Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-11-11 / 45. szám
1998. november 11. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató A szélhámos Pavel Csuhraj rendező neve ismerősen csenghet - főleg az idősebb korosztály fülének hiszen édesapja az a Grigorij Csuhraj, akinek amúgy kitűnő alkotásait (Ballada a katonáról, Tiszta égbolt) annak idején mindenkinek kötelező volt megnézni más kevésbé kitűnő, mi több, rossz, propagandacélzatú szovjet mozidarabokkal egyetemben. így hát több korosztály idegenkedve fogadhatja az ugyan már nem szovjet filmművészet hozzánk ritkán elérő újabb alkotásait, s időközben felnőtt egy generáció, amely számára egyaránt ismeretlenek a régi és új orosz filmek. Pavel Csuhraj Oscar-díjra jelölt, az orosz Filmakadémia fődíjával jutalmazott munkája témáját tekintve akár lehetne az előző korszak terméke. Hiszen a háború utáni időkbe vezet, s középpontjában egy hadiárva kisfiú áll. Ám a megközelítés módja merőben újszerű. (A kilencvenes évek végén nem is lehetne előállni olyan sztorival, amely a hős szovjet katonát dicsőíti...) A szélhámos egy végzetes találkozás története. A szép özvegy és kisfia vonaton utazik a nagy orosz honban. Munkát, lakást keresnek, amikor összetalálkoznak a fess katonatiszttel. A férfi azonnal felajánlja az özvegynek és fiának, tartsanak vele. Közösen keresnek szállást egy kisvárosi társbérletben (vajon az ifjabbak tudják-e, mi az?). Aztán kiderül, a jóvágású férfi nem katonatiszt, az egyenruhát azért viseli, hogy bizalmat keltsen azokban az emberekben, akiket ki akar rabolni. Az asszony csak későn döbben rá, hogy élettársa tulajdonképpen kisstílű tolvaj. A kisfiú szeretné apjaként tisztelni a „tisztet”, de a férfi érzelmi téren is szélhámos... A szép, érzelmes mozidarab legfőbb erénye a három főszereplő (Vlagyimir Maskoc, Jeka- tyerina Rednikova, Misa Filipcsuk) ihletett alakítása és a hiteles korrajz. Kiállítás Lindbergh-fotók Bécsben Bécsben, a Kunsthaus Wienben (Untere Weissgerberstrasse 13.) 1999. január 31-éig Peter Lindbergh, a világhírű amerikai fotóművész alkotásait láthatja a nagyközönség. Kávéházi beszélgetések zenéről, irodalomról és másról Varnus Xavérral (1.) Szerelem a könyveken Szabad szellemű magyar Orlando Dömötör Ede felvétele Szabó G. László Isten majd megbocsájt: az a mestersége című első kötete után Varnus Xaver, korunk egyik legnevesebb orgonaművésze, az örök lázadó, a betörheteden, a szabad szellemű magyar Orlando újabb könyvvel lépett népes olvasóközönsége elé. A Folytatást ugyanazzal az élvezettel falja az ember, mint e zseniális zenész egekig emelő muzsikáját. Soványka kötet, még száz oldala sincs. Az első fejezetek után szinte meg is áll az ember, maradjon a szövegből holnapra, holnaputánra, s még a jövő hétre is, de mielőtt letenné, újra csak olvasni kezdi, és már nem tudja abbahagyni. Lebilincselő stílusával, kegyetlen őszinteségével, sziporkázó szellemességével Varnus Xaver újabb tömegeket hódít magának, de minden valószínűség szerint ellenségeinek száma is növekszik. Sznobok, szemforgatók, elvakultak és hitbuzgók, a prüdéria éllovasai, a másság ellenségei kezükbe se vegyék a könyvet! Nem nekik való. Akik viszont a nagy magyar költőfejedelemnek, Faludy Györgynek hisznek, aki már 1996-ban azzal gratulált az akkor első kötetes szerzőnek, hogy „Minden jó, amiről csak írsz”, azok most is hatalmas szellemi fürdőzés részesei lesznek. Mintha csak etűdöket komponált volna... Pezsgő, szenvedéllyel teli, színes etűdöket. Minden története, irodalmi és történelmi „leckéje”, anekdotája, kommentálja, szellemi és érzelmi kitárulkozása úgy hat az emberre, akár a játéka. Voltaképpen példátian, amit művel: zenészként köröz le jelesnek tartott írókat. Ha nem tudnám, hogy fütyül az ellenségeire, félteném a támadásoktól. így viszont... ... tudom, mi következik. Szinte biztos vagyok benne, hogy lesznek majd, akik a Folytatás bizonyos részeit lesajnálva olvassák. Mégpedig a pesti kékharisnyák. Nekik roppant módon nem fog tetszeni, hogy középiskolai szinten leírom Voltaire vagy Anatole France életét, mert ők is tudják, hogy ezt illene tudni. Hozzáteszem: tudom, hogy ők sem tudják. Azokat a részeket ugyanis, amelyeket megszégyenítő módon beleírtam a könyvbe, előtte egy hónapon keresztül teszteltem viszonylag széles környezetemben. Középiskolai és egyetemi tanárokat kérdeztem meg csak úgy szúrópróbaszerűen például Anatole France életének legmarkánsabb adatairól, és vagy egy hirtelen kitalált anekdotával válaszoltak, vagy egyáltalán meg sem tudtak szólalni. Innentől fogva, bármennyire megszégyenítő, kezdjük elölről, az első osztálytól. Leszámítva egy nagyon szűk réteget, rögtön az első könyvem után rá kellett jönnöm, hogy túlbecsültem a derék magyarok általános műveltségét. Petroniust például csak halványan vagy egyáltalán nem ismerik. Minek okán lehet, hogy teljesen feleslegesen beszélek róla, hiszen így akár Kohn Hugóné budai nyugdíjasról is tarthatnék kiselőadást. Áz viszont, aki tudja ezeket a dolgokat, tekintse mindezt egyfajta műveltségi tesztnek, és lapozzon csak odébb pár oldallal. Öt idézettel: egy angol irodalmi anekdotával, Schopenhauer, Esterházy Péter, Salvador Dali és Bohumil Hrabal mondataival kezdi a könyvet. Ők sorakoznak az éjjeliszekrényén? Az én lakásomban nincs éjjeli- szekrény. Fent alszom a galérián, ahol harminc-negyven könyv között fészkelek, de előfordult már az is, hogy majdnem hetven kötet nyomta az oldalamat. Ami azt jelenti, hogy olykor bizony én magam és a kedvesem is teljesen be vagyunk borítva könyvekkel. A humanizmus néha kényelmetlen. Főleg szerelmeskedés közben. Első kötetétől eltérően a Folytatásba képeket is rakott. Miért? Tudatosítottam ugyanis, hogy a magyar ember, a franciához hasonlóan, vizuális alkat. S mivel mindenki a múltkori kötet borítóján lévő fotómat bálványozta, azt mondtam, ha ennyire akartok képeket, akkor legyen ez most egy képeskönyv. Amelynek az első húsz-harminc oldala „irodalmi lecke” kezdőknek és haladóknak. Mentségére legyen mondva: a tanár úr sohasem fitogtatja mérhetetlen tudását. A századforduló egyik legeredetibb magyar tudósa, Réthy László doktor, aki Lőwy Árpád néven írta rímeit, hat versével van jelen a kötetben. Ahogy megjegyzi: ezeket a pikáns, szaftos költeményeket már másolatban kézről kézre adták egymásnak kisdiákok, ténsasszonyok, nemes urak és fiákeresek. A Nemzeti Múzeum levéltárában a mai napig üveg alatt őrzik azt a levelet, amely 1901 augusztusában született. Réthy a Nemzeti Múzeum igazgatójaként híres, nemzetközi rangú régész volt, és majdnem minden európai nagy tudományos akadémia a tagjai közé választotta. Egy Kaposvár melletti faluban, Nagyberkiben 1901 nyarán szántás közben kifordult egy rézsarkantyú a földből. A három helyi vasaltnadrág: a plébános, a polgármester és a tanító el is küldték ajánlott és expressz küldeményként Réthy professzornak, hogy véleményezze a rézsarkantyút, mert szerintük Árpád-kori. Réthy válasza pedig fejléces papíron, iktatószámmal, dátummal ma is olvasható a Múzeumban. »Tegnapi postával érkezett küldeményükben, melyben azt kérdik, mi történjen a Nagyberkiben lelt rézsarkantyúval, hivatalos tisztelettel azt válaszolom, hogy b...ák meg az urak a sarkantyújukat, negyven fokos hőségben mi ilyen szarsá- gokkal nem foglalkozhatunk. Kiváló tisztelettel lóf... a seggükbe, Réthy László főigazgató.« S mivel ezt pontosan akkor olvastam, amikor valami hivatal packázott velem, talán a honvédelmi szövetség, annyira megtetszett a dolog, hogy szinte szó szerint ugyanezt válaszoltam nekik. Amire aztán el is hallgattak mindörökre. Nem félt, hogy beviszik, előállítják és megbüntetik? Vagy már akkor is úgy érezte:valamilyen oknál fogva többet megengedhet magának, mint bárki más a környezetében? Van egy híres és igencsak jó graffiti, hogy a célt csak akkor látjuk, ha túllövünk rajta. Nekem ez bejött. Réthy egyébként szellemesen, de szinte mindent kigúnyolt. Egyetlen utolsó sorát azonban el kellett vinnem egy általam nagyon szeretett költőhöz, hogy írja át nekem, mert eredeti formájában mégsem közölhetem. Ha megteszem, Magyarország maradék templomából is kitiltottak volna. Az első könyvem megjelenése után egy Victor Hugo-idézettel sikerült kivívnom a püspökök felháborodását. Megtévelyedésnek vélték Hugo mondatait. Mondtam, igen, ennek a megtévelyedésnek az a címe, hogy A nyomorultak. Mircea Dinescu magyar irodalmi díja: „Elfeledjük, hogy évtizedeken át ugyanazokat a tapasztalatokat éltük meg...” A költő, aki Marxszal piál, mentes az előítéletektől Farkas Jenő A nemzetközi hírű költő és újságíró, Mircea Dinescu tizenéves, amikor felfedezik. Első kötete 21 éves korában jelenik meg. A nyolcvanas évektől a román irodalmi közélet fenegyereke. Tucatnyi kötete látott eddig napvilágot. A „hetvenes nemzedék” vezéralakja. A világ közvéleménye akkor ismerte meg, amikor a ’89-es román fordulat első óráiban a kamerák elé lépett. Nyíltan szembefordult a diktátorral, ezért házi őrizetben tartották hónapokon át. A forradalom bábjátékosainak mesterkedéseit 1990 után is gyorsan felismerte. Újra ellenzéki lett. (Közben a Román írószövetség elnöke, parlamenti képviselő.) A halál újságot olvas című verseskötetét 1990-ben több mint százezer példányban adták el. A politikából kiábrándultán az egyik legolvasottabb hetilap, az Academia Catavencu alapító főszerkesztője lett. A balkáni nagymester, Caragiale utódaként, sziporkázó gúnnyal mutatja be a ma ostoba politikusait, a szellemi tűzijátékok ürességét. Többször járt Magyarországon. Legutóbb a Magyar írószövetségben mutatta be Marxszal piálok és Vidám és szomorú gúnyiratok című köteteit. Verseit 1977-től rendszeresen fordítják magyarra. Magyar nyelven megjelent a Jóság rémuralma (1982), Titanic-valcer (1989), A halál újságot olvas (1991) című kötete. Több nyugat-európai irodalmi díjat kapott már, Hollandiában és Németországban is. „A most átvett úgynevezett CET-díjnak nagyon örülök. Meghatott, hogy a magyar kulturális élet néhány képviselője érdemesnek tartott rá. A román politikai elit számára is megszívlelendő esemény ez, hiszen sokak szerint valamiféle magyar összeesküvés létezik Románia ellen. Kulturális szinten szó sincs erről. Remélem, hogy a politikusok kapcsolatai is olyan derűsek és barátságosak lesznek, mint a magyar és román írók itt is érzékelhető viszonya. Mostanában, sajnos, inkább a Nyugat felé tekintünk. Elfeledjük, hogy évizedeken át ugyanazokat a tapasztalatokat éltük meg. Szomorú, hogy mi, kelet-közép-európaiak mindig azon fáradozunk, hogy távoli országokkal építsünk ki jó kapcsolatokat. Az irodalom természetesen nem fogja megmenteni a világot, de olyan »előszoba«, ahová a politikusok is előítéletektől mentesen léphetnek be. Az írótársadalom előítéletektől mentes. Jó jel, ha Romániában megjelennek a magyar írók könyvei, és Magyarországon román írókat olvashat a közönség. Hangsúlyoznom kell azt is, hogy a politikusok miatt a magyar kisebbség problémái drámai méreteket öltenek a románság szemében. A politikusok olyan ügybe avatkoznak, amihez semmi közük. Mi rosszat jelenthet a román népnek egy magyar egyetem? Semmit! Mi jót jelenthet egy magyar egyetem a magyar kisebbségnek? Jót! Ha joga van valakinek, hogy magyar általános iskolába és gimnáziumba járjon, milyen alapon tiltják meg neki, hogy anyanyelvén egyetemi szinten folytassa tanulmányait?” Szőcs Géza állítása szerint Mircea Dinescu a román irodalom magyar költője. „Érdekes meghatározás ez: magyar költő volnék anélkül, hogy tudnék magyarul? Eddig három kötetem jelent meg magyarul, most készül a negyedik. Ugyanakkor saját kiadómban, megjelenés előtt áll egy Szőcs Géza-kötet a fordításomban. Eddig két német költőt adtam ki, majd kelet-európai versekből jelentetünk meg több kötetet.”
