Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-09-30 / 39. szám
1998. szeptember 30. Kultúra Heti kultúra Hollywoodi képeslap Már W. A. sem a régi Egy legújabb felmérés szerint Amerikában Woody Allen hatalmasat zuhant a népszerűségi listán. A korábban évtizedekig a toplista élén tanyázó színész-rendezőnek nem tettek jót a magánéleti zűrjei: botrányos válása Mia Farrow- tól és általános ellenszenvet kiváltó házassága nevelt lányával. Woody Allen a mozivásznon is elvesztette régi varázsát. Újabb filmjei már nem keltenek feltűnést, egyre kevesebb nézőt vonzanak, és a kritika is művészi válságként értékeli a legutóbbi két alkotását. Valószínű, hogy ebbéli megfontolásból merész húzásként leszerződtette most készülő filmjéhez a Titanic révén a világ egyik legkeresettebb színészévé lett Leonardo DiCapriót. Woody persze tagadja, hogy csaléteknek használná a világszerte hölgyek tömegét moziba vonzó hollywoodi sztárt. A szakma azonban nem hisz a színész-rendezőnek, mint ahogy abban sem, hogy DiCaprio egymaga sikert hoz Woody Alennek... Heti hír Csöpi visszatér Előbb a Hyppolit, a lakájt akarta felújítani, modernizálni, aztán mégis úgy döntött, inkább a Pogány madonna hősei - a mindig szerencsétlenkedő Kardos doktor és a kemény öklű Ötvös Csöpi - keljenek újra életre. Népszerűségük máig tart, hisz ahányszor képernyőre kerülnek a korábbi epizódok, mindig nő a nézettség. Egyik kereskedelmi csatornát máris érdekli Bujtor István jókor született ötlete, s ez jelentős mértékben megkönnyítené a színész- rendező-producer dolgát. A Schneider család pedig még várhat a sorára. Nádasdi Péter végzős hallgatója a pozsonyi Színművészeti Főiskolának Ahol a másság érték „Legnagyobb megdöbbenésemre elsőre bejutottam." Zsebik Ildikó Nádasdi Péter tizenhét évesen lett a pozsonyi Színművészeti Főiskola növendéke. Szeptembertől végzős hallgató. Lelkes és tehetséges. Nevét most ízlelgeti a színházba járó közönség. Az indulásról, a diákévekről, szerepeiről és a hogyan tovább- ról beszélgettünk. Gyerekként azokhoz tartoztál, akik már pici koruktól készülnek egy pályára, vagy választásod inkább a véletlen műve volt? Édesanyám pedagógusként évtizedeken át foglalkozott a diák színjátszókkal, annak idején magam is részese voltam előadásaiknak, de nem ez határozta meg pályaválasztásomat. Harmadikos gimnazistaként a Tompa Mihály szavalóverseny országos döntőjében második lettem, s ekkor merült fel bennem a színi pálya ötlete. A mamám - féltvén a kudarctól - nem lelkesedett érte különösebben, ám bátyám maximálisan támogatott. Ő állt melletNevét most ízlelgeti a színházba járó közönség. tem akkor is, amikor a négyszázjelentkező láttán elbizonytalanodtam. Nem engedett megfutamodni. Neki lett igaza. Belevágtam, és legnagyobb megdöbbenésemre elsőre bejutottam. Mesélj valamit a diákévekről! Az első szemeszterre nem szívesen emlékezem. Miután egyik napról a másikra kiszakadtam az addig biztonságot nyújtó közegből, s Királyhel- mecről az ország másik végébe kerültem, borzasztóan idegennek, árvának éreztem ott magam. Minden hiányzott. Az otthon, a táj, az emberek. Ezért amint csak tehettem - akár néhány órára is - hazasiettem. Az első szemeszter végén azonban mindez megbosszulta magát. Vizsgafeladatunk ugyanis három etűd elkészítése volt, s mert én szinte sohasem tartózkodtam Pozsonyban, ebből a csoportos munkából értelemszerűen kimaradtam. Végül egyetlen, de nagyon jó etűdöt sikerült összehoznom, ám ezzel a feladatot csak részben teljesítettem. Emiatt a tanáraim akár el is tanácsolhattak volna. Csak hálával tartozom osztályfőnökömnek, Martin Hubának, aki valószínűleg fantáziát látott bennem, s adott még egy lehetőséget. Őszintén remélem, hogy mindezt azóta többszörösen sikerült meghálálnom. Milyen érzés manapság Pozsonyban magyar színinövendéknek lenni? Talán hihetetlenül hangzik, ám igaz: kitűnő. Mivel mi, magyarok más kultúrát képviselünk, másképp gondolkodunk, játszunk és érzünk, másságunkat ebben az intézményben valóban értékelik, megbecsülik. Ehhez azonban olyan kitűnő mesterek is kellenek, mint a már említett Martin Huba, Emília Vásáryová. Milyen bemutatkozási lehetőségei vannak ma egy főiskolai hallgatónak? Nem panaszkodhatom, a filmvásznon és a Nemzeti Színház színpadán már egyaránt láthattak. Az SZTV az elmúlt év nyarán Hegyi mentők címmel a Tátrában egy hat részes filmsorozatot forgatott, ennek öt epizódjában kaptam feladatot. Az idén egy történelmi témájú tévéfilmben is szerepeltem. Az elmúlt év színházi feladatokban is gazdag volt. Az első félév vizsgaelőadásában, a Zenekari próbában én kaptam a férfifőszerepet. A darab siker volt, azóta elsősorban fesztiválokon mutatjuk be. Ez az előadás nyitotta például a szín- művészeti főiskolások Pozsonyban megrendezett nemzetközi fesztiválját, de már Prágába is eljutottunk vele. Februárban, ugyancsak Martin Hubának köszönhetően, Peter Tmík helyett egy ideig Csehov Cseresznyéskertjében Jását játszhattam a Nemzetiben. Isteni szerencse, hogy a szerepeket könnyen tanulom, hisz mindössze három napom volt a felkészülésre. Ráadásul olyan partnerekkel lehettem együtt a színpadon, mint Ladislav Chudík, Ján Kroner és Emília Vásáryová. Ezek szerint eleddig csak szlovákul játszhattál? Májusban végre megtört a jég, hiszen Gubík Ági csoporttársammal együtt a Tháliában bemutatott Ford-darab, a Kár, hogy ká lett a vizsga előadásunk. Poggio szerepe számomra több szempontból is örök emlék marad. Féltem kissé egy valódi színház próbáinak tempójától. Mi a főiskolán ugyanis a betanulásra szánt darabot apró részekre bontva értelmezzük először, ám egy működő társulatban ilyesmire nincs elegendő idő. A dolog végül is jól sikerült, néhány héttel a bemutató előtt ráéreztem a szerep lényegére. Vidnyánszky Attilával pedig egyszerűen élmény volt együtt dolgozni. Végzős növendékként tudod már, hogyan tovább? Őszintén szólva, van bennem némi szorongás, hisz az idén - akarva-akaratlanul - sok minden eldől. Konkrét színházi ajánlatot még nem kaptam, de hosszú távon csakis magyar társulatban gondolkodom. „Hosszú távon csakis magyar társulatban gondolkodom.” Esetleg ha valami izgalmas feladat adódna Pozsonyban, elképzelhető, hogy egy évre ott maradok, tovább azonban aligha bírnám ki a fővárosban. Miért van az, hogy mind a mai napig hétvégeidet Királyhel- mecen töltőd? Mert abban a közegben érzem igazán otthonosan magam. Ott él mindenki, aki igazán számít: a családom, barátaim. S barátaim egyúttal zenésztársaim is. Vízesés néven létrehoztunk egy együttest is, és a hétvégi próbákról nem hiányozhatom. Tudod, a zene több mint hobbi, szenvedély, mellyel kapcsolatosan álmokat is dédelgetünk. Ez viszont még a jövő zenéje... Száznyolcvanöt éve született Eötvös József, akit Kölcsey „szeretetre méltó kedves gyermek”-nek nevezett Ő volt az egyik legmerészebb magyar közíró Eszközember? „Két dologra megelégedéssel tekintek vissza, s ezt tőlem még elleneim sem tagadhatják meg. Az egyik az, hogy bármennyiszer csalódtam, bármennyiszer kételkedtem egyes nézeteimben, érzelmeimben soha nem ingadoztam, és egyes eszmékhez soha sem vesztettem el bizalmamat. A másik az, hogy egész életem az eszmék létesítésének volt szentelve, s mint magamat, úgy minden tehetségemet csak az eszmék eszközének tekintettem.” Nemigen van ennél megejtőbb vallomása a veretes pátoszban, nemes polgárideálokban élő-haló magyar XIX. századnak, annak a kornak, amely legnagyobbjaiban az emberi méltóságot, szuverenitást harmóniában tudta és akarta látni a közszolgálattal, úgy azonban, hogy alkalmilag, ha a helyzet úgy kívánta, az előbbit feláldozza az utóbbinak. A „helyzet” pedig mást sem kívánt, mint ezt. Gondoljunk Petőfi vagy Madách vagy Kemény Zsigmond pálya- és sorsfordulataira. Lehet, talán biztos, hogy Eötvös Józsefnél volt nagyobb írója és költője a századközépnek, tevőlegesebb és hatékonyabb politikusa is nem egy, ragyogóbb szónoka és eredetibb gondolkodója is bizonnyal, de olyan, aki ezt az ember- és hazaszeretetből fakadó, szabadelvű és patrióta életprogramot komolyabban vette volna, olyan aligha. Németh László fogalmazta meg ezt a legpontosabban, azaz a legszebben és legszigorúbban, az a pályatársa, akinek magának is oly gyakran kellett szembenéznie az írói szándék és a korkívánalmak el- lentéteződésével: „Ez az író valóban a maga művészi tökéletességét áldozta fel a köz javáért - nagy írónak indult, s mi lett belőle -, nagy ölelés, amely egy nemzetet próbál kivételes szívéhez közelebb emelni. Elég eszes volt, hogy tudja, ezzel a cserével mit áldozott, s elég nagy szív, hogy áldozatát, miután képessé lett rá, ne sajnálja.” „... mi lett belőle...” Ha nem is tökéletes, de jelentős és jó regények írója, népszerű lírai-szava- lati darabok költője. Ám ezen túl fordító, színjátékszerző, lapszerkesztő és hírlapíró, megyei hivatalnok, miniszter, népoktatási és nemzetiségpolitikai szakember, „culturpoliticus”, „doctrinaire” (gondolkodó), a börtönviszonyok javításának és a zsidók emancipációjának élharcosa, szónok, esztéta, morálfilozófus, állambölcsész, utazó és ügyvéd, akadémikus... A regényekről, a régebbi középiskolai oktatás közmegegyezéses alapműveiről sok újat nem mondhatnak a mai idők. Nyilvánvaló, hogy A falu jegyzőjének és a Magyarország 1514-ben címűnek forradalmi heve ma nem oly forró, mint megjelenésekor vagy a mi századunk nagyobb társadalmi változásainak idején, ám az előbbi könyv szociográfiai gazdagsága mind izgalmasabb és mint életleltár mind fontosabb a Jókait megelőző időszakból és időszakról. A forradalmi- ság és a pesszimizmus egyidejűsége ma mintha kisebb olvasói figyelmet keltene, mint a hangnem, a résztémák vagy a „belső műfajok” fiatalosan merész keverése: intrika és népnyomor, részvét és düh, galádság és ön- feláldozás, zsáneres hangoltság és elmélkedő szakaszok. Meg a pátosz. A körmondatokban hömpölygő, „ékesszóló” szónokiasság. Jó okkal nevezi az általa - szokatlanul - nagyrabecsült Eötvöst mint regényírót Szabó Dezső „érzelmi szónoknak”, „ki a világot érzelmein és szónoki organizmusán át fogja fel és adja vissza”. (A. K)
