Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1998-12-16 / 50-51. szám

16

1998. december 16.

Publicisztika

Molnár Imre

Apó és anyó, avagy „békebeli” történet

Amikor apó félretolta a vagonajtót, és lelépett az állomás peronjára, majdnem elsodorta egy éppen elhúzó katonai teherautó. A rakodáshoz kevésnek bizonyult a vágányok közti hely, szinte egymást taposták az emberek. Kinek-kinek nem volt sok holmija, de a folyamatosan érkező és távozó teherautók mégis hatalmas tumultust okoztak. Az UNRA-autók gépzúgásából ki-kicsapott a hangzavar, amely szinte az egész vasútállomást betöltötte. A vagonokat csőre töltött fegyverrel körülzáró katonák harsogó utasítása, a sofőrök káromkodása, az asszonyok jajveszékelése, férjük szitkozódása, a gyermekek sírása és egy-egy megriadt háziállat rikoltozása keveredett a hangzavarban. Apó a vagon mellől nézte a vásári tarkaságra hasonlító, mégis inkább a háborút idéző gyászos, kétségbeesett tolongást, s azt gondolta, nem kétséges, hogy közel a világvége.

A faluban bibliás emberként tartották számon, mert beszélgetés közben gyakorta vett egy- egy példázatot a szentírásból, melynek lapjait esténként lefekvés előtt forgatta. Ezt a mostani felfordult világot is legfeljebb az apokalipszisről szóló jövendölésekhez tudta hasonlítani.

Apó már szitkozódni, sírni sem tudott, pedig a rakodáskor a sebtében autóra feldobált bútorának, panaszosan bégető néhány bárányának olykor még a körvonalait is elmosták a szeméből szünet nélkül pergő könnyek. Könnyei befelé most is folytak, de a íátása a váratlanul rázúduló szenvedéstől mintha tisztult volna. Sokat látott, sok szenvedést tapasztalt meg életében. Átélt háborút, forradalmat, bőséget és ínséget egyaránt, s megtanulhatta, hogy semmi sem tart oly soká, hogy ne tudná az ember túlélni. Nem kényeztette el az élet, napi betevő falatjáért mindig keményen kellett dolgoznia, és ha összekuporgatott vagyonkája egy kicsit meggyarapodott, akkor rendszerint jött egy forgószél, amely halomra döntötte nyiladozó reményeit, és elpusztította értékesnek hitt javait. Újra és újra rá kellett jönnie, hogy értékeinket nem tárgyakban, nem a körülöttünk lévő világ dolgaiban, hanem rejtve, legbelül kell hordoznunk.

Nem volt ez másképp a házaséletében sem. Feleségével, akit az egész faluban csak anyósat ismertek, mindenben meg|rv

tették egymást. Szeretetben, békében éltek együtt szinte kitalálva egymás gondolatát, de gyermekáldással nem ajándékozta meg őket a Teremtő. Maradtak hát kettesben, és úgy éltek, mintha a falu minden gyermeke az övék lett volna. Alig akadt ház, ahol anyó ne segített volna egyszer-egyszer a gyermekkel való foglalatosságban, de olyan gyermek sem akadt a faluban, aki ne hallgatta volna feszült kíváncsisággal apó meséit tündérekről, sárkányokról és egyéb mesebeli szerzeményekről. Apó ugyanis, cserébe azért, hogy egy-egy gyermeket Kapitány dohányért szalasztott a falusi szatócsboltba, gyakran fizetett egy-egy történettel. Apó rájuk is gondolt most. Ki fog mesét mondani azoknak, akik itt maradnak, és akik elmennek, vajon hallanak-e még mesét az életükben? Mesét az édes anyanyelvűnkön. Mesét arról, hogy van még valahol olyan világ, ahol a jó győzedelmeskedik, a gonosz pedig elnyeri méltó büntetését.

Amíg erre gondolt, fél szemével a közeli fegyveres katonára figyelt, aki épp el volt foglalva a vagonba történő rakodás irányításával. Lassan odaaraszolt az állomásépület sarkához, ahol egy sudár fenyőfa állt. Apó fiatal kora óta ismerte ezt a fenyőfát, ott volt, amikor az öreg állomásfőnök elültette. Még vizet is öntött a tövéhez. Itt, a fenyőfa mellett találkozott először anyóval, akivel azóta több mint negyven évet éltek le együtt, egy fedél alatt. Anyó itt, a fenyőfa mellett búcsúzott tőle könnyes szemekkel, amikor háborúba vitte a sebes vonat, s itt várt rá kisírt szemekkel a hazaérkezéskor is. Erre gondolva megsimogatta a fenyő földig érő ágait, s legszívesebben magához ölelte volna ezt a gyönyörű fát, amely nyugalmával sehogy sem illett bele ebbe a forgalmas falusi képbe. Görbe akácok, vékony nyárfák és hajlott hátú szomorúfüzek társaságában valahogy fenségében is idegenül hatott.- Őrködj tovább, és vigyázz mindenre. Téged talán nem akar kitelepíteni senki - suttogta a fa előtt állva, s egy gallyat szakított arról az ágról.

Lassan oldalazva ment a decemberi csúszós hóban vissza, a vagonajtó sötétén táj* nyílása feléj A dereka napok óta elviselhetetlenül fájt, s riai tan vette észre, hogy oly! levegőt is nehezebben Meg kellett állnia, ho;

gyűjtsön a továbbinduláshoz. Hiába parancsolt az orvos neki folyamatos pihenést, örökmozgóként szinte rosszul érezte magát, ha tétlenül kellett ülnie. De nem segített az orvos papírja akkor sem, amikor meghozták számára a „közmunkaszolgálatra” felszólító fehér lapot. Nem kapott felmentést. Sem ő, sem anyó. Hiába fellebbezett a járásról kiküldött megbízotti hivatalt képviselő illetékesnél. Az a nyegle tintanyaló az arcába vágta:- Most mi parancsolunk, és a maguk számára nincs és nem is lesz itt irgalom!- Nem is kell - vágta szinte kapásból vissza a szót apó -, tőletek nekem nem kell irgalom -, s azzal faképnél hagyta a lenyalt hajú elöljárót. Hazafelé menet pedig már azon gondolkozott, hogyan fogja meggyőzni arról anyót, hogy jobb lesz nekik, ha elmennek.- Jaj, hová mehetnénk mi vén- ségünkre? - tördelte kétségbeesetten a kezét anyó. - Hol találunk mi már az életben helyet magunknak ezen a földön, apó- kám!- Ezen a földön, csak egy helyütt, a sírban - mondta némi gondolkodás után apó csöndesen, és csontos keze rákulcsoló- dott anyó madárcsontú kézfejére. - A sírban, s addig a hátralévő időt majd csak kibírjuk valahogy, ne aggódj hát, és ne sírj. De hiába vigasztalta, anyó nem tudott megbékélni sorsukkal. Azzal, hogy 65 éves korukra akarják őket kiszakítani fészkükből, ebből a mátyusföldi kis faluból. Napokon át szólni sem akart, vagy nem is tudott. A készülődésre kapott rövid idő közben elfojtott zokogással sírta teli zsebkendőit, és nem akarta, nem udta elhinni, hogy mindez, amit ők átélnek, bárki emberfiával megtörténhet ezen a földön. Hát még azt, hogy éppen ővelük, akik a légynek sem ártottak soha!

Késő délutánra csöndesedni kezdett a vagonok körüli zűrzavar. Sárral keveredő mocskos havat gyúrva az utolsó teherautó is elzúgott újabb, kijelölt mátyusföldi falvak felé. Nyomukban a vagonok mellé pedig aznap már nem kanyarodott oda újabb rakomány. Ekkor egy-egy katona kíséretében számláló- biztoshoz hasonlító egyenruhás lakok járták körbe a vagonokat, neveket ordítottak és számba vették - ki tilija, hányadszor - az embereket. Estefelé aztán nagyot zöttyent a k szerelvény, és elindult súlyod

terhével a mozdony. A szerelvény mozdulására a vonat körül még egyszer magasra csapott a keserű sírás, jajgatás, de a vonatkerekek egyre erősödő zakatolása elnyomta a szerencsétlen emberek jajkiáltásait.- Hová visznek minket, mi lesz velünk? - sírta el magát anyó ismét, miközben egyik kezével a vonat rázkódása miatt billegő bútorokat igyekezett kitámasztani, másikkal pedig rózsafüzérét szorongatta.- Azt csak a Jó Isten tudja - mondta halkan, inkább magának apó, és a vagon ablaknyílásába megpróbálta belepréselni kis konyhai tűzhelyük füstcsövét, hogy a zsákba rakott tűzifával befűtve anyó megpróbálja elűzni a rájuk szakadó rettentő hideget.

A kezdeti nagy nekilendülés után a szerelvény egyre lassabban haladt, és egyre hosszabban időzött vasútállomások mellékvágányaira tolva. Apóék és a velük együtt utazók napokat töltöttek a vagonokban, melyeknek falait belülről vastag jégréteggel vonta be a ráfagyott pára. Lassan felélték hazulról hozott tartalékaikat is. Anyó fázott, apó pedig minden fellelhető rongyot a derekára kötözött, de sajgó derékfájdalma így sem szűnt, inkább erősödött. Mintha az időn kívüli tartományba kerültek volna. A mindent beborító ködös decemberi szürkeségben nem tudták, mikor van este és reggel, mikor nappal és éjszaka. Apó ivóvízért egyszer-egyszer lemerészkedett a vagonból, mígnem az egyik állomás épületéből visszatérve, anyó elé odaállva azt mondta:- Boldog ünnepeket, anyókám! Ma van nagykarácsony napja. - Az otthoni állomás épülete mellől magukkal hozott fenyőágat szalmakarikával, kukorica- csutkával, dióval, almával díszítették fel, és sírtak. Ünnepi ebédként megették anyó maradék aszalt szilváját, és arról beszélgettek, hogy akárhová is érkezzenek, első gondjuk annak felderítése lesz, hogy miként térhetnek vissza a legrövidebb úton mátyusföldi otthonukba. Mivel tűzifájuk már elfogyott, a bárányok közé bújtak melegedni. így múlt el körülöttük a csendes éj.

A vagon egy nyugat-csehországi kisváros állomásáig vitte őket, ahol félig átfagyva kellett Itolmijukat átrakni egy veres- ' épő cseh gazda lovasszánjára.

L: igazda szitkozódott, mert

Ctjfb munkaerőre, számított. A

u $

lovát mérgesen csapkodva vitte őket egy közeli majorba, ahol egy hosszú cselédház egyetlen szobáját kapták meg. A cselédszoba falait ugyanolyan vastag és jeges dér borította be, mint annak a marhavagonnak a falát, amelyben idáig utaztak. Elsőként a hazulról kozott fenyőfa ágának találtak helyet, majd lassan szegényes bútorukat is bepakolták a szobába. A bárányok a gazda istállójába kerültek, ahonnét apónak naphosszat trágyát kellett pakolni és hordani. Anyónak munkaként fejés, mosás és takarítás jutott. Mire átmelegítették a jeges szoba levegőjét, apó ágynak esett. A derekát mozdítani sem tudta, lélegzete is egyre gyakrabban hagyta cserben. Néhány napi fekvés után a kihívott orvos megvizsgálta, majd közölte, hogy kórházi kezelésre szorul.

A gazda káromkodva magyarázta, hogy nem vállalja az orvosi költségeket, mert hasznot még semmit nem hozott neki ez a két „szakramenszki ma- gyarszki”. Apó ezt hallva, elérkezettnek látta az időt. Anyóval megegyezett, hogy elsőként ő ül fel a vonatra, és orvosi kezelésre hazautazik, majd otthonról táviratban kéri anyót, hogy mindenüket hátrahagyva, jöjjön haza meglátogatni őt. Aztán ha otthon lesznek, többé el nem viheti őket senki sehová. A dezertálási terv látszólag simán indult. A gazda, örülve, hogy megszabadul az orvosi kezelés költségeitől, kijárta az utazási engedélyt, és fogatjával maga szállította apót az állomásra. Még a jegyét is megvette Szlo- venszkóra. Abban reménykedett, hogy a tavaszi munkák megkezdésére apó visszatér, és akkor egészségesen nagyobb haszna lesz az öregből. Anyó ezúttal nem szomorkodva búcsúzott apótól, hanem inkább huncutkás mosollyal a szemében. Az otthoni mielőbbi viszontlátás reményében indította apót az útjára.

Apó kora délután indult, és néhány átszállással harmadnapra érkezett meg az ismerős vidékre. Megindult lélekkel figyelte a tájat. Szemével megsimogatta a vonat mellett elrohanó réteket, patakokat, keskeny földdarabokat. Ugyanígy tett a faluval, s annak jól ismert első kis gázaival is. Ügy látta viszont ezeket a házakat, ahogy a lelkében magával vitte őket. Ekkor egy.hrr- telen'nyilallas csapott a szívébe.' Valami hiányzott a jól megszo'' á * ^ ' " rf m’

mi az, érezte, hogy jeges űr szele csapja meg, aminek hidege százszorta jegesebb volt a befagyott falú vagon és a cselédszoba hidegénél, s amely légzésének útját is vasmarokkal szorította össze.

A vonat lassan gurult be az állomásra, és tovább haladva kissé elhagyta a váróterem épületét is. Apó nyitott szeme még látta, de megbénult értelme már nem fogta fel az elébe táruló képet. Az állomásépület sarkánál a frissen hullott havon, mint szétterülő vérfoltok, ott hevertek a tőből kivágott, sudár fenyőfa törzséből származó forgácsdarabkák.

A néhány utas gyorsan szétszéledt. Többségük néhány napja ideköltözött idegen volt. Apót nem ismerte egyikük sem. Az egyik vasutasnak tűnt fel, hogy a beérkező délutáni vonat egyik utasa, kissé az ablakhoz dőlt testtel még mindig a fapados kocsiban ül, és nyitott szemmel néz kifelé.

így, nyitott szemmel temették, s ő nyitott szemében magával vitte a tájat, a szeretett mátyusföldi falujának utolsó képét. Azt a képet, amilyenné már soha többé nem válhat az ő egykori világának mesebeli színhelye.

A történethez még az is hozzátartozik, hogy anyót a cseh gazda nem engedte haza. Akkor sem, amikor a halálhírt hozó távirat megérkezett. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy apó meghalt. Azt hitte, így akarnak megszökni tőle magyar cselédei. Anyó hiába próbálkozott, az amúgy is halk- szavú öregasszony a hivatalnokok nyelvét is nehezen értette, és még nehezebben tudott velük beszélni. Mit is mondott volna nekik, amikor minden hivatalban a „kenyéradó” cseh gazdájának adtak igazat? Megerősítették, hogy a közmunkára ideszállított magyarok minden ürügyet kihasználva egyre gyakrabban szöknek meg ahelyett, hogy hazafias kötelességtudattal végeznék munkájukat.

Anyó szívét a bánat és az egyedüllét nem sokáig emésztette. Épp egy hónappal apó halála után, fejés közben dőlt el vele a fejőszék. A cseh gazda a bárányok árából temettette el őt egy nyugat-csehországi falu dombok közti temetőjében. Rajta, meg a szertartást végző papon kívül senki nem volt kíváncsi I egv háborús bűnösként eltemetett Öreg, magyár cselédasszony a temetésére. Nevek és életkorát cseh nyelven írták fef idegen ke- ' i zek a sírhaptjátyőrző fejfára.

^ * £ * jf f I » i

:f ,y «V,