatal képviselői, és közölték, hogy az épületet elárverezték - mondja Pálmay Tibor. - Új gazdája a német tulajdonban lévő Rieker cég lett, keressem hát meg Jozef Robel urat, a cég itteni képviselőjét, hogy megbeszéljük, hogyan tovább. Engem előzőleg nem tájékoztatott senki arról, hogy árverésre kerül sor. A mai napig nem tudom, volt-e egyáltalán, ki vett részt rajta, és müyen feltételekkel kelt el az ingaüan. Igaz, hogy az év

elején Ferdinand Durdík, az adóhivatal igazgatója szóban közölte velem, hogy a későbbiekben kalapács alá kerül az épület, de hivatalos értesítést nem kaptunk. (Az igazgató úr egyben az egyik leghírhed- tebb politikai mozgalom járási elnöke - a szerk. megj.) Pedig a törvény szerint mint bérlőnek jogunk lett volna licitálni. Az új tulajdonos kijelentette: legföljebb még egymásfél évig maradhatunk az épületben, azzal a feltétellel, hogy évi félmillió korona bérleti díjat fizetünk az eddigi kétszázezer helyett. Képtelenség, hiszen ekkora összeget nem tudunk előteremteni. Nem hiszem, hogy egyezségre juthatnánk, hiszen Robel úrhoz már volt szerencsém, amikor 1994- ben, a Cebo Holding jogutódjaként átvette a szomszédos üzemvezetését, és az első dolga az volt, hogy minden előzetes figyelmeztetés vagy tárgyalás nélkül elzáratta a

lősség ez, és nem győzhetünk, ha a nyilvánosság mellénk nem áll.”

,Á város vezetősége sem tudott az árverésről - mondja a telefonba Komárom helyettes polgármestere, dr. Novák Tamás. Pedig any- nyit, amennyiért elkelt, a város is kifizetett volna az épületért, hogy megmentse ezt a jó hírnévnek örvendő szociális otthont, és megkímélje a lakókat attól, hogy bizonytalan helyzetbe kerüljenek. Jogi segítséget ajánlottunk fel Pálmay úrnak, és ha perre kerül sor, a város átvállalja annak költségeit. Meg kell akadályoznunk, hogy eseüeg durva beavatkozás történjen, és a lakókat kitegyék az épületből.”

Eddig is komoly anyagi gondokkal küszködött az intézmény, ami az alkalmazottak fizetésén például, sajnos, meglátszik, az ápoltak viszont - egyelőre - semmiben sem szenvednek hiányt. Az otthon

Pálmai Tibor: Néhány hete bejelentették: az épületet elárverezték, nemsokára el kell költöznünk.

meleg vizet és a fűtést. Arra hivatkozott, hogy az az összeg, amit addig ezért a szolgáltatásért fizettünk, kevés. Szerencsére nyár volt, a fűtés nem hiányzott, de hetekig lavórban mosdattuk az ápoltakat. Mindössze három hónap állt rendelkezésünkre, hogy saját kazánházat építsünk. Ilyen előzmények után hogyan remélhetnék méltányosságot ettől az embertől? Ügyvédhez fordultam; azt mondta, nem lesz könnyű csatát nyerni az adóhivatallal szemben. De nem tehetek mást, harcolni fogok a végsőkig, hiszen a lakóim bíznak bennem. ígéretet kaptunk ugyan, hogy rendelkezésünkre bocsátanak egy másik épületet, de ez nem megoldás. Ezek az idős emberek nagyon nehezen szoktak hozzá ehhez a környezethez is. Az első három-négy hét kritikus. Ha ennyi időt átvészel az új lakó, akkor minden rendben van, de ebben a korban sokan nem élik túl a környezetváltozás megrázkódtatását. Azt nem tudatosítják a tisztelt urak, hogy ilyenformán emberéletekkel játszanak. Nagy feleélvezi néhány magánvállalkozó jóindulatát, az állam is támogatásban részesíti, akárcsak a többi nem állami szociális intézményt, mégis kevés a pénz. Sok mindent önerőből kellett megoldaniuk, hogy csak egy példát említsek: a terasz faburkolatát Pálmay úr saját kezűleg, a hétvégéit feláldozva volt kénytelen felrakni, hogy ezzel is kevesebb legyen a kiadás. Sok energiát és pénzt fektettek ebbe az épületbe, most meg egyszerűen kiebrudalják őket és a saját jogaikért kiállni képtelen, beteg, magatehetetlen vagy fogyatékos embereket. Küátástalan a helyzetük, hiszen legtöbbjük olyan diagnózissal került ebbe az otthonba, amüyennel az állami intézmények nem fogadták volna be őket.

„A mi intézményünk nem kizárólag idős emberek otthona - igazít ki az Oázis centrum vezetője hanem minden olyan 18 évesnél idősebb személyé is, aki valamilyen okból nem képes ellátni magát. Tizennyolc éves korom óta az egészségügyben dolgozom, idős,

magatehetetlen embereket ápoltam, és a munkám során rájöttem, hogy szükség van egy gondozó- központra, ahol olyan emberek lakhatnak, akik ugyan nem szorulnak még állandó kórházi ellátásra, de már otthon sem maradhatnak, és olyanok, akiket súlyos betegségük miatt az állami szociális otthonok nem fogadnak be. A lakóink hetven százaléka ebbe a kategóriába tartozik. Ez a munkám, ehhez értek, és úgy érzem, akinek módjában áll segíteni a kiszolgáltatott embereken, annak az nem választásijoga, hanem kötelessége.”

„Van egy középkorú, értelmi fogyatékos férfi ápoltunk, aki egész eddigi életében szinte semmit nem csinált. Azóta érzi hasznosnak magát, amóta itt van. Kora reggel felkel, hogy segíthessen a nővéreknek a magateheteden betegek ellátásában” - meséli Zita nővér. „Nagy hangsúlyt fektetünk a rehabilitációra. Nem egy tolókocsis beteget talpra áhítottunk már, nem engedjük, hogy az idős emberek elhagyják magukat, és csak üldögéljenek vagy feküdjenek naphosszat. Vannak, akik évekig tolókocsiban ültek, s ma már a saját lábukon teszik meg az utat a szobájuk és az étterem között, vagy tesznek rövid sétát az udvaron - persze segítséggel. Ezek nagyon szép, örömteli pillanatok. Persze, nem könnyű. Az ember nehéz sorsú, megtört öregeket lát maga körül, és önkéntelenül megfordul a fejében: vajon mi is ide jutunk egyszer? Hiszen ők is voltak valamikor szépek, fiatalok és sikeresek... Néhanapján az is előfordul, hogy eltörik a mécses, főleg a kezdő, fiatal nővérek viselik nehezen az első heteket, hetet. Aztán ha az ember megszokta ezt a munkát és a környezetet, már könnyebben megy minden. Barátság szövődik a lakók és az ápolók között, délutánonként még egy kis beszélgetésre, közös kávézgatásra is jut idő. Jobban érzem magam itt, mint egy kórházban, hiszen a kórház betegei sűrűn cserélődnek, nincs idő arra, hogy megismeijük egymást.”

Igaza van Zita nővérnek. Senki sem tudhatja, mi vár rá. Ma még szépek, sikeresek, erősek és fiatalok vagyunk. Versenytárgyalásokat nyerünk meg, árverezünk, hivatalt igazgatunk, döntünk mások sorsáról. És holnap? Valóban hiányoznak az ilyen biztonságos, otthonos „oázisok”, kevés van belőlük. Úgy kellene vigyázni rájuk, mint a szemünk fényére. Ehelyett ebben az országban, a huszadik század végén elárverezik a fedelet küencvenhat öreg és magatehetetlen ember feje felől.

Az eredeti elképzelés szerint egyágyas szobák, valóságos kis magánlakások állhatták volna minden lakó rendelkezésére. Ám az intézmény a tervezettnél több jelentkezőt fogadott be, így két, esetenként három lakó is jut egy szobára. A szobák szerencsére tágasak, világosak, a lakók nem zavarják egymás magánéletét.

Sokan elítélik azt az embert, aki hagyja, hogy otthonban lakjanak a szülei. Csakhogy sok esetben nincs más megoldás. Ma mindenki lót-fut, teszi a dolgát, az idős ember egyedül van a lakást kai rosszabb, mint e nyelmes intézmény

Madari Norbert civil szolgálatos, katonaidejét tölti a gondozóközpontban. „Nem kell ide más, csak erős gyomor, végtelen türelem meg nagy szív” - mondja nevetve. - Nagyon megszerettem ezeket az embereket, és úgy érzem, ők is engem. Amikor előszörjártam itt, nem kerteltek, világosan megmondták, hogy mi lesz a dolgom. Váüaltam. Többen voltak, akik sarkon fordultak, és soha többé nem jöttek vissza. Én viszont, ha elégedettek velem, szívesen itt maradnék.”