Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1998-02-04 / 5. szám

12 1998. február 4. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Halálhajó Miként egy újszülöttnek min­den vicc új, egy ifjú mozibarátnak minden sci-fi az újdonság erejével hat. Paul Anderson rendező bizonnyal óriási filmtörténeti művelt­séggel bír (ezt valószínűleg csak az idősebb vagy a műfaj iránt mélyen elkötelezett né­zők fogják észrevenni). Leg­újabb munkája, a Halálhajó a fantasztikus filmek olyan klasszikus darabjaiból merít, mint a 2001-Űrodüsszeia, a Solaris vagy A nyolcadik utas a Halál. Mindazonáltal vérfa- gyasztóan izgalmas űrhorrort láthatunk, s az „élvezeteket” fokozza a profi látványtechni­ka. A nem túlzottan távoli jö­vőbe, mindössze ötven év távlatába helyezett történet tényleges „főszereplője” az Event Horizo. A fénysebes­ségnél gyorsabb felderítő űr­hajót azért hozták létre, hogy feltérképezze a naprendszer legtávolabbi zugait. Ám a ha­jó nyom nélkül eltűnik. Hét év múlva a legénység által küldött vészjeleket fognak. Expedíció indul az esetleges túlélők megmentésére. A Mil­ler kapitány (Laurence Fishbume) vezette legény­séghez csatlakozik az eltűnt űrhajó tervezője is (Sam Neill). Az Event Horizont el­érve mind furcsább jelensége­ket tapasztalnak. Úgy tűnik, az űrhajó önálló életre kelt...A rendező pszichológiai hoiTomak nevezi filmjét - a sci-fi keretei között. „Ez a mű­faj hihetetlen látványossá­gokra ad lehetőséget. Olyan helyekre viszi a nézőt, ahova soha sem juthat el. Mind­amellett belső utazásról is be­szélhetünk. A szereplők eljut­nak az űr legmélyére, és ott szembekerülnek a bennük la­kozó legsötétebb dolgok­kal...” Heti hír Alberto Sordi titka Az olasz filmélet kisebbfajta szenzációja, hogy a hetven­éves Alberto Sordi hosszú szünet után ismét kamerák elé állt. Az öregkori szere­lemről szóló Táncórák című film főhősét alakítja. A tör­ténetben szereplő idős férfi életét teljesen megváltoztat­ja egy fiatal lány. Idő múl­tán azonban a józan ész ke­rekedik felül: a férfi lemond a korban hozzá nem illő nőről. A film forgatása kapcsán az újságírók természetesen a nőkről faggatták a megrög­zött agglegénynek számító, mindig is magányosan, csa­lád nélkül élő színészt, aki így nyilatkozott nőtlenségé­nek titkairól: „Életemben sok olyan nővel találkoz­tam, akit ki kellett volna elé­gítenem. Egy-egy ilyen kap­csolat alkalmával gyakran mondogattam: talán jobb lesz, ha csak barátok mara­dunk. Én a nőket mindig az autókhoz hasonlítottam, azokat pedig gyakran cseré­lem. Ugyanakkor fárasz­tanak, s ez így van a nőkkel is. Emiatt, mielőtt átléptem volna a megengedett határt, takarodót fújtam.” Boráros Szilárd: „Gólyalábbal együtt 2 méter 86 centiméter magas vagyok.” Élesben megy a játék „Minden léptemre figyelek..." Révész Róbert felvétele Klein Melinda __________ A színjátszás sokarcú műfaj. A színészmesterség művelői is sok­féle terület közül választhatnak: komédia, tragédia, nagy társulat vagy kamaraszínház. De az utca emberének szórakoztatását csak kevesen választják. Boráros Szilárd, a csehországi Divadlo Cotinuo oszlopos, pon­tosabban fogalmazva gólyalábas tagja. A színház szerelmese. Vég­zettségét tekintve bábtervező. A prágai művészeti főiskolán szer­zett diplomát 1992-ben, Alojs Tománek osztályában. Főállás­ban egy prágai színház igazgató- tanácsának elnöke és impresszá­riója, de ha teheti, felcsatolja egyméteres gólyalábát, vörös huszárjelmezt ölt, és falusi vásá­rokban vagy nagyvárosok utcáin játszik, komédiázik. Hogy miért éppen az utcán? A kérdés magától adódik, hiszen rajta is, társain is látom, hogy az előadás végére alaposan kime­rülnek, szinte szakad a verejték mindegyikükről. „Azért szeretek az utcán játszani, mert ez ko­moly kihívás - magyarázza Szi­lárd. - De hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak, előbb el kell mesélnem egy kevésbé sikeres előadásunk történetét. Az elmúlt év decemberében Vsetínben szerepel­tünk. Véget ért az előadás, és mi mind­annyian éreztük, hogy valami hiány­zott. Hogy nem volt az igazi. Egyikünket sem hagyott nyugod­ni a dolog, sokat be­szélgettünk róla, míg végül megfogalma­zódott a válasz. Én egy gyenge pillanatomban azt találtam mondani, hogy bizony önteltek vagyunk, és itt a baj. Ez az a pont, amikor az ember már nem izgul, nem szurkol, mert tudja, hogy csípőből lőve megoldja a helyzeteket. Ilyenkor már nincs tét és nincs harc. Egyszerűen nem küzdünk semmiért. Ez már rutin. És ezen a ponton kezdődik el az, amit úgy hívnak: hakni. Pontosabban ezért izgat az utca, mert az hatványozottan megkí­vánja, hogy az ember megküzd­jön a közönség kegyeiért. Ott az­tán nem érvényesülnek a színhá­zi konvenciók. Míg a színház né­zőterén szegény néző inkább vé­gigfeszengi a rossz előadást - hi­szen felállni és kimenni elég kí­nos volna -, addig az utcai kö­zönség simán sar­kon fordul, ha nem tudom lekötni a fi­gyelmét, nem va­gyok képes elszóra­koztatni. Esetleg ácsorog ott néhány ember karba tett kézzel és unott arc­cal, a tekintetükből pedig az olvasható ki, hogy érdekes, de nem vagyok oda a gyönyörűség­től. Ellenben ha élvezik az elő­adást, akkor maradéktalanul együttműködnek velünk, színé­szekkel. Minden élesben megy tehát... Az előadásaink végén kalapozni szoktunk, és tudom, hogy csak az fogja előhalászni a bukszáját és beledobni a kalapba némi ap­rót, akinek tetszett, amit látott. Előfordult már, hogy pénz híján egy szál cigarettát dobtak bele. Ez is egyfajta tetszésnyilvánítás, hát hálásnak kell lennünk érte.” Biokörhintának keresztelték el az előadásnak azt a momentu­mát, amikor a közönség soraiból jelentkező gyerekeket, gólyalá­bakon állva, ott fent, a magas­ban alaposan megpörgetik. Be kell vallanom, megkönnyebbül­tem, amikor az apróságok sértet­lenül újra földet értek. „Ez a legigényesebb része a já­téknak. Itt az önteltség már vég­zetes hibához vezethet. Alázatra van szükség és teljes koncentrá­cióra. Olyankor nincs esőtől ned­ves macskakő, csúszós beton vagy izzadt tenyér. Egyszerre kell figyelni a talajra, a szél irányára, arra, hogy áll-e mögöt­tem valaki, hogy hány méterre vagyok a nézőktől, hogy milyen gyorsasággal rohannak felém a gyerekek, milyen ne­héz az a gyerkőc, akit éppen felemeltem, mennyire csúszik a keze, és hogy hány fordulatot tudok vele megcsinálni, míg vé­gül biztonságosan le­teszem a földre. Ilyenkor nem lehet a haknira meg a gázsira gondolni, hanem száz százalékig arra, amit éppen csinálok. Ez jelenti szá­momra az igazi alázatot, amely nélkül nem működhetne a do­log. Készülő új műsorunk címe talán elárulja, miről is szól majd: CIRCUS VITAE. Abban például olyan veszélyes számok is lesz­nek, amelyekre ha nem figye­lünk oda minden idegszálunk­kal, akkor előfordulhat, hogy vagy az én kezem repül el, vagy a társam feje. De pont ettől lát­ványos. Ezt igénylik az emberek. Nem a kulccsal felhúzható, gép­zenére pörgő balerinát, hanem az élő látványt. Visszatérve a gyerekekre: az anyukák addig holtsápadt arca is újra felderül, amikor végül sértetlenül vissza­kapják csemetéjüket. A gyerekek viszont egyáltalán nem félnek.” Persze nem veszélytelen „üzem” a gólyalábas komédiázás. Amit elsőként meg kell tanulni, az az esés. Rettenetesen nagyokat le­het vágódni, de tudni kell, ho­gyan. Szilárd arról próbált meg­győzni, hogy olyan ez, akár a bi­ciklizés. Amikor az ember már kellő biztonsággal tudja tekerni és esni is megtanult, akkor lehet cifrázni: felállni az ülésre, ráülni a kormányra, visszafelé pedá- lozni. „A balesetek is abból adódnak, ha az ember túl magabiztos, fejé­be száll a dicsőség, és nem figyel eléggé. Nemrég egy jól sikerült előadás után ráadásként valami olyasmit akartunk mutatni, ami ámulatba ejti a közönséget. A kollégám és én szemben álltunk egymással, és egyszerre kellett volna térdre esnünk úgy, hogy a térdünk csak pár centiméterre legyen egymástól. Gólyalábon állva mindez rendkívül látvá­nyos, de valószínűleg nem gya­koroltuk eleget, mert elszámítot­tuk a távolságot. Ennek az lett az eredménye, hogy zuhanás köz­ben a fejünk őrült sebességgel egymásnak ütközött, majd az ütéstől visszapattant. Nekem el­törött az orrom, felrepedt az orr- cimpám, a fogaim pedig rende­sen szétzúzták be­lülről a számat. A társamnak a sze­möldöke repedt fel, dőlt a vér, a közön­ség pedig tapsolt, tombolt és újabb rá­adást követelt. Vér­ző szívvel bár, de a vérző sebeink miatt be kellett fejeznünk az előadást. Nemrégiben pedig a gólyalá­bam törött el előadás közben. Megsérült a lábam, jól beda­gadt, nem tudtam ráállni. Azóta sokkal jobban odafigyelek, és minden fellépés előtt gondosan ellenőrzők mindent.” Ha élvezik az előadást, együttmű­ködnek velünk. Alázatra van szükség és teljes kon­centrációra. Ismét visszatért a zenei életbe Hevesi Tamás. Most jelent meg legújabb albuma. Lehet, hogy mások élete zötyög, az övé semmiképpen Rózsa Katalin ______________ Évekkel e zelőtt sokat hallhat­tunk egy szimpatikus, nagyon tehetséges, jó hangú fiatalem­berről, Hevesi Tamásról, aki - sokunk örömére - végre ismét visszatért a zenei életbe. Más­nak látsz című CD-je színvona­las zenei anyaggal gazdagította repertoáiját. A dalok közül a Zö­työg az élet már korábban is gyakran hallható volt a rádió­adók hullámhosszain. Azóta a legnépszerűbb dalok egyike lett. Mostanában sokfelé hívják, évekig azonban alig hallottunk önről. Hol járt, mit csinált? Valóban csak itt-ott mutatkoz­tam korábban - kiskocsmákban, klubokban -, mert jobbára kül­földön játszottam. Kipróbáltam, milyen az utcán énekelni. Egy ilyen alkalommal történt, hogy egy bártulajdonos meghívott a bárjába játszani. Úgy tudom, ilyen megtiszteltetésben utcaze­nésznek ritkán van része. Hazatérte után nagy áttörés következett. Amit az Egy életen át kell ját­szani című dal hozott meg 1994-ben. Furcsa volt ilyen erőteljesen a köztudatba kerül­ni, hiszen a Névtelen nulla nem volt kirobbanóan sikeres zene­kar. Bár szerették koncertjein­ket, ami annak köszönhető, hogy őszinte zenekar voltunk, mindig mást csináltunk, és mindezt jókedvűen tettük. Új CD-jén más típusú dalok szó­lalnak meg. Igen, a cím is utal rá: Másnak látsz. Az utolsó dal, mely az Apa címet viseli, nagyon sze­mélyes, mert az édesapámnak írtam. Azért került a lemezre, hogy ha bárki úgy veszítette el az édesanyját, mint én - orvosi műhiba folytán akkor ez a dal segítsen neki erőt adni a holnapokhoz. Hét éve, hogy nincs közöttünk az anyukám, de még csak most tudtam annyi lelkierőt meríteni, hogy kiéne­keljem magamból a fájdalmat... Önről az a hír járja, annyira tiszteli a közönséget, hogy fel­lépésein is élőben énekel. Sohasem voltam híve a playbacknek. Bár élhetnék a le­hetőséggel, amikor magnóról mennek a számaim, de inkább vállalom az élő zenélés fáradal­mait. Nagyszerű érzés telt ház előtt színpadra lépni. És ha csak harminc ember ül a nézőtéren, ők is ugyanazt kapják, mint a nyolcvanezres hallgatóság. Életében egykor jelentős sze­repet játszott a sport. Sajnos, erről már csak múlt idő­ben lehet beszélni az immár ti­zenharmadik éve meglévő egészségügyi problémám mi­att. Pedig annak idején szép si­kereket értem el atlétikában és fociban, utóbbiban az NB I-ig jutottam el. Még ma is rúgom a labdát, de már csak műkedvelő szinten. Mit tervez a szakmai jövőjét il­letően? Többen kérdezték, nem aka­rok-e énekesiskolát nyitni, mert lenne rá igény. De úgy gondol­tam, egyelőre inkább énekelek. Annyi mindent szeretnék még csinálni. Új lemezemhez is én írtam a dalokat, a szövegek egy részét, én voltam a zenei rende­ző és a producer is. Nem, még nem akarok tanítani. Talán majd egyszer....

Next

/
Oldalképek
Tartalom