Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1998-11-11 / 45. szám

1998. november 11. Kópé Verssarok Weöres Sándor: Hold fényt vetettem Holdfényt vetettem, nincs aratásom, ködöt sütöttem, nincsen kalácsom, falnak beszéltem, nincsen barátom, felhőt szerettem, nincs hites-párom, a leget ettem, nincs földi kincsem, verset nemzettem, gyermekem sincsen, szobor leszek hát, mely messze látszik, szétveti lábát és hadonászik. Bújócska Keskeny út, széles út, kettő közt egy csorba kút. Ha benézel, jól vigyázz, rése száz és odva száz, ha sokáig kandikálsz, virradóra megtalálsz. Kis dió, nagy dió, kettő közt egy mogyoró. Épült benne cifra ház, terme száz és tornya száz, ha sokáig benne jársz, esztendőre megtalálsz. Aludj, lenge madár Aludj, lenge madár, holnap a fa sünije vár ­Aludj, tengeri hal, vánkosod a kusza korall ­Aludj, medve, te vén, rengetegen, a hegy ölén ­Aludj, kékhaju lány, csillagokig emel a szárny! Gondolkodom, tehát... Bohócok Vedd alaposan szemügyre az itt látható bohócfeje­ket, amelyek néme­lyike hiányos. Nem véletlenül, mert a rajzocskák a fej elkészülésének különböző fázisait mutatják be. A részleteket ala­posan megfigyelve rakd sorrendbe őket, és megfejtés­ként a sorrendbe rakott rajzok betűit küldd be szerkesz­tőségünk címére. A szivárvány fia Volt egyszer egy asszony, és annak egy lánya. Ez a lány egyszer elment, hogy vizet vigyen haza a folyóból, de nem tért többé vissza. Tű­vé tette érte szegény asszony a folyópartot, az erdőt, de hiába, nem találta sehol. Aztán teltek a na­pok, a hosszú hetek is már, a szegény asz- szony réges- régen elsirat­ta a leányát, amikor azon kapja magát, hogy ott jön vele szembe az út köze­pén.- Hol vol­tál kerek egy esz­tendő óta? - kérdezte tőle.- Találkoztam a folyó vizé­ben egy férfival, és a felesé­ge lettem - válaszolta a lány. Csodálkozott az asszony, miképpen élhet a lánya a fo­lyó vizében, de látta, hogy boldog, és szebb, mint vala­ha, nem kérdezősködött hát többet. A lány estig maradt az anyjával, aztán vissza­ment a férjéhez a folyóba. De két év sem telt bele, is­mét felkereste az anyját a kunyhóban, csakhogy akkor már a kisfiával, akit Opitónak hívtak.- Itt hagyom a kisfiámat - mondta az anyjának -, csak arra vigyázzon, hogy sírva ne fakadjon. Opito jókedvűen élt a nagy­anyja kunyhójában, míg­nem eszébe jutott a folyó. Akkor olyan vágyakozás fogta el apja és anyja után, hogy menten sírva fakadt. És ahogy megeredtek a könnyei, azon nyomban zuhogni kezdett az eső is. Erre meg Opito fel­ragyogott a szi­várvány minden színében, és kettőt se for­dult, már el is kergette az esőt.- Ki vagy te, kis unokám, hogy ekkora a hatal­mad? - kérdezte az asszony Opitótól.- Én a szivár­vány fia vagyok- válaszolta a fi­úcska. Azóta már fel- Würtz Ádám rajza nőtt férfivá nö­vekedett Opito, lent él ő is a folyók legmélyén. Csak akkor emelkedik a hegyek és az erdők fölé, ha esik valahol. Ilyenkor a szivárvány min­den színében felragyog, és azon nyomban elkergeti az esőket. Dél-amerikai mese Benedek Elek: Hétjuhákol Ennek előtte sok száz esztendővel élt Gömör vármegyében egy Bebek nevű juhász. Egyszer - mi történik? Az tör­ténik, hogy amint a legelésző nyáj mellett heverészne, megzörren egy bokor. Gondolja magában a juhász: megnézi, hogy mitől zörrent meg a bo­kor, madár fészkel-e ott, vagy nyúl hú­zódott meg a tövében. Föltápászkodik fektéből, odacammog a bokorhoz, s hát bizony se nem madár, se nem nyúl: egy kicsi egerecske zörrentette meg a bokrot. De ahogy odaért, az egerecske sem tátotta el a száját, uccu neki, vesd el magad, beszaladt egy lik- ba.- Na, egerecske, járj békével - mondta a juhász, s utánabökött a botjával. Hát, uram teremtőm, ahogy a likhoz ért a botja, egy szép sárga arany gurult ki onnét. „Hm - gondolja a juhász -, ahol egy volt, lehet ott több is - s tovább turkál­ta a földet, s ím csak úgy ömlött ki a sok arany- és ezüstpénz. Egyszerre csak a lik kitágult, kerekedett, s haj, a szeme világa is szinte elveszett a ju­hásznak: annyi volt a föld gyomrában a csillogó-villogó arany, ezüst. Ki is szedett egy tarisznyára valót, a likat szépen elföldelte, hogy majd aztán ap­ránként hazahordja a rengeteg kin­cset. Egy órányira volt ez a hely attól a hegytől, melyen most Krasznahorka vára van. Hegy volt ez is, a Som-hegy, kedves vadászóhelye IV. Béla kirá­lyunknak. Telt-múlt az idő, egyszer ismét erre jött vadászni a király. Mentek magas színe elé mind a vidékbeli urak, sze­gény emberek, köztük a juhász is. Ha­nem a juhász nem ment üres kézzel: vitt a királynak egy rengeteg nagy saj­tot, akkorát, mint egy malomkerék. De csak a külseje volt sajt, tele volt az arannyal, ezüsttel. Mondá a juhász:- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, egy sajtocskát hoz­tam felségednek, ha elfogadná.- Elfogadom köszönettel, atyámfia - mondá a király. - Hát van-e valami kí­vánságod?- Volna egy kevés, felséges királyom.- Hadd hallom, mondjad elé bátor szívvel.- Engedje meg felséged, hogy hét hegynek a tetejére egy-egy juhaklot építsek.- Jó szívvel, atyámfia, ez ugyan nem nagy kívánság. Elment a juhász nagy hálálkodással, neki is fogott az építésnek, de nem juhaklot épített, hanem - várat. Kez­dette a Som-hegyen, ám ott a gonosz szellemek, akik nyilván a temérdek pénz őrzői voltak, mind lerombolták éjjel, amit Bebek uram nappal épített. Hiába volt a sok kincse, napszámosa, nem tudta a várat felépíteni. Gondolta, ha itt nem lehet, épít egye­bütt. Felépítette az elsőt nem messze egy hegyecskén. Ez a Krasznahorka vára. Aztán szép sorrendben felépült Torna, Szádvár, Csernek, Pelsőc, Berzéte és Sólyomkő. A Som-hegyet otthagyta a gonosz szellemeknek. Hanem a kincset, amit talált, bezzeg mind elhozta... Ez Krasznahorka vára, nem a mesében, a valóságban

Next

/
Oldalképek
Tartalom