Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-10-14 / 41. szám
1998. október 14. Kópé Verssarok Nagy László Dióverés Elsuhogott az a füttyös sárgarigó is délre. Sárgul az árva diófa zöld terebélye. Levelek lengnek, akár a színarany rigó-szárnyak, elszállnak ők is a szélben puszta határnak. Áll a diófa, és érett kincsei válnak tőle: szellő ha bántja az ágat, buknak a földre. Szaporább kopogás, csörgés támad, hajon az ember, s bottal az ágak bogára boldogan ráver. Földre, fejekre, kosárba kopog a dió-zápor, burkos dióra a gyermek kővel kopácsol. Már, mintha álmodnék, hallom zaját a jó örömnek, darálók forognak, diós mozsarak dongnék. Fagyban és nagy havazásban meg kell maradnunk jónak s tisztának is, hogy örüljünk csörgő diónak. Majd csörgő hó lévén ring a picike dió-csónak, s lomb zöldül újra a füttyös sárgarigónak. Felhívás Anna és Áron Szüléitek gyermekkorában a Jóbarát szerkesztősége pályázatot hirdetett kis olvasóinak: öltöztessék népviseletbe Zsuzsi és Andris babát. A nagy sikerű verseny eredményét, 315 népviseletbe öltöztetett babát ma is megcsodálhatjátok az erdélyi Kézdivásárhelyi Múzeumban. Török Tibor bácsi is megcsodálta, s elhatározta: hasonló szín- pompás babaparádét rendez be Magyarországon, a Keszthelyi Néprajzi Múzeumban. A babákat már meg is rendelte: testük műanyag, fejük és kezük herendi porcelán. Az öltöztetésben a Vasárnap is segít. Tehát: figyelem, figyelem! Anna és Áron várja, hogy felvidéki népviseletbe öltöztessétek őket. Lehet ünneplő vagy hétköznapi, fiatalok vagy öregek téli vagy nyári viselete. A fontos csak az, hogy igazi, hogy hiteles legyen. Hozzáértő öregek segítségével kutassátok fel, milyen volt régen a ti falutok, vidéketek népviselete, s ezt készítsétek el eredeti anyagokból, a régi szabás- és díszítésminták szerint. Pontosan kövessétek a baba méreteit, hogy csinosan álljon majd rajta a ruha. Ha eldöntöttétek, hogy ti is versenyeztek, levelezőlapon mielőbb írjátok meg, milyen viseletét fogtok megvarrni. A kész ruhát vagy ruhákat 1999. január 15-éig kell bekül- denetek a Vasárnap szerkesztőségébe. Mellékelten újátok le, melyik falu milyen alkalomra hordott viseletét varrtátok meg, kik a készítők, kik a tanácsadók, és mi a ruhadarab neve. Ezen az úton szeretnénk felkérni az alapiskolák tanítóit, a gyermekotthonok nevelőit, hogy segítsenek e nemes szándék megvalósulásában. Mi lesz a jutalmatok? I. díj: 70 ezer, II. díj: 40 ezer, III. díj 30 ezer forintnak megfelelő korona, továbbá 10 db ügyességi játék (elektronikus), és 10 db értékes kvarcóra. Vátjuk tehát a szebbnél szebb népviseleti babaruhákat szerkesztőségünk címére, természetesen a pontos címetekkel ellátva. A baba méreteit tartalmazó rajzot lapunk jövő heti számában közöljük. Az egyszeri gyerek Mikor suhanc gyerek voltam, egyszer mondja az édesapám, hogy fogjak be két ökröt, menjek az erdőbe fáért. Befogom a két ökröt, indulok az erdőre. Csak megyek, csak megyek az ökör előtt, de igen nagy volt a sár, egyszer beleragadt a fél csizmám, mezítláb maradtam. Húznám ki a csizmám a sárból, de biz az nem jött. Mit csináljak? Hazaszaladtam egy emelőrúdért, azzal kifeszegettem a csizmámat a sárból. De míg az emelőrúdért jártam, úgy elment a két ökör a szekérrel, hogy se híre, se nyoma nem volt. Most már mitévő legyek? Ha hazamegyek, megnyúz az édesapám; kaptam magam, bementem Váradra, beállottam szűrszabóinasnak. A gazdám adott egy rongyos darócot, azt a nyakamba gabalyítottam, olyan úr voltam, hogy... Másnap reggel azt mondja a gazdám: „Fogd fel azt a kosarat, öcsém, menjünk a piacra, vegyünk borsót ebédre.” Kimentünk a piacra, meg is vettünk mindent, de borsót mégis elfelejtettünk venni. Mikor hazaérünk, észreveszi a gazdám, hogy nincs borsó. Mindjárt mondja: „Eredj vissza, fiam, a piacra, elfelejtettünk borsót venni, végy te.” Vissza is mentem én, vettem is borsót, de nem találtam vele haza. Csak keresem a házunkat, egyszer rám esteledik. No, most már mit csináljak, hol háljak? Egyszer meglátok egy kis világot egy ház ablakában; bementem a házba. Odabent egy vénasszony főzött pulickát egy akkora fazékban, hogy három üst se tenne ki rajta. Én is éhes voltam, mondom az asszonynak: „Nénémasszony, adjon kelméd egy kis kását!” Az asszony mindjárt elibem tett egy tál gölödényt, úgy jóllaktam töltött káposztával, hogy még most is tele van a hasam korpaciberével. Amint jóllaktam, lefeküdtem a kuckóba, belehúztam magam a darócomba. Egyszer jön haza a gazda nagy részegen a korcsmából, az asszony kitálalja neki a pulickát. Az ember meglát engem a kuckóban, hí, hogy menjek, egyem vele; én már jól voltam lakva, nem akartam menni, de rám rezzentett, hogy majd így meg amúgy, csak ne egyem! Az asztalhoz ültem hát, de biz énbelém nem fért egy falat se, be volt kötve a szűröm ujja, mind abba eresztgettem a pulickát. Mikor jóllakott az ember, felugrott, elkezdett táncolni, engem is megfogott, hogy táncoljak vele. Táncoltunk, táncoltunk, egyszer kiódzott a darócom ujja, elkezdett potyogni belőle a pulicka. Az ember azt gondolta, hogy mást potyogtatok, felkapott egy botot. „Phű ilyen, olyan adta disznója, hát te mit csinálsz? Kitakarodj mindjárt!” Jó, hogy el tudtam szaladni, mert végighegedült volna a hátamon. Szaladtam, szaladtam, egyszer egy malomházhoz értem. Kaptam magam, belefeküdtem a garatba. Amint ott fekszem, egyszer odajön három tolvaj egy lopott birkával, ott megnyúzzák, elkezdenek tanakodni, hogy hova tegyék a bélit, hogy rá ne akadjanak. Az egyik azt találta ki, hogy a garatba kellene lökni; mindjárt oda is hozta a garathoz. Én is megijedtem, hogy rám veti, elkiáltottam magam: „Rám ne lökje kend azt a böndőt!” Erre a három tolvaj megijedt, elszaladt: mind otthagyták a sok birkahúst. A lármára a molnármester is felébredt, kijött, megdicsért, hogy elijesztettem a tolvajokat. „No, öcsém, te derék gyerek vagy, nem állanái be hozzám inasnak?” „Biz én beállók” - mondom, be is állottam mindjárt. A gazdám adott fölöstökömre egy tojást; de bicskám nem volt, ideadta a szép csillagos nyelű bicskáját is, hogy egyem vele. Eszegettem, eszegettem a tojást, egyszer beleejtettem a csillagos nyelű bicskát. Most már hogy vegyem ki? Volt ott egy tizenhat öles lajtorja, azt beleeresztettem, de még az sem érte el a fenekét, nem tudtam kivenni a bicskát. Megijedtem, hogy megver a molnár a szép bicskáért, elfutottam innen is. Nyargaltam hegyen-völgyön, árkon-bok- ron keresztül, egyszer egy kis házhoz értem. Próbáltam bemenni az ajtaján, sehogy sem fértem be, még búvá sem, próbáltam az ablakán, állva is könnyen bementem. Odabent éppen lakodalmoztak, állott a lagzi ugyancsak, volt dínomdá- nom. Alighogy beléptem, mindjárt elibem állottak, hogy menjek a patikába jóféle sáfrányért. „Biz én nem megyek” - ott volt egy fiú, mindjárt fülön fogtam. „Eredj, öcsém, a patikába jóféle sáfrányért; itt van egy szamár, ülj rá, de meg ne sarkantyúzd, mert acélkörme tüzet ád, taplóhasán végigfut, szalmadereka meggyullad, hólyagfeje kicsattan, mindjárt ló nélkül maradsz.” Felült hát a szamárra; míg ment, lassan ment, de jövet megsarkantyúzta, acélkörme tüzet adott, taplóhasán végigfutott, szalmadereka meggyulladt, hólyagfeje kicsattant, mindjárt ló nélkül maradtam. Erre mind elhányta a sáfrányt, bejött a lakodalomba, ugyancsak elkezdte táncoltatni a szalmaderekú kisasszonyokat. A sarokban volt egy nagy sárga leves zsák; én váltig mondtam a fiúnak: „Ne táncoltasd olyan nagyon azokat a szalmaderekú kisasszonyokat, mert a zabtaréjú sárgaréz sarkantyúddal majd kirúgod a sárga leves zsákot.” De ő nem hallgatott rá, csak forgatta, csak ugratta őket, egyszer aztán csakugyan kirúgta a zsákot. No iszen volt drága mulatság! - a sárga lé a szamárnak körmig se ért, ezt meg majd elnyelte, majd belefúlt. Bele is fulladt volna, de én felszaladtam a padlásra, egy kopó ott sü- tötte-főzte a húst, azt oldalba ütöttem, mindjárt fiadzott egy kétágú vashorgot, azt az órába akasztottam, úgy hoztam ki. Aki nem hiszi, megnézheti, még most is ott van az órán a két lyuk, a horog helye. Tudod-e? A katasztrofális szárazság általában csendben, mondhatnánk, titkon érkezik. Nem kísérik olyan látványos dolgok, mint egy földrengés, vagy egy vulkánkitörés - csak éppen nem esik az eső. Amikor az afrikai Sahel-övezetben beköszöntött a „száraz halál”, már öt éve alig esett némi kevéske eső - míg végül 1973-ban már végleg nem esett egyetlen csöpp sem, az egész év során. A szárazsággal együtt jött az éhség. Nem volt zsír, tej, liszt és hús sem. A folyókban a víz kevéske maradványa megpos- hadt, és leginkább valamiféle szennyvízre hasonlított. A vetés kiégett, az állatok - a szarvasmarhák, a birkák és a kecskék - táplálék híján naponta százával hullottak el. Negyvenmülió embert fenyegetett az éhhalál, s egyedül Etiópia egyik tartományában, Welóban naponta 200 ember halt éhen. Hogy végül pontosan hány ember esett áldozatul az éhínségnek, azt senki sem tudja. A szárazság azokon a területeken fenyegeti legjobban az embereket, ahol a települések a sivatag közelében vannak, és folyók híján a földművelés vízszükségletét csak az esőzések tudják kielégíteni. Ezért volt végzetes az 1983-as szárazság Dél-Afrikában. Ezen a vidéken már 300 éve nem volt ekkora szárazság. Ahogyan 10 évvel korábban a Sahel-övezetben, először itt is az állatok pusztultak el, azután a szántóföldek váltak termékedenné. Zimbabwe, a korábbi Rhodesia területének több mint fele csaknem sivataggá vált. Az az ország, amelyik eddig gabonát szállított külföldre, most élelmiszer-behozatalra szorult. A vadállatokat sem kímélte a szárazság. Elefántcsordák keltek át a Viktória-vízesés- nél a Zambezi folyón Zambiába, mert Zimbabwében már nem találtak élelmet. A vadőröknek nagy gondot okozott ez a vándorlás: az állatok fákat csavartak ki, a parasztok földjén eltiporták a fiatal banáncseijéket, ösz- szetaposták a kutakat és a vízlelőhelyeket. Ha az emberek nem akartak teljesen víz nélkül maradni, le kellett lőniük az állatokat. Az ENSZ több ezer tonna élelmiszer-szállítmánnyal igyekezett segíteni az éhezőkön. Ez a segítség azonban a katasztrófa nagyságához képest csak kicsinek bizonyulhatott. Az ember már leszállt a Holdon, jól ismerjük a szomszédos bolygótestvéreket - ha személyesen még nem is, de legalább műszereken keresztül. Ugyanakkor a saját, otthont adó Földünk természeti erői fölött még nem tudunk úrrá lenni. Ez a nyugtalan bolygó sokkal erősebb, mint amilyenek mi vagyunk. Egy etiópiai éhező kislány Reich Károly illusztrációja Mi történik, amikor nem jön az eső?
