Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-11-18 / 46. szám
Kultúra 1998. november 18. A 24. Pozsonyi Dzsessznapok rengeteg meglepetéssel szolgált a műfaj közönségének Kisautó és búgócsiga Lajko Félix hatalmas sikert aratott Pozsonyban. Dömötör Ede felvétele Erdélyi Edit _________________ Bi zony, így igaz! Ilyen is volt az idei dzsesszfesztiválon, mégpedig a francia Arfi nevű csapat jóvoltából. Megnevezésük az ima- ginárius folklórt kutató asszociáció rövidítését rejti, és a négy zenészre az a legjellemzőbb, hogy improvizációkba a saját vízióikat viszik bele. Mindezt persze óriási fantáziával, humorral és játékossággal, olykor kisautóval, búgócsigával és papírzsákokkal kiegészítve teszik. A közönség ugyan meglepődött a produkció láttán, de aztán „vette a lapot”. A 24. Pozsonyi Dzsessznapok Corgon ’98 vendégművészeinek sokrétűségére, sokszínűségére valóban nem lehet panaszunk. Bár a dzsessznapok hosszúhosszú évek óta rendszeresen visszajáró nézői-hallgatói már megszokhatták, hogy a háromnapos rendezvényre a szervezők, Peter Lipával, a hazai jazz „nagy öregével” és Pavel Danákkal, a Rock Pop ügynökség igazgatójával az élen, a legkülönbözőbb zsánerű zenészeket igyekeznek meghívni. Az idei fesztiválra azonban ez még hatványozottabban érvényes volt. Kétségtelen például, hogy Lajkó Félix nem tartozik a tipikus dzsesszmuzsikusok közé. A magyar származású szabadkai Lajkó (mellesleg Danék úr titkos favoritja) hegedűművész - aki magyar és jugoszláviai népzenei motívumokat, némi dzsesszt és komolyzenei klasszikusokat ötvöz a repertoárjában - egyéni előadásmódjával teljesen magával ragadta a közönséget. A lassú, tragikus dallamok helyenként olyan fájdalmasan „sírtak fel” a hegedűből, hogy szinte borzongatóak voltak. A hegedűművész, akit az újságírók egyszerűen csak Paganiniként emlegetnek, hogy a kamara-előadáséhoz hasonló légkört varázsoljon, a színpad alsó fokára állt, és „nem átallotta” a hegedűjére szerelt hangfelvevőt sem kikapcsolni... Courtney Pine brit szaxofonost régi ismerősként üdvözölte a pozsonyi Művelődés és Pihenőpark közönsége, ugyanis Pine tíz évvel ezelőtt már járt nálunk. Együttesével hagyományos dzsesszzenéből és az új zenei stílusokból (technológiákból) álló „underground- keveréket” adott elő. Sokaknak tetszett, másoknak meg egyenesen sokkhatást okozott, amikor DJ Pogo különféle furcsa hangokat mixelt a lemezjátszón. Courtney Pine-nak a csodálatos szaxofonszólókon kívül volt egy bűvészmutatványszámba menő produkciója is: egyszerre két szaxofonból csalta elő a dallamokat, miközben a hangszereket egyáltalán nem fogta. Kellemes meglepetést jelentett számomra, amikor a fesztivál második estjén az osztrák Wolfgang Puschnig Band lépett színpadra. A négytagú együttes ugyanis nemcsak különféle stílusú zenét adott elő, hanem a szórakoztatáshoz is kitűnően értett. A szaxofonon és fuvolán játszó Puschnig még 1978-ban megalapította Mathias Rüeggel a ma már világhírű Vienna Art Orchestra zenekart. Michele Hendricks amerikai énekesnő, zeneszerző és szövegíró már nyolcévesen dzsesszklubok- ban énekelt. Nem csoda, hiszen ő avilághírű Jon Hendricks lánya. A vokális dzsessz képviselőjének fellépése igazi csemegét jelentett, s ezt elsősorban a zenésztársakkal való tökéletes összhangnak és az énekesnő dinamikus scotjainak köszönhettük. Charlie Hunter nevét még valamikor a kilencvenes évek elején jegyeztem meg, amikor érdekes „kísérletezésbe” kezdett: tudniillik nyolchúros (!) gitárján egyszerre játszhatja a szólókat és a basszusokat is. A dzsessz színpadán 1993-ban állt először, és ma már szuperlatívuszokban beszélnek róla. A dzsessznapokra két társával, Monte Croft vibrafonossal és Williard Dyson dobossal érkezett. Fellépésük során teljesen hihetetlennek tűnt, hogy mindössze hárman zenélnek a színpadon, ugyanis a különleges hangzású gitárnak köszönhetően akár egy öttagú bandával is felérnek! Az idei dzsessznapok utolsó fellépőjét, Larry Coryell amerikai gitárművészt több ezer ember várta kíváncsian. Számomra Coryell és csapata, az Eleventh House jelentette a fesztivál csúcsát, hiszen nemcsak tökéletes hangzású és összjátékú produkciót mutattak be, hanem olyan csodálatos légkört is varázsoltak a terembe, hogy a közönség a legszívesebben hajnalig hallgatta volna őket. „Beugró” emberrel játszottak, a megbetegedett Breckert Donald Harrison szaxofonos helyettesítette, ésmárazelső taktusok után nyilvánvalóvá vált, hogy így is tökéletes csapatot alkotnak. Coryell, aki tizenhárom évvel ezelőtt már muzsikált itt, együtt dolgozott például Miles Davis- szel, Dizzy Gillespie-vel, dobosuk, Alphonse Mouzon pedig egyebek között Eric Claptonnal, Al Di Meolával, Santanával. Szűnni nem akaró ovációk közepette követték egymást a jobbára keményebb, rocko- sabb hangszerelésű számok, de egy-egy klasszikus, gyönyörű lírai dalnak is tapsolhattunk. Az idei dzsesszfeszti- vál ugyan már a múlté, de már most biztosak lehetünk benne, hogy a jövő évi, a 25. jubileumi dzsesszmaraton is tartogat majd egy-két igazi meglepetést. „Nem átallotta” a hegedűjére szerelt hangfelvevőt sem ki- kapcsolni... Egy-egy klasszikus, gyönyörű lí- rai dalnak is tapsolhattunk. Heti kultúra Pozsonyban a november immár évek óta a fotósok hónapja. Európa és a világ jeles fényképészeinek alkotásait láthatjuk most is a városban. Képünkön Helmut Newton munkája, amelyet az Absolut Vodka felkérésére készített. A galambszelídítő Ötvenkét éves vagyok. A csallóközi Albáron születtem. T a- nítónak készültem, de végül újságíró lettem. Huszonöt éve Dunaszerdahelyen élek, a Csallóköz című regionális lap munkatársa vagyok. Az első prózai munkáim a hatvanas évek végén jelentek meg. A mostani, fiataloknak szánt könyvecske írásaiban szerettem volna föltámasztani néhány pillanatot, néhány mozdulatot abból a halvány, lágy és bársonyos homályból, amely megritkul, eltűnik a gyermekkorral. (AB-ART, Pozsony) •ereck József A 3didmb$zelídító A3-/£I Könyvespolc Bereck József: Fotókiállítás Regény agy nehezen megtaláltam a magam „kunyhóját”. Két karcsú kis nyírből állott, amelyeknek koronáját egymáshoz kötözték, törzsüket pedig sűrűn beborították fenyőágakkal. Széthúztam a gallyakat, négykézláb másztam be a leshelyre, kényelmesen elhelyezkedtem, puskámat a nyírfa törzséhez támasztottam, és kémle- lődni kezdtem. Tavalyi szántóföld egyenletes, széles szürke pásztái nyúlottak előttem (annak barázdáiba tévedt a lábam, amikor Talimon után lépkedtem) . Pirkadt már az ég alja. Sápadt, homályos, egyszínű foltokban váltak ki a fák, bokrok. A leshelyemet rejtő fenyőágak erős gyantaillata kellemesen keveredett a hajnal nedves, üde levegőjébe. Illatozott a harmattól szürkéllő zsenge fű is... -Valahol nagyon közel - azt hittem, közvetlenül a fejem fölött - félénken pittyent egy kis madár, ráfelelt a másik, a harmadik... Az erdőben fültépően hahotázott egy bagoly, hangja zengőn és metszőn süvített a fák között. Távolabb egy vadkacsa húzott el, sokáig hallottam egyre halkuló hápogását. Magasan, a fák csúcsán, epedő hangon nyögdécseltek a gerlék. Egyszer csak közvetlenül mellettem, a földön erős szárnyak hangos csattogását hallottam. Az erdő sűrűje Kuprin 10. rész Összerezzentem. Fajdkakas ereszkedett le, leshelyemtől alig egy lépésre, ha kinyújtom a karomat, elérem. A tiszta fekete, piros húsos szemöldökű, rövid hegyes csőrű madár szobor- mereven állt, megmutatva oldalról egész arányos, szép testét. Csillogó fekete szemecskéje riadtan és éberen pislogott a leshely felé. Lélegzetemet is visszafojtva, mozdulatlanul ültem, s nem vettem le róla a szememet. De a fajdkakas már észrevett. Hangos szárnycsattogással, hirtelen felröppent, s alacsonyan, a föld felett elszállt. „No, a mai vadászatnak befellegzett” - gondoltam bosz- szúsan, de abban a pillanatban előttem is, tőlem jobbra is felhangzott az előbbi sebes és hangos számycsattogás. Néhány percig mind a két fajdkakas csendben volt, bizonyosan körülkémleltek, hallgatóztak. Aztán az egyik, az, amelyik tőlem balra szállt le, hangos harci kiáltást hallatott: „csu! cssss...”- nehezen utánozható, különös hangot, amely rosszul sikerült, rekedt kukorékolásra is emlékeztetett, pisszegésre is, köszö- rűkövön élesített kés sivítására is. „Csu! csss”-visszhangozta nyomban a másik. Nagyon szerettem volna látni a két fajdot, de moccanni sem mertem, s csak hallgattam őket. így kiáltoztak még néhányszor. Végül az egyik különösen hetyke és hangos rikkantást hallatott, felugrott, és verdesett a szárnyával; ugyanezt tette nyomban a másik is. A két kakas egyre közelebb merészkedett egymáshoz, harcias hangokkal biztatta küzdelemre egyik a másikat... De még mielőtt összecsaptak volna, haragos „trululu” kiáltásokat hallattak, éppen úgy, mint a pulykák, csak lágyab- ban, hosszabban és kevésbé szaggatottan. éha elhallgattak, hogy aztán éles rikoltással röppenjenek mind közelebb egymáshoz. Óvatosan, vigyázva, hogy még a ruhám se üssön neszt, megfordultam, és kilestem rájuk az ágak résén. Először csak az egyiket pillantottam meg. Alig harminc lépésre volt tőlem. Nyakát a föld felett kinyújtva dürrögött, és lassan, sima mozdulatokkal fordult hol jobbra, hol balra. Amikor farral fordult felém, csak sátorozó farka visszáját láttam; kiterített, fehér pihés legyezőhöz hasonlított. Nemsokára észrevettem a másik kakast is: ott dürrögött vagy tíz lépésre az elsőtől, éppen olyan dühösen és ringatózva topogott egy helyben. Néha mind a kettő - előbb az egyik, majd a másik - fölemelte a fejét, és vízszintesen, szélesen kiterjesztette szárnyát, ami sértődött, mérges és komikus külsőt kölcsönzött neki. Hirtelen fülsiketítő dörrenés hangzott a közelemben, mintha ágyút sütöttek volna el. A visszhang felkapta a hangot, széthömpölygette az erdőben, a puskadörrenés ezer hangra törött a fatörzseken, és hol elhalkulva, hol újra megerősödve morajlott a tiszta reggeli levegőben. A két fajdkakas felfigyelt, mereven állt néhány pillanatig, de aztán új harci kedvvel rikoltott fel. Újra felszökkentek, s a levegőben olyan erővel ütközött össze a mellük, hogy apró pihetollak szállingóztak körülöttük. Aztán mindketten a földre huppantak, és megint elkezdték haragos kotyogásukat. Az ágak résén óvatosan kidugtam a puskám csövét, s rettenetes izgalommal, hallva tulajdon szívem verését, céloztam. Egy fenyőgally eltakarta a puska célgömbjét. Lélegzetemet is visszafojtva, letörtem a gallyat, kényelmesen elhelyezkedtem, és arcomhoz emeltem a puskát. .. A magam számára is váratlanul s nagyon hangosan dördült el a lövés. A füstfelhőtől semmit sem láttam, de már hallottam a görcsösen vergődő szárnyak zaját, s tudtam, hogy nem hibáztam. Valóban, amikor szétoszlott a füst, megpillantottam zsákmányomat; a kakas a barázdába esett, csak mozdulatlan, fekete melle látszott. Ellenfele nem tágított mellőle, de mozdulatlanul állt, figyelő, érteden pózban. Amikor újra felemeltem a puskámat, véletlenül halk neszt ütöttem. A fajdkakas ijedten felrebbent, és gyorsan elszállt az erdő felé. Körülöttem még itt is, ott is dürrögtek a láthatatlan fajdka- kasok, de egyre csöndesebben, egyre gyérebben. Csend támadt, mint mindig, az első és a második dürgés között... A hajnalpír elöntötte a fél eget. A nap még nem bukkant elő, de már aranyporral szórta be a magas fák csúcsait... (folytatjuk)
