Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-11-11 / 45. szám
Kultúra 1998. november 11. Turczel Lajos néhány héttel ezelőtt Budapesten átvette a Magyar Örökség Díjat Mindannyiunk tanár ura Melaj Erzsébet Tanár úr, úgy tudom, hogy az ön számára meglepetés volt ez a díj. Valóban, de nálunk kevés embernek van tudomása róla, noha egy kiadványukban jelzik, hogy minden díjkiosztásnál nagy közönség gyűlt össze. Alegújabb kezdeményezések közé tartozik - 1995-ben a Magyar Örökség és Európa Egyesület és a vele szorosan együttműködő Magyarországért Alapítvány hozta létre. Nem jár pénzbeli jutalommal, ez eszmei díj. Az utolsó fél évszázad, tehát a második világháború végén kezdődő korszak kiemelkedő magyar teljesítményeinekajutal- mazására hozták létre. Nemcsak irodalmi, művészeti és tudományos teljesítményeket jutalmaznak, hanem gazdasági tevékenységeket, valamint értékes politikai munkásságot is. Ilyen vonatkozásban megjegyezhetjük, hogy a mi Esterházy Jánosunk in „Az eddig megjelent nagyszabású portréim száma eléri a harmincat, ezt „Olyan ismerősökkel találkoztam, akiket nagyon kedvelek.” Nagy László felvétele akarom növelni.” memóriám megkapta ezt a díjat. A sportolók közül az Aranycsapat - Puskásék, Kocsisék futballcsapata -, Balczó András, Egerszegi Krisztina és Papp László kapták meg többek között. A mostani adományozáskor Kárpáti Rudolf kardvívó volt a kitüntetett, aki annak idején hat olimpiai aranyérmet nyert. A Magyar Örökség Díjat évente négyszer ítélik oda. Igen, évente négyszer hét jutalmazott)a van. Egy részüknek in memóriám ítélik oda a díjat. Ez év szeptemberében az egyik Nagy László volt, aki ennek a korszaknak egyik nagyjelentőségű költője, a másik pedig Bálint Sándor néprajztudós, a szakrális néprajz európai hírű művelője, akit volt szerencsém ismerni. Bájos ember volt, óriási szellemi kvalitásokkal rendelkezett. »Vannak gyökér-emberek, akik az őseinkhez és a szülőföldünkhöz kötnek bennünket. Vannak lámpás emberek, akik példamutatása nélkül tévelyegnénk, és vannak, akik helyzeteket teremtenek, hogy cselekvésre ösztönözzenek bennünket. De vannak, akik mindezt egyesítik, tevékeny életük híján elszáradnának a gyökerek, kihunyna a lámpa, és meddők maradnának a helyzetek. Ez utóbbi kevesek egyike Turczel Lajos, a felvidéki magyarság örök tanár ura« - áll egyebek között a laudációban, amelyet Duray Miklós írt és olvasott fel az ünnepélyes díjátadáson. Duray Miklós utal méltatásában arra, hogy bár őt nem tanította, mégis »tanár úr«-ként tiszteli önt. A laudáció rendkívül szépen van megfogalmazva, ám túlzásnak tartom. Ennek egy szürkébb változatát tudom vállalni. A díjátadáson ön személyesen is jelen volt, sok ismerőssel találkozott, több interjú is készült önnel. Valahogy földobódtam, éppen azért, mert olyan ismerősökkel találkoztam, akiket nagyon kedvelek. Többek között Erdélyi Zsuzsannával, aki Erdélyi Jánosnak, a nagy néprajztudósnak az unokája. Erdélyi Jánosnak, aki Petőfi kortársa volt, élnek az unokái! Lexikonok alapján megállapítottam, hogy ez hogyan lehetséges. Erdélyi János ugyanis 55 éves korában nősült másodszor. És csak azután születtek a gyermekei. Tehát így történt az a csoda, hogy még élnek az unokái. Találkoztam még Görömbei Andrással, aki Nagy Lászlónak volt a laudá- tora, Mádl Ferenccel, a kitűnő politikussal - ő volt a bírálóbizottság elnöke. Hosszasan elbeszélgettem vele. Ott volt Bánffy György, akit nagyon szeretek színészi teljesítményéért is. A díjátadásra egyébként a budai várudvaron lévő Budapesti Történeti Múzeum nagycsarnokában került sor egy hatalmas, magas mennyezet alatt. Azt a nagy termet teljesen megtöltötte a közönség. Tanár úr, min dolgozik mostanában? Szeretnék még egy portrékötetet kiadni. Nagy adósságom ez, mert inkább a művelődéstörténetre koncentráltam. íróportrém viszonylag kevés volt. Az eddig megjelent nagyszabású portréim száma eléri a harmincat, ezt akarom növelni. A jelentősebb írók mellett kevéssé vagy alig ismert nagy kultúraszervezőket is bemutatok, akik csodálatos dolgokat vittek véghez olyan helyeken, ahol a magyar kisebbség nagyon rossz helyzetben volt. Heti kultúra Könyvespolc D. Nagy Imre: Gyurkovics mint olyan Gyurkovics Tiborral való ismeretségem egyetemista koromra nyúlik vissza. A kortárs irodalom utáni vonzódás, az irodalom és a művészetek szeretete tette azt, hogy egyre jobban elmélyedtem műveiben, s kerestem darabjainak mozgatórugóit. Monográfiámban szerettem volna a közismert írónak azokat az arcvonásait is felvillantani, amelyek gyakran eltorzulnak, elhalványulnak a reflektorfényben. Szerettem volna megmutatni írói-alkotói pályájában azokat a jellegzetességeket, amelyeket a pálya ívén műveiben óhatatlanul fellelhetünk. Könyvtári kutatómunkám során részletes cikkbibliográfiát állítottam össze megjelent könyveiről és bemutatott darabjairól egyaránt. A kötet végén a nagyobb összefoglaló tanulmányok, riportok lelőhelyei is megtalálhatók. A fotóanyag családi, baráti, író-olvasó találkozói, színműveket bemutató kockákra csoportosítható. A kötet tematikus tanulmányai után közölt riportjai segítenek még inkább a sokoldalúság sokrétű bemutatására sietni a pályatársak, alkotók észrevételeinek közreadásával. „Hogy mi maradt meg? - kérdezi az író. - A röpülés. Legyőzni saját természetem gyilkos gravitációját. És a végén Isten karjába repülni...” Heti hír Rimbaud-kézirat került elő Franciaországban előkerült Arthur Rimbaud (1854-1891) egyik költeményciklusának (Egy évad a pokolban) elveszettnek hitt kézirata, amely jelenleg Jacques Guerin francia gyűjtő tulajdonában van. A ma 97 éves gyűjtő Rimbaud önéletrajzi költeményének (Une saison en enfer) felbecsülhetetlen értékű kéziratát 1950-ben szerezte meg, s november 17-én árverésre bocsátja a Drouot-Montaigne párizsi aukciósháznál. A műgyűjtő Guerin a sajtónak adott nyilatkozatában elmondta, hogy magas korára való tekintettel - s mivel nincsenek örökösei - határozta el a kéziratok eladását. A kérdéses Rimbaud-kéz- iratra 1938-ban bukkant egy londoni útja során, de anyagi helyzete csak rá 12 évre tette lehetővé, hogy megvásárolja. Azóta senkinek nem mutatta meg a könyvtárában féltve őrzött kincset. Regény N o, hát Basmur rajtakapta egyszer a feleségét ezzel a Petrával a pajtában... A rendőrbiztos elhallgatott, mintha nehezére esnék folytatni. Alekszandr és Talimon túlzott egykedvűséggel bámulták a bocskorukat.-Aztán? Mi történt? - kérdeztem.-Hát... Leteperte az asszonyt, és szurkos rongyot gyömöszölt a szájába... hát az aztán... megfulladt. Eh! De minek ezt emlegetni!... Hová, Alekszandr? - kérdezte hirtelen, mert Alekszandr feltápászkodott, és irhabundája bőrövét igazgatta. - Tán mégy már?- Megyek - felelte kurtán Alekszandr, egyikünkre se nézve. -Mit üldögéljek itt... hamarosan reggel lesz. No, jó egészséget!... Követtük a tekintetünkkel, amíg csak láttuk. Bágyadt, nehézkes, lassú járásában, félig meggörnyedt, elcsigázott háta körvonalaiban volt valami leverő, valami szánalmat keltő... Míg figyeltem járását, elnéztem a hátát, akaratlanul arra gondoltam, hogy magányos, néma bánatával ma még sokáig barangol az erdőben ez az ember. Alekszandr távozása után sokáig hallgattunk. Mindig így van ez, amikor a társaságból elmegy valaki: még ha egy szót sem szólt egész idő alatt, távozása után néhány perAz erdő SS SS • sűrűje Kuprin 9.rész cig félszegen hallgatnak az ott maradók, mintha valamit, ami a beszélgetést hevítette, elvették volna tőlük. A rendőrbiztos szólalt meg elsőnek:- Elsorvasztja ezt az embert az Onyiszkája... Tönkreteszi egészen a gyalázatos perszóna...- Hát... nem a mi dolgunk - jegyezte meg óvatosan, mintegy futólag Talimon.- Még hogy nem az én dolgom? lobbant rá Kirila. - Amikor én vagyok itt a hatóság? Tökéletesen az én dolgom! Talimon kissé zavartan felelte: -Hátigaz... így van, persze... de mégis...-»Mégis... mégis!« Hogy mondhatod azt, hogy nem az én dolgom? És ha, isten őrizz, valami történik? Sajnálom ezt az embert, amiért hiába emészti magát - fordult hozzám egészen más hangon. - Dolgos paraszt, igyekvő... Sok mindent próbált már: a pappal dorgáltatta meg Onyiszkát, a rendőrfőnök úrnak is bepanaszolta... de semmi haszna. Pedig mégNyegyilkánál is járt...- Hát az kicsoda? - kérdeztem. -Van itt, tudja, úrfi, egy kuruzs- lóasszony. Nyegyilkának hívjuk... hát ahhoz is elment Alekszandr. Az azt mondta neki, fogjon egy bőregeret, elevenen dobja forró vízbe, főzze meg, aztán egy éjszakára dugja hangyabolyba, hogy csontig lerágják a hangyák. A bőregér csontjai között van gereblye meg vüla formájú is... Ha azt akarod, hogy szeressen a lány, azt mondja Nyegyilka, húzd végig azt a gereblyét a szoknyáján vagy az ing- vállán. Ha meg azt akarod, hogy ne szeressen már, bökd meg egy kicsit a vülával...- És Nyegyilka sem segített rajta?- Eh, mit érnek a kuruzslók manapság! - mondta megvető fintorral Kirila. - Értenek ezek a maiak valamihez? A régiek azok igazán sok mindent tudtak. E lállították a vérzést, megigézték a fájós fogat, ráolvastak arra, kit veszett kutya vagy kígyó martmeg... még azt is megmondták, hová rejtette a tolvaj, amit ellopott...-Az ám... Mert azelőtt az ördögök segítettek nekik - magyarázta Talimon.-Azok hát... Némelyik nem egy, nem is kettő, de tizenkét ördögfiókát fogadott föl béresnek. De hát ma már nincsenek ördögök... - Miért nincsenek? Hová lettek? - kérdeztem; felkeltette kíváncsiságomat az ördögök sorsa. Megvallom, nem vártam, s nem is várhattam valamennyire is határozott választ, de T alimon és Kirila, legnagyobb csodálkozásomra, gondolkodás nélkül, egyszerre vágták rá:- Belebújtak a masinába.- Mibe-e? A masinába? Miféle masinába?- Hát a vasút-masinába - magyarázta hidegvérrel és magabiztosan Kirila. - Ott most igen jól megy a sorsuk... Ha összetörik vagy tizenöt vagon, mindjárt akad dolguk az ördögöcskéknek. Mert akkor sok ember hal meg gyónás nélkül, s ez nagy öröm a gonosznak, mivel merő bűn a földi ember. Nyakon csípi hát az ördög, s viszi a pokolba. Talán ezer lelket is visz oda egy héten. Ezért aztán persze jutalmat kap a főördögtől... Ha meg a faluban lakik az ördög, mi haszna belőle? Hé- be-korba fog el csak egy-egy leikecskét, az is hitványka, öreg lélek. Azért futott el minden ördög a faluból. Mi az, Talimon? Pir- kad? - fordult Talimon felé, aki figyelmesen nézte a keleti égalját.-Már igen. No, úrfi, készüljön- mondta T alimon feltápászkodva.- Mire a tisztásra érünk, már nappal lesz. Egykettőre felszedelőzködtünk, széttapostuk a tüzet, és elindultunk. Az ég még változadanul sötét volt, de keleten már sápadoz- ni kezdett, s megfakult a csillagok fénye is. Sietős, hideg reggeli szél rontott nekünk néha, enyhén megcibálta a fakoronákat. Három-négy órai utat kellett megtennünk, hogy a szerelmes fajdokat megközelítsük a fiatal erdővel szegélyezett, mintegy húsz gyeszjatyina területű, nagy tisztáson. A tisztást itt-ott kis bokrosok tarkították. A sötétben, az alig ismert ösvényen eltévedtem volna, hát engedelmesen követtem Talimont, s minduntalan gödrökbe tévedt a lábam. Talimon végre megállt, és a fülembe súgta:- Üljön meg, úrfi, abban a kunyhóban. De csöndben üljön, ne fészkelődjék. Ha egy fajdot lelő, elő ne bújjon, isten őrizz... Mindjárt újak röpülnek arra a helyre. Néhány alacsony nyírfára mutatott, amelyek ott fehérlettek tőlünk vagy öt lépésre, maga pedig ellenkező irányba indult, és nemsokára zajtalanul eltűnt a sötétben. (folytatjuk)
