Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-12-16 / 50-51. szám
Irodalom 1998. december 16. 15 Monoszlóy Dezső Afelfújhatatlan zacskó Régi írásai között kotorászott. Az „akkor” és az „amikor” időhatározókon tűnődött, tegnapi gondolatát kereste. Elkedvetlenítette, fárasztotta ez a munka, de nem tudta abbahagyni. „Az égen vadludak húztak. Hosszú nyakukkal, hátrafeszített szárnyaikkal modern repülőgépeknek látszottak. Magasan repültek a Duna felett, s Nagy Menyhért, aki az alkonyban is fehéren csillogó parti sávon állt, találomra számolgatta őket. Egyedül volt, teljesen egyedül, a túlparton sem látszott semmi emberi mocorgás, csak a fűzfák és a nyírfák árnyai bólogattak, s közülük is kimagasodva két jegenye koronája rezdült. Menyhért egy rézsűt felállított, hosszú asztal körül szorgoskodik.” Miért nem szorgoskodott? Meghökkentette a váratlan jelen idő, de azért tovább olvasta: „Az asztal fölött durva vasrostély, az asztal lapja bársonnyal van bevonva. Aranymosáshoz szükséges alkalmatosság. Ide, a sziget végére, ahol a Duna nagyot kanyarodik, a tolvaj víz az Alpokból aranyszemcsékkel teli homokot hord. Csak érteni kell hozzá, hol keresse az ember. Megrúgja a kavicsot, s ahol kissé vöröskés a homok, talicskába lapátolja, a víz partjára hordja. Ott áll az asztal. A talicska különös, egy rúdja van, a másik tolórúd helyén posztópánt, abba bújtatja Menyhért a bal vállát, azt, amelyikről kar helyett kis csonk fityeg. Talicska és ember megértik egymást, lapátolni egy kézzel is lehet, csak meg kell szokni. Hordja fáradhatatlanul a kavicsos homokot a vasrostélyra, a kavics fönt marad, a rácsorgott víz kimossa az aranyporral telt sarat. Nem viszi messzire, mert a bársony récéiben fennakadnak a nehezebb fajsúlyú szemcsék. Menyhért csak fél szemmel sandít munkájára, másik figyelő szeme a sötétségbe rejtőző tájba olvad, fekete bokrok, enyhén fodrozódó vízhabok, görbe hátú égbolt egymásba kapaszkodó panorámájába. Most hirtelen valami hosszú testű állat szalad a víz felé. Alighanem vidra. Menyhért kezében mozdul a lapát. Talán utána hajítja, de félúton megfékezi a mozdulatát. Messze van, nem találná el. A vidra eltűnik, mintha az ég aljába veszne, helyébe csillagok másznak az összeolvadt táj tetejére. Menyhért rámolja is a szerszámait. Óvatosan összegöngyöli a bársonyt, befelé fordítva homokos felét, a taligát, az asztalt a lapáttal együtt a pár lépéssel arrébb fekvő, dombba vájt mélyedésbe rendezi, levelekkel, ágakkal betakarja, s elindul. A szigetről száraz lábbal eljut a tanyára, kiszáradt a Kis-Dunaág. Menyhért bakancsa alatt kagylóhéjak csikorognak.” A továbbiakat csak átlapozta. Figyelmét nem tudta lekötni a stilizált történet. Inkább a tájhoz kapaszkodott volna vissza, ahonnan a cselekmény elindult. Azon a parti sávon elvégre ő is járt. Látta az aranymosót. Nevére persze már nem emlékezett, de nem Nagy Menyhértnek hívták, rokkant sem volt, a taligának sem hiányzott a vége, de egy rokkant aranymosó érdekesebb. Most mégis valahogy útjában állt, eltakarta a valóságos élményt. Szerette volna, ha mindkét keze kinő, akkor talán meg is szólalna. De így csak a vidra mozgolódik a bokrok tövében. Ennek a mozgásnak sikamlós hangja van. Már sokszor látott vidrát, egyszer egészen közelről. Menyhért kezébe azért adta a lapátot, hogy hajítsa utána, mert benne buzgóit a vágy, hogy agyonüsse a vidrát, amely mindig elszaladt. Elkedvetlenítette, hogy semmit sem tud az aranymosó gondolatairól, s egy kiagyalt cselekmény érdekében olyan gyorsan elhagyták a szigetet. Ha tovább maradnak, a vadludakat is jobban megfigyelte volna. De a vadludak elszálltak a feje fölül, már nagyon régen elszálltak. Bizonytalan mozdulatot tett, íróasztala körül keresgélte a nyárfákat és a jegenyéket, de csak papirosokba ütközött. Semmi közösséget nem érzett az írással. Megkísérelte, hogy visszataláljon a vízpartra, a hallgatag aranymosó közelébe. Az utat kereste. Kagylók recsegtek a talpa alatt... Mit csinált egyáltalán abban az időben? Az kétségtelen, hogy az aranymosóval találkozott. Miről beszélgettek? Csak álltak a nyárfák és a jegenyék árnyékában? Valószínűleg anyagi gondok foglalkoztathatták. Mindig voltak anyagi gondjai. Tehát arra gondolt, hogy pénze legyen. Olyan sok, hogy végre ne kelljen a pénzzel törődni. Rengeteg ember gondol erre. Arról kell írni, amire rengeteg ember gondol. Vagy arról, amire senki sem. És Menyhért? „Meghalni” - gondolja Menyhért -, nekimenni fejjel a falnak, beugrani a Dunába. Feje felett balkonos bérházak merednek. Hű, ha leszakadna, döbben az eszébe, és átcammog az úttest másik oldalára. A járda szélén lépeget. Egyensúlyoz. Egészen jól megy. De ha itt kétoldalt szakadéktátongna, és csak ez a vékony palló vezetne, játszadozik Menyhértben a veszélyt kereső hangulat. Úgyis menne, hitegeti magát. De már elég gyakran megbillen az egyensúlya.” Ni csak, ez felcsapott írónak. Másodszor is kibújt a bőréből. Nem elég, hogy elvesztette a kezét, most rokkantán az egészséges emberek eszével gondolkozik. Még véletlenül se jut eszébe, hogy éppen reménytelenül nehezebb meghalni. Unalomból könnyebb. Vagy ha az embernek már nincs szüksége reményre. Camus megírta a Pestist, s annyira elhitte, hogy autójának kormánykereke is pestist kapott tőle. Hemingway addig vadászott oroszlánokra és vadbivalyokra, míg végül a legkapitálisabb vadat, saját magát sikerült elejtenie. Azon a sivár aranymosó parton azonban még a szó is nehezen terem, nem a halál. Ott legfeljebb vidrák mozdulnak, vadludak szállnak, és néha a valóság illusztrációjaként megcsobban a víz. Nincs miről képzelődni, a valódi képek magukból vetítik a látomást. Persze az élet amúgy sem Nagy Menyhérttel kezdődik. Már régen elkezdődött. Nagy Menyhért maga se tudja, mikor keveredett bele. Legokosabb, ha nem hal meg, mert ez is valamiféle befejezés, és nem tartozik az élethez. A halál utáni perceket egyelőre lehetetlen leírni, még seregnyi biológiai felfedezésre kell várni. Azt kell leírni, ami van. Idegesen föl-le sétált a szobában. Ha az ember beszélni és írni kezd, stilizálja önmagát. A kerek mondatok a belső gondolatok deformálása. A legdurvább leegyszerűsítés abból a kényszerből fakad, hogy egyidejűleg többfélére is lehet gondolni, de elmondva már nem egymás mellett, hanem egymás után helyezkednek el a képsorok. Kivetítve a belső látomás is lelassul. Belülről csak megvillannak a gondolati fővonalak, irányukba kell állni, a belső atmoszféra a többit már megsejteti. Ha írni kell róluk, akkor végig kell mondani mindent. Vagy nem kell? De akkor szaggatott dadogássá hullnak szét a mondatok, a sejtető áramkör már nem tartja össze a szavakat. Újból elővette az Aranymosót. „Menyhért szótlanul becsörtet a szobájába, felkattintja a villanyt, a sarokban álló vizeshordóba helemossa az összehajtogatott bársonyt, s amikor ez is megvan, vigyázva kimeregeti a vizet a két üres vödörbe. A hordó alján jó csomó homok gyűlt össze. Merőkanállal kisebb üstbe kanalazza át a homokot. Közben csonkán maradt bal karja is segíteni szeretne, mert ide-oda mozog, amíg Menyhért tevékenykedik. Most higanyt önt az üstbe, s fél kézzel belegyúija a homokba. A higany csak az aranyat szedi fel, a homok külön marad. A higanymasszát közepes nagyságú szarvasbőr zacskóba teszi, aztán nyomogatja a zacskót, ahogy bírja. A zacskó pólusain kinyomul a higany, belül csillog az aranypor. Csak az összeolvasztás hiányzik, de van oxigénhegesztő is a háznál, lassanként elkészül a golyócska, vagy ötdekányi...” Most kéne Nagy Menyhértnek gólt rúgnia. Az aranycsinálás manapság unalmas mesterség, Méry Gábor illusztrációs felvételei soká tart, és senkit sem érdekel. Az alkimista varázslat is hiányzik belőle, Nagy Menyhért ráérősen piszmog, nem olvasta Fausztot, nem fél, hogy kibújik az ördög a higany közül. Nézzük meg közelebbről azt a golyót: nem aranyból van. Ez egy dió. Legalábbis ennyi látható belőle. Annyi minden történik a dióhéjon kívül, hogy senki sem ér rá a belseje felé figyelni. Egyesek úgy gondolják, kár a gőzért, mert ott is Ronaldo és Battistuta fut fejjel lefelé, és Michael Jackson és Madonna énekelnek fejjel lefelé, ott is csak a pápa trónja lóg legbelül. Mások meg azt gondolják, nem szabad feltörni a diót, mert a dión belül van az isten, és az isten láthatatlan. Pedig a dión belül is csak az ember van, helyesebben, csak ott van igazán. A láthatatlan ember. Szemügyre kellene venni, de a rengeteg gól fülsiketítő hangzavara közepette kigurul a dió Nagy Menyhért kezéből. Arany lesz belőle, ami pénzért árulható. Nagy Menyhértnek ünnepélyesen ki kellene jelentenie: a dió nem eladó. De nem lehet bűvészkedni, el kell adni a diót, mert különben felkopik az álla. Ha az ember gondolkozik, nem ér rá cselekedni. Ha cselekszik, nem ér rá gondolkozni. Ebbe az utóbbi megfontolásba kapaszkodott. Gyerekkorában mindenféle figurát tudott papírlapokból ösz- szehajtogatni: csákót, nadrágot, csizmát, sótartót, ördögöt. Az ördögöt már elfelejtette, pedig annak szép, felfújható pofája volt. Nadrágot és csizmát készített, a nadrágot a csizmába bújtatta. Egy-egy figurával többször kísérletezett. A sótartóval sehogy se boldogult. Legjobb lesz, ha zacskót csinál, az egyszerűbb. Az Aranymosó lapjaiból zacskót csinál, és felfújja. A felfújt zacskót falhoz csapja, nagyot durran, s attól lesöprődik az egész dióhéj. De nem tudta felfújni a zacskót, az egyik sarka valahol szeleit. Köszöntjük a szerzőt, aki december 28-án tölti be 75. életévét. Monoszlóy Dezső Szerencsekerék Feltámadás előtti hangulatban késő babérra várni kár már más a leosztás juss kivétel az új térfogatban a dicsőség óhaja aligha fér el ha elférne is volt valamiféle haszna kire mikor és minek harmatozna s ha feltámadás sincs mert miért is lenne a lebegés lefújhatatlan forduljon bárhogy eztán a szerencse
