Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-11-18 / 46. szám
1998. november 18. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Godzilla Újabb szörny rémisztgeti a moziközönséget. Godzilla küllemét tekintve a gyík és valamilyen őshüllő keveréke, ám óriási mérete és fürgesége - egyetlen lépéssel 50 métert tesz meg, és óránként 800 kilométeres tempóban száguld - teszi igazán félelmetessé az egyébként kizárólag halakkal táplálkozó fantázialényt. Godzilla 1954-ben Japánban kezdte filmes karrierjét, azóta húsz nagyjátékfilm és számos kisebb produkció főszereplőjeként vált a mozimitológia részévé. Valószínűleg karrierje csúcsát jelenti ez a Roland Emmerich rendezte produkció. Édesanyja épp akkor rakja le a Godzillát rejtő tojást, amikor a franciák a Csendes-óceán térségében kísérleti atomrobbantást hajtanak végre. Az ifjú korú genetikai mutánst nyughatatlan természete egészen New Yorkig űzi. Ott aztán nem kis kalamajkát okoz. Térül-fordul, felhőkarcolók rogynak térdre, egyetlen farokcsapással városrészeket tesz rommá. A városban kitör a pánik, mozgósítják a hadsereget. Egy ifjú tudós és néhány titokzatos francia összefogásának köszönhetően sikerül megállítani a pusztítást és Godzillát ideiglenesen száműzni a filmvászonról. A tavalyi szuperprodukció, A függetlenség napja alkotógárdája ismét afféle látványeffektus-parádét hozott létre. Igazi technikai „erődemonstrációt”. A hagyományosnak számító háttérvászon-techniká- tól kezdve a maketteken, mozgó szömymodelleken, a katonai pirotechnikán át egészen a külön erre a produkcióra kifejlesztett szoftverig mindent bevetnek az életszerűség látszatáért. Heti hír Johnny Depp ismét forgat Hamarosan ismét feltűnik a mozikban Johnny Depp sportos alakja. Ezúttal Roman Polanski hívta meg legújabb filmjének, A kilencedik kapunak a főszerepére. A párizsi forgatás alaposan igénybe veszi az egyébként jó fizikumú hollywoodi színészt, minden nap hullafáradtan érkezik szállodájába. Polanski ugyanis szokatlanul kemény tempót diktál, a stáb több színésze lázadozik a nagy igénybevétel miatt. Kávéházi beszélgetések zenéről, irodalomról és másról Varnus Xavérral (2.) Pianók és fortissimók „Áprilisban leszek harmincöt éves.” Dömötör Ede felvétele Szabó G. László Szenvedélyes orgonamuzsikus. Ötéves korában már Bachért lelkesedik. Ahogy írja: szenvedélyesen szerette. Tőle tanulta meg a harmóniák titokzatos világát. Később Mozarttól és Mendelssohntól. Tizenhét évesen Párizsban, a Notre Dame hírneves orgonaművésze, Pierre Cochereau mellett improvizál. 1984-ben Kanadába utazik, ahol első hangversenyét a torontói Yorkmister székesegyházban adja. 1985 egyik borús vasárnapján New Yorkban lép közönség elé. Hétfői számában a New York Times kritikusa nem kevesebbet állít róla, mint hogy ő az orgona Horowitza. A cikket az „érintett” is olvassa, és meghívja magához a zseniális tehetségű magyar fiút. Varnus Xaver később Menu- hint, Bemsteint és Karajant is meghódítja. »Az írás egyetlen szabályt ismer: hogy legyen mit mondanod« - idézi Schopenhauert. S mintha egymás után húzná elő zsebéből napi sétáinak termését, a pár soros vagy pár oldalas jegyzeteket, könyvében úgy illeszti egymás mellé rövi- debb-hosszabb gondolatfutamait. Megdöbbentő volt, hogy amikor például a Schopenhauerről szóló résszel elkészültem, anélkül, hogy a nevét beleírtam volna, kinyomtattam otthon pár tételét, és odaadtam az ismerőseimnek. Köztük egy általam is nagyon tisztelt személynek, aki azt mondta: »Micsoda baromság, nehogy beletedd a könyvbe!« Nem tudta ugyanis, hogy kinek a sorait olvasta, noha beszélgetéseink során rendszeresen hivatkozott Schopenhauerre. Ezek után végképp nem tudom, mit gondoljak róla. Lehet, hogy mindig csak ugyanarra a három mondatára hivatkozott? Erről jut eszembe egy aranyos kis vicc: Világhírű karmester érkezik a városka zenekarába. Elkezdődik a próba, és már a harmadik ütemnél leinti a zenekart. »Már megbocsássanak,- mondja-, az a hölgy ott a hegedűvel cé helyett ciszt játszott. Legyen kedves korrigálni!« A zenekar sápadtan veszi tudomásul, hogy ennek micsoda füle van. De alighogy folytatják, megint leállítja őket. »Ne haragudjanak, az a csellista úr ebben a nagy fortissimóban félrehúzott egy hangot.« A zenekar teljesen lemerevedik. És ez így megy hosszú perceken keresztül, amikor az egyik generálpauzában az üstdobos rácsap egy hatalmasat a hangszerére. Mire a karmester felkapja a fejét, és azt kérdezi: »Ki volt az?« Hát ennyit a »mindentudókról«. Jól tudom, hatvannégyben született? Igen. Áprilisban leszek harmincöt éves. Nem érzi néha kétszer annyinak magát? Soha. Én olyan Réthy-szerű továbbélés vagyok, aki esetenként ugyan mindent kigúnyolt, amit csak lehetett, de alapjában jól elvolt a söröcskéje és a borocskája mellett. Okos volt, hallatlanul okos, de a tudását sohasem fitogtatta. Faludyt, sok más mellett, ezért is szeretem. Előző könyvembe betettem egy meglehetősen pikáns Verlaine-fordítását, amelyet négy évvel korábban már ő maga is megjelentetett. A bomba, érdekes mód, nálam robbant. Faludynál nem keltett botrányt, nálam igen. Ami viszont még murisabb: össze akartam vetni a fordítást az eredetivel, mert Faludy autenticitását sem merem már biztosra venni. Harminchét óta nemcsak Villonba csempészte bele magát az öreg. De ez engem nem is zavar különösebben, hiszen jók a fordítások, vagy a versek, akárkinek a nevében adja is közre őket. Egyszerűen kíváncsi voltam, milyenek eredetiben. Kerestem hát Párizsban egy olyan Verlaine-kötetet, amelyben benne van a High life is. Hazavittem, elolvastam, jót szórakoztam, aztán fél évvel később, amikor újra fellapoztam, mit látok az első oldalon? Ott van benne egy sorszám és egy könyvtárpecsét, hogy a kötet az 1935-ben meghalt párizsi bíboros érsek tulajdona volt. Tehát az érsek, alti fél generációval volt fiatalabb, mint Verlaine, megvette ezt a könyvet, s időnként nyilván beleolvasott, és nagyokat mulatott rajta. A vers végén ráadásul azt a tanácsot adja a költő a kisfiúnak, hogy »Ezt meg ne gyónd a papnak, mert ideges lesz tőle.« Régóta tudom: a franciáknak sokkal jobb a humorérzékük, mint bármely más nemzetnek. Faludyhoz hosszú évek óta bensőséges barátság fűzi. Gyakran látogatja? Már jó egy éve nem jártam nála. Nehezen magyarázható ez nálam. Őszintén megmondom, arról van szó, és ez bizonyára rettenetesen önző álláspont - teljesen jogos lenne, ha ezért megvetnének -, de én annyira szeretem az öreget, hogy ha nem kezdenék el már most, az életében búcsúzni tőle, akkor... Ha egy napon arról értesülök, hogy meghalt, akkor ez rettenetesen össze fog törni. A távolságtartásnak tehát ez az oka. Szándékos. Bár, bevallom, az is zavar, hogy azt a fantasztikus bronzszobrot, amelyet az írásaival felállított önmagáról, élete utolsó évei alatt szép lassan szétfűrészeli, sőt már a márványtalapzatot is kihordja alóla. Lehet, hogy csak Goethének adatott meg, hogy épen, tisztán tudta ránk hagyni tetemes életművét? Faludy ugyanis most már jó ideje a napi politika szintjén írja a verseit. Egy költő nyolcvannyolc évesen is költő. De Bach sem komponált élete utolsó éveiben olyan kis nyesz- lett, csobogó szimfóniákat, amelyekbe például az éppen aktuális szász választófejedelmet üdvözlő sorait rakta volna bele, csak hogy divatos maradjon. A politikai költészet valahogy mindig zavaros. Kosztolányi reálisan látta, hogy amíg Ady azokat a borzalmasan rossz politikai hőzöngéseit írta március 15-re, addig Szép Ernő, igaz, a jobboldalt szolgálta, versei azonban sokkal értékesebbek voltak. A Talpra magyar!-nak nyilván megvan a maga belső tüze, de hogy ma az ember a Népszabadság vezércikkéből verset ír, azt mégiscsak viccesnek tartom. Ami fontos e műben: vakságunk nem a szemek világtalansága, hanem a lelkeké, hogy az emberi kapcsolatokban kevés az érték Magyar filmforgatókönyv Saramago regényéből Muharay Katalin ________ A N obel-díjjal most kitüntetett Jósé Saramago Kőtutaj című regényéből film készül - közölte a szerző a brazíliai Playboynak adott interjújában. Mint a portugál író elmondta, a forgatókönyvet a Kőtutajból (parabolaregény az Ibériai-félszigetről, amely Európáról leszakadva útra kel az óceánon Dél-Amerika felé) a New York Egyetemen tanító magyar Bíró Yvette készítette, aki most producert keres a megfilmesítéshez. Saramago, aki az Emlékirat a kolostorról című regényének nem engedélyezte a megfilmesítését, most elfogadta ezt a lehetőséget, döntését Bíró Yvette intelligenciájával és az általa mutatott nagy érdeklődéssel magyarázva. Ugyanakkor, tette hozzá, „az az igazság, hogy nem nagyon foglalkozom a dologgal, mintha valójában azt akarnám, hogy ne legyen semmi az egészből”. Saramago arról számolt be, hogy jelenleg nyolc északamerikai és egy angol filmproducer olvassa Vakság című regényét. Hozzáfűzte: ő maga nem igazán lelkes e mű film- változatának ötletétől. „Gondolni kell arra, mit is csinálnának ebből a könyvből északamerikai producerek” - figyelmeztetett, s rámutatott arra, hogy a film „minden bizonnyal a regény leginkább külsőséges sajátosságaira építene, mint az erőszak és a szex. Ami pedig fontos e műben, hogy a vakságunk nem a szemek világtalansága, hanem a lelkeké, hogy az emberi kapcsolatokban oly kevés a valóban emberi, tehát a tanulság, amivel a könyv szolgálni kíván, teljesen eltűnne a filmváltozatban” - véli a szerző. Mindennek ellenére Saramago elismeri, hogy van két-három rendező, aki miatt meggondolná e dolgot... A portugál író beszél a hazájából való távozás okairól is. A ma a Spanyolországhoz tartozó Kanáriszigeteken élő Saramago aláhúzza, „az, hogy itt vagyok, az előző portugál kormány abszurd, ostoba döntésének a következménye”. 1992-ben az akkori szociáldemokrata (valójában jobbközép, konzervatív) kormány nem engedte az európai irodalmi díjra jelölni az író Jézus Krisztus evangéliuma című könyvét, azzal az indoklással, hogy az sérti a keresztény érzelmeket. „Undort és felháborodást váltott ki belőlem ez a döntés” - meséli. Mindazonáltal jelenlegi helyzetének jellemzésére túlzónak tartja a „száműzetés” megjelölést.
