Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1998-12-16 / 50-51. szám

1998. december 16.

A nagymegyeri gyermekotthonban ez év januárjában kísérleti nevelési program indult

A gyermekotthon 1997. január 1-jén az oktatási minisztérium felügyelete alól a munka- és szociális ügyi minisztériumhoz került. Azóta nagy a felfordulás. A minisztériumban sok olyan dologgal nincsenek tisztában, amelyek ezeket az otthont tik. Az sem tisztázott végzettségűeknek kell nevelőotthon alkalma; Csak reménykedni leh hogy az új kormány id dent a helyére tesz.

lésnek hívjuk, egyelőre kísérleti stádiumban van, alig egy éve vettük birtokba a házat.”

A gyermekotthon is jól berendezett, kellemes környezetet biztosít a gyerekeknek, ez a ház azonban mégiscsak más. Takaros lányszobák, meglepően otthonos nappali, sok virág, a fiúk szobáiban kék függönyök, tiszta, rendes konyha. A tapasztalatokat az évek óta működő gyermekvárosoktól igyekeznek átvenni, és az igazgató úr biztos abban, hogy egyedül ez lehet az intézeti nevelés jövőbeli formája.

„A gyerekek megnyilvánulásai már most egészen mások, mint amilyenek egy évvel ezelőtt, a gyermekotthonban voltak mondja Elsíková asszony. - Önállóbbak lettek, mosnak, vasalnak, takarítanak. Hétvégén magunk főzünk, esténként közösen készítjük a vacsorát. Meglepődve tapasztalták, hogy a leves nemcsak hatalmas kondérokban főhet, egy kisebb fazék is elég egy családnak. Az is új volt számukra, hogy a kenyeret nem felszeletelve adják a boltban, ahogy az otthonban az asztalra került, hanem egészben, szép nagy, ropogós veknik formájában. Az összetartás is kezd már kialakulni közöttük, bennünket szinte már szülőkként fogadnak el, mi pedig igyekszünk úgy viszonyulni hozzájuk, hogy megtanulják: a család a legszorosabb kötelék az életben.”

Tünde szégyenlősen vezet be a szobájába, előre szabadkozik, hogy ne nézzek körül, mert nagy a rendetlenség. Pedig csak a könyvei hevernek szanaszét az ágyon. Éppen tanulás közben zavartuk meg a gyerekeket, de azért örülnek a látogatásunknak. Amikor megkérjük őket, hadd készíthessünk róluk egy fényképet, vihán- colva szaladnak a nagyszobába, a „mama” ölébe telepszenek. Egymás szavába vágnak, mindenki mondani akar valamit. Megmutatják a gombát, amelyet a nagy pálma tövében nevelgetnek. „Gombázni is együtt járunk” - mondja egy kisfiú -, és megmutatja a konyhában szétterített hétvégi zsákmányt. Amikor elbúcsúzunk, az ajtóig kísérnek, az ablakból integernek utánunk. Az igazgató bácsinak még megígérik, hogy jók lesznek, szót fogadnak nevelőszü- leiknek. Talán nem is sejtik, milyen szerencsések. Bár egy kísérlet alanyai, de a kísérlet eredménye évszázadok óta ismert. Egy gyerek lelke csak akkor lehet egészséges, ha van családja, vannak szülei, van otthona, és szeretik. Biztos, hogy egyszer majd az „unokákat” is elhozzák, hogy büszkélkedhessenek nevelőszüleik előtt: nekik sikerült. Reméljük.

Nincsenek egyedül

Klein Melinda

A legfiatalabb hároméves, a legidősebb pedig már a felnőttkor küszöbén áll a nagymegyeri gyermekotthon lakói közül. Jelenleg hét csoportban nevelkednek a gyerekek, s nevelőikre hárul minden olyan feladat, amely normális esetben a szülők feladata volna. Gondoskodnak a rájuk bízott gyerekekről, figyelnek arra, hogy tiszta, rendes ruhában menjenek iskolába, hogy megtanulják a leckét. Megpróbálják helyettesíteni az anyukát, de be kell látni, hogy ez nem megy mindig zökkenőmentesen, hiszen egy nevelőre átlagosan tíz gyerek jut. Lehetőségeik tehát végesek, ottjártunkkor mégis azt tapasztaltuk, hogy családias, meghitt légkör uralkodik az otthonban. Nyoma sincs a vasfegyelemnek, de a szigorra azért szükség van néha. A gyerekek nem ülnek hátra tett kézzel, viháncolnak, rendetlenkednek, mert azt is szabad. Hiszen gyerekek.

,Azért van problémánk éppen elég - kezdi dr. Krascsenics György, a gyermekotthon igazgatója amikor az intézmény anyagi helyzetéről kérdezem. - Az egyik legfőbb gondunk, hogy a hároméves és a gyakorlatilag már felnőtt, tizennyolc-tizenkilenc éves gyerekek egy csoportban nevelkednek, egy folyosón laknak. Pedagógiai szempontból nem tartom ezt egészségesnek, de sajnos, a törvény nem ad lehetőséget a változtatásra. Nem ad módot arra, hogy a gyermekotthonból kikerülő neveltjeinket elhelyezzük, hogy biztonságban tudjuk őket. A vér szerinti szülőkhöz általában nem mehetnek vissza, hiszen annak idején éppen azért kerültek állami gondozásba, mert a szülők képtelenek voltak a megfelelő körülményeket megteremteni. Megpróbáljuk persze felvenni a kapcsolatot a hozzátartozókkal, a községi hivatallal. Jelenleg éppen hét nagy gyerekünk van. A hétből négynek van hová mennie. Egyikük, egy nádszegi fiú az ottani polgármester jóvoltából lakáshoz jutott a faluban. Nemrég búcsúztattuk, és ilyenkor azt érzi az ember, hogy nem dolgozott hiába. Nem voltak elfecsérelt évek, hiszen megvan az esély arra, hogy beilleszkedjen, hogy normális életet éljen az állami gondozott gyerek is. Ellenben vannak itt olyan gyerekek is, akiknek egyszerűen nincs otthonuk. A szüleik hol itt, hol ott laknak, semmi remény arra, hogy valahol megállapodjanak. Ők egyelőre nálunk laknak, innen járnak dolgozni, fizetnek az ellátásért, a kosztért.” Megkérdeztem az igazgató urat, szerinte meddig maradhatnak itt ezek a gyerekek, és milyen kilátáMinden gyermekotthonban előfordul néha, hogy egy-egy gyerek szabadságra vágyik és megszökik. Sokan már a városban vagy az állomáson meggondolják magukat, és önként visszamennek. Fontosabb említést tenni arról az esetről, amikor hozzájuk „szökött” három testvér. Nem bírták az otthoni körülményeket, a szülők állandó veszekedését, verekedését. A legnagyobb lány gondolt egyet, összecsomagolta a két kisebb testvérét, egy este beállítottak a helyi szociális gondozóközpontba, és kijelentették, hogy gyermekotthonba akarnak menni, de csakis Nagymegyerre. Másnap az igazgató értük ment. Ennek már négy éve.

saik vannak. „Fogalmam sincs” - válaszolta, és gondterhelt tekintetéből megértettem: majdnem reménytelen a helyzet.

“Az új, módosított törvény alapján huszonöt éves koráig maradhat az állami gondozott a gyermekotthonban. Ez a rendelkezés csak arra jó, hogy elodázzuk a probléma megoldását. Hiszen huszonöt éves kora után ugyanúgy ki kell tessékelnünk az illetőt, mint ahogy megtehettük volna tizennyolc éves korában. A jövője ugyanolyan bizonytalan. Van itt három testvér, akiket az anyjuk annak idején otthagyott a két és fél szobás állami lakásban, miután felvette érte a tizenegyezer koronás vételárat. A szomszédasszony törette be az ajtót, hogy az éhes, piszkos, elhanyagolt gyerekeket magához vehesse, amíg meg nem oldódik a helyzetük. Az anyát

Szerencse, hogy kisvárosban élünk, mindenki ismer. „Bízunk benned, Gyurikám” - mondja a hentes, a zöldséges, és hitelez, amíg szorult helyzetben vagyunk. Nemrég megtörtént, hogy reklamálnom kellett, mert túl zsírosnak találtam a húst, és kicsúszott a számon, hogy »aki fizet, az parancsol”. A hentes barátom majd megszakadt a nevetéstől. Vannak barátaink, akik zöldséggel, gyümölccsel, ruhaneművel segítenek bennünket. Erre persze nem lehet alapozni, mégis nagyon jó érzés.” Mindenki tudja, hogy a gyerekeknek az volna a legjobb, ha családban nőhetnének fel. Egy gyereket örökbe fogadni azonban nagyon nehézkes és végtelenül hosszú folyamat. Ha a szülő hat hónapig nem keresi állami gondozásban nevelkedő gyermekét, a gyermek- otthon igazgatójának jogában áll

Dr. Krascsenics

György:

„Csakis ez a

családias forma

lehet az intézeti

nevelés jövője.”

négyévi börtönbüntetésre ítélték. A gyerekek közül a legidősebb azóta felnőtt, állandó lakhelyeként annak a lakásnak a címe szerepel, amelyet az anyjuk hét évvel ezelőtt eladott. A kislány már dolgozik, mindössze háromezerkétszáz koronát keres. A munkásszálláson kétezerötszáz koronát kémek egy ágyért. És ez, sajnos, nem egyedi eset. Nem akarom az előző rendszer előnyeit ecsetelni, de az biztos, hogy ezeknek a gyerekeknek a helyzetét megoldották. Munkát és olcsó szállást biztosítottak a számukra. Ma erre nincs törvény, senki semmiféle kötelezettséget nem vállal velük szemben, éljenek, ahogy tudnak. Nekem pedig főhet a fejem, hogy hogyan is segítsek rajtuk. Amellett az otthon anyagi helyzete sem rózsás. Tömérdek adósságunk van, állami támogatásból élünk, és még azt sem meríthetjük ki a szükségleteink szerint. Az állam alapvető kötelezettsége volna, hogy fedezze az üzemeltetés költségeit és az alkalmazottak bérét. Ha őszinte akarok lenni, el kell mondanom, hogy ennek a kötelezettségének nem tesz eleget, mi pedig vegetálunk, épp hogy éldegélünk, nem fizetjük ki időben a számláinkat.

beadvánnyal fordulni a bírósághoz, hogy fosszák meg szülői jogaitól. Ebben az esetben a gyermek már örökbe adható. Csakhogy a szülők nagyon jól ismerik a törvényt, a határidő letelte előtt telefonálnak, vagy küldenek egy képeslapot. Hogy miért nem akaiják, hogy a gyerekük normális családban nevelkedjen, az az igazgató úr számára is rejtély.

„Körülbelül tizenöt házaspár van a várólistánkon. Sajnos, nem sok jóval biztathatom őket. Pedig gyerek volna elég, mennének is szívesen, de éppen saját szüleik állnak a boldogulásuk útjában. Meg a törvény. Hiszen ahol csak teheti, akadályokat gördít az örökbefogadás útjába, ráadásul a leendő nevelőszülőket egyenesen megalázó procedúráknak teszi ki. Mégis találtunk egyfajta köztes megoldást arra, hogy a gyerekeink megtapasztalhassák, milyen is az: családban felnőni. A város szélén áll egy nagy, emeletes ház. Huszonöt évig használhatjuk, fizetnünk nem kell érte. A mi alkalmazottaink látják el az ott lakó gyerekeket, és egy megbízható házaspár, Hanka Elsíková asszony és a félje, Ján Elsík mérnök gondoskodik róluk. Ők a nevelőszülők. Családi típusú neve