Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-11-18 / 46. szám
1998. november 18. Kópé Verssarok Feliinger Károly Locsogó Két kezemben kardvirág van, három szörnyet agyonvágtam. Nem is hármat, háromszázat, amerre a patak árad, ahol a nap inget váltott, hol a szellő madarászott, ahol a csönd furulyázott, furulyája kivirágzott, hol a habok sírni kezdtek s könnyeikből halak lettek. Lányok, lányok, pipacsok, mondjátok meg, hol vagytok! Csehy Zoltán A villamos a villamos teste hatalmas mint kőerdőbeli szarvas agancsát az égre nyújtja láthatod nincs négy fürge lába sínen csúszik az éjszakába újra meg újra meg újra Balajti Árpád A pipeskedő kismalac Az egyik napsütéses délután Bak Ernő, a kecske így szólt Dezsőkéhez, a kismalachoz:- Ifjú barátom, önnek halvány fogalma sincs arról, hogyan vélekednek a maguk fajtájáról az emberek. Szíves engedel- mével néhány közszájon forgó közmondást idéznék: »Olyan, mint az árva malac.« Ami azt jelenti, ugyebár - simította meg Bak úr a kecskeszakállát -, hogy piszkos. Vagy: »Olyan a hasa, mint az árva malacnak« - ami annyit tesz, kérem szépen, hogy nagy a hasa, de egyébként sovány. Engedje meg, hogy még egy közmondást idézzek: »Vakaródzik, mint a ko- m szos malac.« Ehhez pe- fi dig szükségtelen ma- J gyarázatot fűznöm - V fejezte be sértő hangvételű kiselőadását Bak Ernő. Dezsőké rettenetesen elkeseredett, és szülte csülapít- hatatlan harag hatalmasodott el rajta. Zsenge korából kifolyólag - még iskolába se járt - egyetlen kecskebakról szóló közmondást sem ismert, de ahogy egy kicsit lelohadt a mérge, eszébe jutott egy bölcs mondat, amit atyjától, Hízó Kázmértól hallott a minap: a „bakot lőtt”.- Úgy vélem, Bak úr, ön bakot lőtt, hiszen valamennyi malacot egy kalap alá veszi. Nem igaz, hogy nem minden malac malac - mondta az idegességtől kissé rekedt hangon Dezsőké, aki főleg a „koszos malac” végezetű közmondást találta igen sértőnek. De lelke mélyén kénytelen volt elismerni, hogy Bak úrnak némüeg igaza volt. Elhatározta hát, hogy mindenáron megváltoztatja az embereknek a malacokról alkotott véleményét. „Rendszeresen fogok tisztálkodni, mégpedig holnaptól” - döntötte el azon nyomban. Másnap reggel beült a vályúba, és tisztára dörzsölte a bőrét, majd a körmeit kezdte nyalogatni, ahogy azt Kadffytól, az ifjú kandúrtól látta. A háta közepét azonban sem az orrával, sem a csülkével nem érte el, ezért az ősi módszerhez folyamodott: az ól oldalához dörzsölődött. Amikor befejezte a szokatlan tisztálkodást, olyan rózsaszínű lett a bőre, mint egy porcelán perselymalacnak. Ezért kimondottan rosszul esett neki Saroltának, az etetőnőnek a viselkedése, aki ügyet se vetett rá, mikor a moslékját a vályúba öntötte. Dezsőké azonban megőrizte 9-<; Balajti Zsolt illusztrációja a nyugalmát. Elhatározta, hogy művelt malac módjára veszi magához az ételt. Semmi turkálás, semmi fröcsögés! Dezsőké csakis annyi moslékot vett a pofi- kájába, amennyi belefért, sőt egy kicsivel kevesebbet. És ami még ennél is lényegesebb: semmilyen, a malacok evése közben szokásos hangot nem hallatott. Nem csámcsogott, szuszogott, röfögött. A legjobb vendéglőben is elégedettek lettek volna a viselkedésével. Ehhez persze Dezsőkének minden önuralmára szüksége volt. Dezsőké a megváltozott étkezési szokások következtében nem zabálta magát nyakhajlásig - amint azt máskor tette és fájt a lelke, hogy a viselkedésében beállt változást a kutya se vette észre. De Bak Ernő igen. Peckesen odasétált a kifutóhoz, és atyáskodó hangon szólt Dezsőkéhez:- Sok hűhó semmiért, fiam. Majd meglátja, hogy csalódni fog az emberekben. Ők azt szokták mondani, hogy kutyából nem lesz szalonna, ám sertésből igen. Nem csodálkoznék, ha ön, ifjú barátom, valamelyik füstölőben lógna szalonna alakjában. Dezsőké hozzászokott Bak úr rosszindulatú megjegyzéseihez, ezért most se kapta fel a vizet. Inkább egy rágógumit kapott be. Atyja, Kázmér hívta fel a figyelmét arra, hogy evés után a szájban csökken a pH-érték, és a fogazatunk rohamosan romlani kezd. Azt is eltökélte, hogy foly- tatja ildomos viselkedé- 'mß0***sét. Evés után Dezsőkét kien- S gedték a kifutóba. A kismalacnak majd a szíve szakadt meg a szebbnél szebb pocsolyák láttán. Alig tudta türtőztetni magát, hogy a csábító, sáros, bűzös ta- * a 1 vacskák valamelyikébe fi. |r bele ne henteredjen. De jfi/' leküzdte vágyakozását, las- W san, megfontoltan lépkedett - gondosan ügyelve arra, nehogy besározza a csülkeit. így ment ez csaknem egész nap. Dezsőké reménykedett, hogy az emberek végre észreveszik viselkedésének gyökeres megváltozását, és a csodálkozásuknak hangot is adnak. Tisztára mosott fülében máris hallani vélte az elragadtatás hangjait: „Nézzétek csak a mi Dezsőkénket! Azt hittük, hogy sose hagy fel a rossz szokásaival, de ő gyökeresen megváltozott! ígérjük, hogy soha többé nem sértegetjük sem őt, sem a rokonait. Még az emlékezetünkből is kitöröljük a sértő közmondásokat!” De a nap lassan eltelt anélkül, hogy Sarolta, az etetőnő vagy munkatársai észrevették volna Dezsőké igyekezetét. Bak úr szavait pedig a kismalac igyekezett minél előbb elfelejteni. De az ördög nem alszik. Dezsőké szem- és fültanúja volt annak az esetnek, amikor Olivér, a gépjavító tréfából meg akarta simogatni olajos kezével Sarolta arcát, mire az etetőnő felkiáltott:- Olyan piszkos a kezed, mint a malac csülke! Dezsőkében egy vüág dőlt össze. A csülkeire pillantott, majd a gépjavító olajos kezére, és egy pillanat alat megállapította, hogy az ő csülkei tisztábbak. A fejébe szökött a vér, az idegességtől izzadni kezdett, nem bírta tovább türtőztetni magát. - Inkább leszek olyan, mint az őseim voltak, többé nem pipeskedek! - Azzal belevetette magát a legközelebbi pocsolyába. Tudod-«?? Hogyan öltözködtek a középkorban A középkorban hosszú ideig a régi római viseletét utánozták. A későbbi századokban egyre változatosabb lett az öltözködés. A tehetősebb polgárok igyekeztek utánozni a nemességet, olyannyira, hogy rendeleteket kellett hozni az öltözködés szabályozására, hiszen gondot okozott az előkelő nemesurak és úrhölgyek megkülönböztetése a polgároktól. A jobbágyasszonyok maguk szőtték, fonták a család számára a ruhát, csak a gazdagabbaknak volt pénzük arra, hogy a kereskedőtől posztót, finomabb szövésű vásznat vegyenek, s a szabóval készíttessenek maguknak formás, jó szabású ruhákat. Általában mezítláb jártak, hiszen kímélni kellett a lábbelit. A középkor végén egyre jobban elkülönült egymástól az európai országok viselete, kialakultak az egyes tájakra sajátosan jellemző öltözetek, a „népviseletek”. A magyar harcosok a honfoglalás idején zsákszerű anyagból készült, bőrrel erősített ruhákat hordtak. A durva kenderből szőtt ruhákat ezüst- veretekkel díszített övvel viselték őseink. Később a magyar előkelők átvették a nyugat-európai viseletét. Szívesen viseltek bizánci selyemszövetből készült öltözetet. Az alsónemű fölött hosszú köntöst - kaftánt - hordtak. Elöl kapcsok vagy gombok tartották ösz- sze ezt a ruhadarabot, s a testhez öv szorította. Honfoglaló elődeink kényelmes, puha bőrcsizmát viseltek. A csizmát és a ruhát a gazdagoknál arany- és ezüst-, a szegényebbeknél bronzveretek díszítették. Viseletűnk Mátyás király korában is sokat megőrzött a honfoglaló ősök hagyományaiból, különösen a jobbágyságé és a szegényebb nemességé. A középkorban a ruházkodás jól megkülönböztette a gazdagokat, a szegényebbeket és az igazán szegényeket. Az öltözet elárulta, honnan jön, mivel foglalkozik a viselője. A keleti, törökös jellegű, máig élő magyar népviselet a honfoglaláskorig nyúló emlékeket őriz. 1415- ben Zsigmond király magyar díszruhába öltözött he- roldját fogoly török fóem- bemek nézték francia földön. Az egyház igyekezett szabályozni az élet minden területét, s ebből természetesen az öltözködés sem maradhatott ki. Alapelv volt, hogy a ruha rejtse a testet. A fedetlen testrészek „bűnös látványa” kerülendő volt. A XI-XIV. századi női ruhák ezért elrejtették a test formáit. A férfiak köpenyszerű felsőruhája a XI. század közepéig általában térdig ért, a legelőkelőbbeké a földet söpörte. Később általánossá vált a gazdagabb nemesség körében a már említett, földig érő köntös, amelyet derékban keskeny öv szorított le. 1200 után rendszeres lett az ing viselése. Az alsótestet harisnyanadrág fedte. Ahogy nőtt az ing hossza, úgy zsugorodott s vált végül alsónadrággá a harisnya- nadrág. A cipő bokán felül ért, a csizmát a belső oldalán fűzték. Kerek sapka, utazáskor csuklya fedte a fejet. Honfoglalás kori örökség, hogy a nők hajukat hosszú varkocsba fonták, és mellükre lógatták. A hosszú, fonott hajat a magyar jobbágyok és a beköltözött keleti népek, a kun és a besenyő férfiak is hordták. Mátyás korában jelentősen átalakult az öltözködés. Falun és általában a szegényebb jobbágycsaládokban még ekkor is az asz- szonyok készítették a család ruhatárát, a tehetősebb magyarjobbágyok a középkor végén általában jelentős értéket képviselő mhákban jártak. A férfiak öltözete a nadrág és a kabát az alsóruha fölött, az asszonyok felsőruhája kétrészes: szoknya és mellény. A helybeli szabóktól vagy a vásárokon sok készruhát vettek a jobbágyok. A ruházati iparral foglalkozó mesterek céhekbe tömörültek, a társadalom megbecsült tagjai voltak.
