Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1998-11-18 / 46. szám

port 1998. november 18. .Amerika szelleme kőbe foglal­va” - így nevezte egy történész a Capitoliumot, vagyis a parla­mentet. Az amerikai törvényho­zás épülete előtt tévéseket pil­lantok meg. Az NBC csatorna csi­nos riportere órájára néz. Öt perc múlva tizenegy, nemsokára élő belépésben kell beszámolnia az odabent ülésező parlament munkájáról. A téma - mi is lehet­ne más - Bili Clinton ügye. Egy­órás sorbanállás után beenged­nek a hatalmas, fehér márvány­palotába. Odabent Lincoln élet­nagyságú szobra fogad, és főhe­lyen, egy folyosó végén Kossuth Lajos mellszobra előtt is lefény- képezkedem. Akármerre indultam Washing­tonban, mindenütt emlékmű­vekbe, szobrokba ütköztem. A koreai háborúban elesettekre egy dombnak felfelé menetelő bronz szoborcsoport emlékez­tet, a vietnami hősöknek két ha­talmas gránitfalat emeltek az amerikaiak. Az Iwo Jima emlék­mű a világ összes háborújában valaha harcolt amerikai kato­náknak állít emléket. Maguk a katonák egy zászlót állítanak föl éppen, mesterien kimunkált vonásokkal. A szobor érdekes­sége, hogy egy második világ- háborús fotó alapján szoborta alkotója. A Fehér Ház előtt feketék tüntet­nek. A díszcsomagolású rendőr, aki az elnöki hivatalt vigyázza, barátságosan szemléli a ki tudja, mi ellen tiltakozókat. Közben tű­ri, hogy a japán turisták mellé- álljanak, és fülig érő szájjal kat- togtassanak. Nem állom meg, én is megszólítom. - Kérdezhetek va­lamit? - bátortalankodom. - Sure, buddy! - Hát persze, öreg! ­hangzik a jókedvű válasz. McGowney őrmester - ez áll a kis névtábláján - elmondja: nincs nap, mikor valaki ne tüntetne va­lami ellen a Fehér Ház előtt. - Természetes, hogy nem avatko­zunk bele a dolgukba. Amerika szabad ország, mindenki azt csi­nál, amit akar. Persze arra azért ügyelünk, hogy a kerítésen ne másszanak át. A szomszéd szemete az én kin­csem - vélik az amerikaiak. Sehol máshol nem találkoztam még ha­sonló őrülettel. Már csütörtökön megjelennek a washingtoni kert­városban a kézi gyártmányú jelző­táblák, amelyek garázsvásárt vagy kerti vásárt hirdetnek. Nem a ga­rázs eladó persze, hanem mindaz, amit odabent tárolnak a kincseket gyűjtő háziasszonyok. Mikor az­tán eljön a szombat reggel, porté­kájukkal a ház elé hurcolkodnak, és árusítani kezdenek. Használt termosztól hajszárítón és porce­lánbabán keresztül Batman összes kalandjáig minden kapható. Fillé­rekért. Én egy jópofa bögre és egy könyv boldog tulajdonosává vál­tam, vendéglátóm, Sally pedig - egyebek mellett - egy fűnyírót pa­kolt be az autójába. in­az iki :m íd­íe­lá­int A SZERZŐ FELVÉTELEI Az amerikai rendőrök és rendőr­nők - úgy vettem észre - nem mindenkiben a bűnözőt látják. Készségesen adnak felvilágosí­tást, útbaigazítanak, még barát­ságosan el is beszélgetnek a kí­váncsiskodóval. A washingtoni parlamenti őrség talán valamivel hűvösebben fogadja a kérdezős- ködőket. Ez a marcona rendőrnő sem köszönte meg, amiért le­fényképeztem, majd azt taná­csolta, találjak más témát a fotó­imhoz. Az Egyesült Államok fővárosá­ban nincsenek újságárusbódék. A napi- és hetilapokat az utcán, újságautomatákból veheti meg az olvasó. Októberben a legtöbb lap természetesen a Clinton-ügy- gyel foglalkozott. Nemcsak a színes bulvárlapok voltak tele Clinton és Lewinsky fényképei­vel, hanem a mértékadó The Wa­shington Post is mindenkit meg­szólaltatott a Cipzárgate ügyé­ben. Még az amerikai elnök gyóntatópapja is publicitást ka­pott az országos lapban.

Next

/
Oldalképek
Tartalom