Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-12-16 / 50-51. szám
6 1998. december 16. Otthonunk- jelenben, a szertefoszlott múltban, az elmúlás határán lebegő időben; nagy események, kis balesetek és félreértések tanúja; ez a keveredés valóságos időlabirintust teremt. Kétségtelen, hogy engem személy szerint mélyen megrázott és magával ragadott 1989 új Közép-Európája. Nemcsak az egyeduralmi rendszerek bukása és a népek felszabadulása feletti örömről van szó; igen nagy jelentőségű az a felfedezés is, hogy a jelen valóság megváltoztatható. Általában mi mindannyian vak konzervatívok vagyunk, azt hisszük, hogy a valóság, amelyhez hozzászoktunk, megváltoztathatatlan; nem hiszünk az emberiség újjászületési képességében. Dubcek, aki huszonegy évi félreállítás után újra szólhat a tömegekhez, fényesen megcáfolja sok politikus hamis realizmusát, akik a jelen-éremnek csak egyik oldalát látják. De az, hogy a tegnap szellemei történelmi süllyesztőbe kerültek, nem zárja ki a tegnapelőtt szellemeinek veszélyes felbukkanását. 1990. április 9-én Pozsonyban voltam; Havel elnök találkozót szervezett Csehszlovákia, Magyarország és Lengyelország kormányfőinek, valamint Olaszország, Ausztria és Jugoszlávia külügyminisztereinek; erre a találkozóra engem is meghívtak, bár nem tartozom az említett kategóriákba. A híres vár előtt, ahol a találkozót megrendezték, tüntetők vonultak fel, akik a szlovák kisebbség magyarországi jelenléte mellett, illetve ellen emelték fel szavukat; más csoportok pedig fordítva, a szlovákiai magyar jelenlét mellett, vagy ellen tüntettek; ismét mások Szlovákia függetlenségét követelték. Akkoriban volt szenvedélyes és agresszív viták tárgya az ország hivatalos elnevezése: Csehszlovák Köztársaság vagy Cseh-Szlovák, Cseh és Szlovák; többen megkérdezték, hogy az a kis kötőjel egységet vagy inkább szétválást jelent-e. Erről Musil A tulajdonságok nélküli ember című műve jut eszembe, vagy az Osztrák-Magyar Monarchia idején az intézmények és elöljáróságok elnevezése körül kavargó viták: némelyeket császári-királyinak neveztek, másokat császárinak vagy királyinak. Összetételek, kötőjelek elhagyása vagy kitétele új feszültségek és vad viszályhelyzetek kialakulásával fenyegeti Kö- zép-Európát. A német-balkáni probléma, amely egy időre hogy elnémult, most újraéled; a megszerzett szabadság egész Európában szilaj gyűlölettel és szenvedélyes nacionalizmussal párosul, amely elpusztíthatja az új Európát. Tavaly egész évben a legkülönfélébb nemzeti csoportokkal álltam szoros kapcsolatban, és nem vagyok túlságosan derűlátó a jövőt illetően. Nevetséges lenne azt hinni, hogy a kommunizmus bukása megoldott minden problémát. A kommunista eszme leáldozása, amely nagy mennyiségű, azelőtt elnyomott erőt szabadított fel, nem feledtetheti el a világ átalakításának, megváltoztatásának szükségességét. A nyugati világ számára semmiféle „győzelem” nem származik az 1989-es eseményekből. Manes Sperber barátom, aki a sztálinizmus ellen küzdött, azt tanította nekünk, hogy nem szabad büszkélkednünk a győzelemmel, különben - mint mondotta - „cocus de la victoire”-rá válunk. Ezenkívül más veszélyek is leselkednek a mi új Európánkra. Ebben az új Európában a Nyugatnak sok tanítanivalója van: demokrácia, liberalizmus, gazdasági hatékonyság. De Kelet is sokat megtaníthat nekünk: bizonyos emberséget és individualizmust, klasszikus értékrendet, amelyet részben a szocialista eszme egyetemességigényével fellépő ígéretei, másrészt pedig a megvalósult szocializmussal szembeni ellenállás edzett. Havel a kommunista rendszer alatti üldöztetése idején írott munkáiban mindig az élet és az igazság védelmére kelt az ideológiával szemben; kiállt az értékekért a puszta, mechanikus szükségletek szintjére szűkített élettel szemben; hangsúlyozta a valós élet és ennek ábrázolása közötti különbséget. A nyugati kultúrájú társadalom a magas show- kultúrájával gyakran éppen az értékek elvesztését dicsőíti, és ezáltal felcseréli a szabadságot a szabadossággal. vagyunk? És akkor felvetődött a groteszk kérdés: miért ne haladhatnánk előre, kóborolva, kószálva, le egészen a Feketetengerig? így kezdődött el négy év, amely utazásokkal, írással, olvasással, vándorlással, újraírással, meditációval telt el. Ezt megelőzően húszhuszonöt év e világ elemzésével, tanulmányozásával és értelmezésével telt, de egészen más ennek az elbeszélése és bemutatása úgy, ahogyan a Duna című könyvemben történik. Gyakran megkérdezik tőlem, hogyan olvasom könyvemet az 1989. évi közép-európai változások után. Természetesen engem is felkavart és meglepett a változások gyorsasága, amelyet senki, még maguk a szereplők sem láthattak előre. Emlékszem 1989 novemberére, amikor Lang francia miniszter kulturális találkozót szervezett Blois-ban, ezen számos kelet-európai tömb országaiból származó értelmiségi vett részt; egyikük, aki aktívan tevékenykedett az akkor kezdődő tüntetések szervezésében, csak pár órára jött át közénk Kelet-Berlinből és azt mondta, hogy nem lehet megjósolni az események végkifejletét, de véleménye szerint a berlini fal még hosszú ideig állni fog. Két nap múlva a fal leomlott, és ledöntésében igen nagy szerepe volt kelet-berlini barátunknak. Mindenesetre azt hiszem, hogy Duna című könyvemet az események igazolták, mert a Közép-Európát felkavaró és átformáló nagy szelek benne vannak a könyvben szellők, légmozgások, rejtett előérzetek formájában. A Duna utazója találkozott az úgynevezett „másik Európá”- val, amely nem sokkal ezután egyszerűen csak „Európá”-vá vált; ezek a találkozások lesznek az ő kalandjai, sorsának tükörképei. Hogyan írtam volna meg Dunámat, ha csak tavaly írtam volna? A kérdés egy kicsit nevetséges; olyan, mintha azt kérdeznék a költőtől, hogyan írta volna meg versét egy bizonyos asszonyról, ha harminc évvel korábban vagy későbben ismeri meg. De nem akarom megkerülni a kérdést. Mindenekelőtt, ha dunai utazóm átélhette volna az 1989-es eseményeket, könyvemnek egészen más volna a ritmusa. Uta- i zóm a könyvben időrétegek sorságán halad át: jár az égető Claudio Magris A Dunáról Emlékszem arra a napra, amikor először fordult meg a fejemben, hogy megírom a Dunát. Feleségemmel és néhány barátunkkal valahol Bécs és Pozsony között, a szlovák határ közelében voltunk egy ragyogó szeptemberi délutánon. A tájban, amely körülölelt bennünket, nehéz volt megkülönböztetni a fodrozódó Duna-víz csülámlását a fűszálak, az úgynevezett Donauauen csillogásától; nem volt könnyű meghatározni pontosan, hogy mi is a Duna - és azt hiszem, hogy ennek a bizonytalanságnak, ironikus és jelképes megközelítésben, igen nagy szerepe van könyvemben. Bensőnket harmonikus érzés járta át, egységben és összhangban voltunk ezzel a ragyogással, a víz, az élet folyásával. Majd hirtelen megláttam egy hirdetőtáblát, nyíl mutatta az utat: Duna Múzeum. Talán csak ennyi a Duna, miért így hirdetik? - tettük fel magunknak a kérdést. És azok a rétek nem tartoztak a Dunához? És mi, ebben a szinte boldog pillanatban, amit átélünk, talán mi is, anélkül, hogy tudatosulna bennünk, egy múzeum kiállítási tárgyai ÉÉi A szerző irodalomtörténész, író, műfordító, a német és az osztrák irodalom európai hírű tudósa, néhány éve az Olasz Köztársaság szenátora. Itt közölt írása Duna-könyvppek magyarországi bemutatóján elhangzott előadásának részlete.
