Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-01-07 / 1. szám
Modern élet 1998. január 7. 5 Létezhet-e a Jurassic park állatsereglete? Rokonunk a neanderthali ősember? Gének furcsa tánca Minden egyes beteg egyéni hozzáállást igényel az ápolók részéről Archív-felvétel Közöljük-e az igazat a beteggel? Kegyes hazugságok Lacza Tihamér ____________ An nak idején nagy port kavart Steven Spielberg Jurassic park című filmje, amelyben a világhírű rendező jeles szakemberek közreműködésével rekonstruálta a 120 millió éve élt óriáshüllők meglehetősen hát- borzongató világát. Azóta természetesen elkészült a folytatás is, s ebben - ha egyáltalán lehet az ilyesmit fokozni - még látványosabb jeleneteknek lehetünk szemtanúi. Mindazonáltal a biológusokat egyáltalán nem a különböző trükkök vagy az élethűnek látszó hüllőmodellek izgatják elsősorban, hanem az a kérdés: lehetséges-e a sok millió éve kihalt élőlények genetikai kódjának a kipreparálása? S ha igen, akkor feltámasztható-e még egyáltalán a kód egykori tulajdonosa? Spielberg és csapata a fenti kérdésre pozitív válaszokat adott - elvégre a képzelet nem ismer korlátokat. Sokáig úgy tűnt, a tudósok sem tartják teljesen lehetetlennek a dolgot, sőt akadtak, akik lázas munkába fogtak, hogy legalább egy valamirevaló géndarabkát találjanak a hajdani élőlények maradványaiban. Szenzációt sejtető, de utóbb vaklármának bizonyult bejelentésekben sem volt hiány, mígnem egy brit kutatócsoport Jeremy Austin vezetésével elhatározta, hogy véget vet a bizonytalanságnak. Austinék egy borostyánkőbe zárt rovarból szerették volna kiemelni a genetikai információkat hordozó DNS-mole- kulát, de minden igyekezetük hiábavalónak bizonyult. Ez a bonyolult vegyület - ahogy azt több kutató, köztük a finn származású, jelenleg Münchenben dolgozó Svante Pääbo is hangoztatta - olyan sérülékeny, hogy az élőlény elpusztulása után viszonylag gyorsan le- bomlik. Minél idősebb egy ősmaradvány, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy épen maradt genetikai kódra bukkanjanak benne. Az esélyeket némiképp javíthatja a konzerválás módja, elsősorban az alacsony hőmérséklet. Ilyen szempontból a borostyánkő nem a legjobb tartósító anyag, mert alapanyagának, a fenyőgyantának a fokozatos megdermedése jóval 0 °C fölött következik be, és ez már elegendő a DNS-molekula széttöredezéséhez, illetve teljes átalakulásához. Sokkal jobbak a kilátások olyankor, ha egy jégbe fagyott tetemet sikerül kiemelni és megvizsgálni. Persze az sem elhanyagolható szempont, hogy az ilyen maradványok legföljebb 10-20 ezer évesek lehetnek. Néhány éve nagy szenzációt keltett a dél-tiroli Alpokban talált lelet, a gleccser jegében konzerválódott és Ötzinek elkeresztelt férfi viszonylag jó állapotban megmaradt teteme. Voltak, akik tudományos szélhámosságra gyanakodtak, de a már említett Svante Pääbo végül DNS-analízissel igazolta, hogy Ötzi génjei észak-európai jegyeket hordoznak, tehát nem valahonnan Dél-Amerikából „csempészték” a helyszínre. Az is kiderült viszont, hogy kb. 5 ezer évvel ezelőtt élt, tehát a dinoszauruszokhoz, de még a neanderthali ősemberhez viszonyítva is meglehetősen későn, ezért talán nem túlzás azt állítani, hogy ő tulajdonképpen még a kortársunknak számít. Joggal vetődik fel a kérdés, van-e értelme annak, hogy hajdan élt állatok csontjaiban, megőrződött bőrdarabkáiban, illetve megkövesedett belsőségeiben genetikai információk után szimatoljunk? A válasz egyértelműen igen, még akkor is, ha tudatosítjuk a siker valószínűségének minimális voltát. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a kutatások célja nem a scifi-írók elmeszüleményeinek alátámasztása vagy megvalósítása. Ennél kevésbé látványos, de legalább annyira fontos problémák tisztázását várhatjuk az ősi DNS-moleku- lák után elindított nyomozástól. Sőt tulajdonképpen egy nagy sikerről is számot adhatunk és ez ugyancsak Svante Pääbo finn kutató nevéhez fűződik. Komoly vita folyik arról, hogy a neanderthali ősember mennyiben tekinthető közeli rokonunknak. Ennek az állításnak az igazolásához nem kellett egyéb, mint a neanderthali ősember csontjában keresni egy mito- kondriális DNS- molekulát, amelynek egyik génjét összehasonlították a mai emberek azonos génjével. Pääbonak és munkatársainak sikerült megállapítaniuk, hogy a neanderthali ősember génje legalább 26 helyen tartalmazott más nukleotidot, mint a mai emberek génje, ami azt jelenti, hogy semmiképp nem lehetünk közvetlen leszármazottai a neanderthali ősembernek. Ez a felfedezés, úgy tűnik, egy további feltevést is igazol, mégpedig azt, hogy a homo sapiens Afrikából indult el „világhódító” útjára. Legalábbis így értelmezték Páábóék eredményeit azok a kutatók, akik kezdettől fogva gyanakvással tekintettek az ún. multiregionális modellre, amely szerint a homo sapiens egyszerre több kontinensen alakult ki. A meggyőzőnek látszó eredmények sem indokolják azonban, hogy végérvényes következtetéseket vonjunk le. Még nagyon sok összehasonlító vizsgálatra lesz szükség, és az utolsó szót majd csak azután mondhatjuk ki, ha egy 70 ezer évvel ezelőtt élt homo sapiens génjeit sikerül összevetni a homo neanderthalis génjeivel. A kérdés, hogy közöljék-e a halálosan beteg emberrel a valódi ál- lapotátvagy ne, mind a mai napig sok fejtörést okoz áz orvosoknak és a hozzátartozóknak egyaránt. Most úgy látszik, hogy Olaszországban megtalálták a helyes megoldást. A magánéletre való jog, amely Olaszországban az idén lépett érvénybe, kezdi éreztetni hatását. Kimondja, hogy az orvosi leletek, diagnózisok ismerete kizárólag a páciensre tartozik. A család többi tagja csak az érintett beteg' beleegyezésével juthat hozzá ezekhez az információkhoz. Azoknál az embereknél azonban, akik halálos betegségben szenvednek, gondok is felléphetnek. Nincs többé kegyes hazugság. A beteg előtt nem lehet eltitkolni valódi állapotát, sőt még szépíteni sem szabad. Valamikor normális gyakorlat volt a kettős orvosi dokumentáció, hivatalosan ugyan tiltott, de a komoly esetekben tolerált gyakorlata. A beteg családtagjainak így lehetőségük volt megismerkedni hozzátartozójuk valós egészségi állapotával. Ez a gyakorlat most már a múlté. Sokszor ugyan ez mentette meg a beteget a teljes összeomlástól, ami eseüeg az állapotának tartós vagy végleges rosszabbodását idézhette elő. Az olasz szakemberek meg vannak győződve arról, hogy a halálos betegnek meg kell mondani, mennyi ideje van hátra, hogy el tudja intézni fontos ügyeit. Ez a tipikusan amerikai hozzáállás a kálvinista mentalitásból ered. Az amerikai orvosok attól is tartanak, hogy felelősségre vonják őket kötelességük elmulasztása miatt. A beteg ugyanis, amennyiben a kezelés nem hoz eredményt, beperelheti az orvost és a kórházat. Mivel a leggyakoribb indok az ilyen perek esetében az, hogy a páciensnek nem magyarázták el a diagnózist, az orvosok azzal védekeznek, hogy mindent közölnek a beteggel. Igaz, sokszor keményen és érzéketlenül. Az olasz származású neves onkológus, Umberto Veronesi szerint Olaszországban ez a hozzáállás teljesen helytelen. Szerinte az onkológiai betegségek esetében a kezelés szempontjából a legfontosabb az orvos és a beteg viszonya. Az új törvény az orvosokat igazmondásra kötelezi. A súlyosan beteg ember számára a kezébe adott orvosi dokumentáció a kegyetlenül szemébe vágott igazságot jelenti. Ennek súlyos következményei is lehetnek. A beteg pánikba eshet, még ha nincs is rá oka. Kevesen tudják például, hogy a rákbetegségek ötven százaléka gyógyítható. A depresszióba esett beteg azonban nem harcol a betegség ellen, így az állapota sokkal gyorsabban romlik. Veronesi doktor szerint a megoldás az, ha a pácienst az orvosi dokumentáció alapján teljesen informálják az állapotáról, ami azonban nem tartalmazza a prognózist. Mert egyetlen orvos sem írja be oda, hogy a beteg meg fog-e gyógyulni vagy sem. A szabály tehát a legnagyobb nyíltság a diagnózis tekintetében s jókora optimizmus a gyógyulás esélyeit illetően. Ilyenek voltak az őseink? Archív-felvéltel A kutatások célja néma sci-fi írók elmeszüleményeinek az alátámasztása. Az igazság kimondása olykor a beteg életébe kerülhet. Mozaik Beszéljen! Az elv egyszerű. Az emberi hangot olyan inpulzusokra fordítják le, amelyet a számítógép megért. Összehasonlítja az impulzusokat azokkal a jelekkel, amelyekre be van programozva. Ha egyeznek, megérti a jeleket és végrehajtja az utasítást. így működnek azok a számítógépes rendszerek, amelyek a hang megkülönböztetésén alapulnak. Az IBM cég kifejlesztette a Voice Type Simply Speaking gépet. Segítségével lehet írni - jobban mondva lehet diktálni a számítógépnek, például üzeneteket az elektronikus postába, percenként száz szó gyorsasággal. Ilyen gyorsan egyeden gépírónő sem képes írni. A hibák százaléka mindemellett alig éri el a hét százalékot. Az emberi hangot értő softwert a Video Computer cég fejlesztette ki. Az Union Family programcsomag ezenkívül tartalmaz egy Vocal Dictate nevű programot, amely több mint í 35 ezer szót képes megkülönböztetni. A használó még más szavakat is betehet a gép memóriájába, így kialakíthat egy saját szóhasználatot. Az első hőmérő A legutolsó kutatások szerint az első zárt hőmérőt mintegy húsz évvel korábban imerték, mint azt korábban hitték. A kérd szökőkút nevű héber könyvben talált rajzok szerint, amelyet 1629-ben publikált Joseph Solomon Delmedigo zsidó rabbi, kétfajta hőmérőt ábrázoltak, az egyik nyitott, abban az időben ez volt az elterjedt, a másik egy zárt. Nem higannyal volt töltve, hanem konyakkal. Delmedigo nem állítja, hogy az ő találmánya lett volna. Nagyon valószínű, hogy feltalálója Galileo vagy San- torio volt, akik abban az időben a padovai egyetemen adtak elő, ahol Delmedigo orvosi tudományokat tanult. A történészek eddig a zárt hőmérő használatának elterjedését az 1654-es évtől számították, a felfedezését pedig II. Ferdi- nánd toszkánai fejedelemnek tulajdonították. Új Altamira Ebben az évben kezdték el a spanyolországbeli Kantabriában az ókori művészetek múzeumának az építését. Felállítják benne az altamirai barlang pontos mását is, amelyben a paleolit kori ember legősibb festményeit találták. Ezek a festmények megközelítőleg tizenötezer évesek. Felfedezésük óta állandó érdeklődés kíséri őket a szakemberek és a laikusok részéről egyaránt. Altamirát a paleolit művészet egyik legnagyobb kincsének tartják. A múzeum megnyitása, amelyet 1998 végére terveznek, lehetővé teszi, hogy évente mintegy hatszázezer látogató ismerkedhessen meg az altamirai barlang gyönyörű képeivel, anélkül, hogy az eredetit károsodás veszélyének tennék ki. Nem elhanyagolható persze az az anyagijövedelem sem, amit a turisztika fellendülése hozhat. A terv megvalósításához, amelynek a költségei hozzávetőlegesen 2,4 milliárd pesetára rúgnak, hatvan százalékkal az Európai Unió is hozzájárult.
