Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-01-07 / 1. szám
4 1998. január 7. Háttér Max van der Stoel EBESZ-főbiztosnak a szlovák fél számtalanszor megígérte: előbb vagy utóbb megszületik a kisebbségi nyelvtörvény. A végleges, elutasító pozsonyi döntéssel felrúgtak minden korábbi ígéretet. Somogyi Tibor felvétele A kormány két év után vallott színt Út a semmibe Sándor Eleonóra _________ A szlovák kormány az államnyelvtörvény elfogadása óta eltelt két év alatt igen hosszú utat tett meg azért, hogy végül eljusson a semmibe. Mert a kisebbségek nyelvi jogairól elfogadott és a nemzetközi intézményeknek postázott memorandum a nehezen kivívott semmit jelenti. Két év kemény talajelőkészítő munkájába került a kormánynak, amíg végre úgy érezte, nyíltan és világosan kimondhatja: kisebbségi nyelvtörvényt pedig nem akar. A cél elérése érdekében látszattanácskozásokat rendezett, látszatbizottságokat működtetett, látszatszavazásokat szervezett, nemzetközi sajtótájékoztatókat hívott össze, látszat- tárgyalásokat folytatott, amelyek végkimenetelét már előre ismerte. Különösen az utolsó hónapokban igen ügyes taktikát alkalmazott és sikerült átpasszolnia a labdát az Európai Unió térfelére. Ha a Nyugat kisebbségi nyelvtörvényt akar, hát mondja meg pontosan, mi legyen benne - szól a memorandum üzenete. Hogy az európai intézmények belesétálnak-e ebbe a csapdába, nehéz megjósolni. A kérdést nyilvánvalóan az fogja eldönteni, hogy mennyire összehangolt az egyes intézmények - az Európai Bizottság, az Európa Tanács, az EBESZ kisebbségi főbiztosának - munkája, hogy a döntéshozók kezében összefut-e a különböző megfigyelői csoportok, a szlovákiai jelentésírók munkájának eredménye. És persze az is, hogy az olyan nagy nemzetközi horderejű döntések idején, mint például az Európai Unió további bővítése és az ehhez kapcsolódó országértékelések elkészítése, van-e idő és akarat odafigyelni az apró részletekre is. Az olyanokra például, hogy a külügyminisztérium műhelyében készült kormánymemorandum pontosan ugyanazt a tizenkét, a kisebbségi nyelvhasználatra vonatkozó jogszabályt sorolja fel, amelyeket már 1996 tavaszán Juraj Schenk is csokorba szedett Max van der Stoelhoz intézett levelében. Ugyanannak a tizenkét jogszabálynak a létéből vonta le az akkori külügyminiszter azt a következtetést, hogy a hivatali nyelvhasználat még rendezésre vár, a jelenlegi külügyminiszter pedig azt, hogy már minden a legnagyobb rendben van. Nyugat-Európa állás- foglalása fontos lehet a szlovákiai magyarok számára, és jóhiszeműen tegyük fel, hogy a kormánynak is. De bármilyen választ is adnak a szlovák felkérésre a megszólított nemzetközi intézmények, az csak másodrangú jelentőséggel bírhat a hazai alkotmánybíróság állásfoglalásához képest, amely már kétszer is leszögezte: az anyanyelvűk hivatali nyelvhasználatáról szóló törvény hiánya miatt a szlovákiai kisebbségek alkotmányos joga a gyakorlatban érvényesíthetetlen. Ez akkor is érvényes, ha a kormány a világegyetem minden intézményének megküldi a maga memorandumát. És egyébként is: amennyi energiát a világ meggyőzésébe már eddig is fektetett, annyival már rég kidolgozhatta volna a törvényjavaslatot. Legalább a békesség kedvéért. Nehéz megjósolni, hogy besé- tálnak-e a csapdába. A kisebbségi nyelvtörvény meg nem születésének kétéves története Átverésünk története Az államnyelvtörvény 1995. novemberi elfogadása óta számos alkalommal, szóban és írásban ígérték meg a különböző rendű és rangú állami hivatalnokok, hogy elkészül a kisebbségek hivatali nyelvhasználatát szabályozó törvény. Az ígéretek mellett azonban ellenkező értelmű, a törvény szükségességét vitató kijelentések is elhangzottak - nemegyszer ugyanattól a személytől vagy intézménytől. A kétévesnél is hosszabb történet vége közismert: a kormány 1997. november 4-én a nemzetközi intézményeknek címzett memorandumot fogadott el, amelyben kimondta a kisebbségi nyelvtörvény szükségtelenségét. Az államnyelvtörvényt viszont rendkívül komolyan veszi, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy még csak átvenni sem volt hajlandó a Magyar Koalíciónak a memorandumról kidolgozott angol nyelvű állásfoglalását. Az alábbi áttekintés ennek a kusza történetnek a legjellemzőbb állomásait mutatja be. 1995 októberében az államnyelvtörvényről tárgyaló szlovák kormányküldöttség az Európa Tanács képviselőinek bejelentette, szándékában áll a kisebbségi nyelvtörvény elfogadása is. 1995. november 16-án, az államnyelvtörvény megszavazását követően Juraj Schenk külügyminiszter közölte az Európa Parlament képviselőivel, hogy „nemsokára” sor kerül a kisebbségi nyelvhasználatot szabályozó törvény elfogadására. 1995 decemberében megkezdődött a játék a számokkal. Vladimír Meciar kijelentette, hogy a kisebbségek jogairól máris harminc jogszabály szól, ezért kérdéses, hogy szükség van-e még egyre. Megígérte viszont, hogy a kormány újév után azonnal megkezdi a Kisebbségi és Regionális Nyelvek Európai Chartájához való csadakozás előkészítését. Ugyanebben a hónapban Katarina Tóthová kormányfőhelyettes arról tájékoztatta Max van der Stoelt, hogy a kisebbségi nyelvtövény előreláthatólag szeptemberben a kormány elé kerül, Ivan Hudec kulturális miniszter munkacsoportot állított fel a törvény szükségességének vizsgálatára. 1996 márciusában a Magyar Koalíció vezetőit Jozef Kalman arról tájékoztatta, hogy a kormány az év végéig aláírja a kisebbségi nyelvi chartát. 1996 áprilisában Juraj Schenk külügyminiszter levélben válaszolt Max van der Stoel ajánlásaira, és arról biztosította az EBESZ főbiztosát, hogy máris megkezdődtek a törvény előkészítő munkálatai. Az alkotmány- bíróság ekkor szögezte le először, hogy a hivatali anyanyelvhasználat alkotmányos joga csak akkor gyakorolható, ha annak szabályait törvény rögzíti. Májusban Max van der Stoel Meciarral tárgyalva arról értesülhetett, hogy a kabinet először csatlakozik a nyelvi chartához, és majd azt követően foglalkozik a nyelvtörvény kérdésével. Szeptemberben a svájci Le Mont Pele- rinben a Magyar Koalíció mellett a kormánykoalíció képviselői is aláírták azt a nyilatkozatot, amely sürgette a törvény előkészítését. Októberben az Európa Parlament és a szlovák törvényhozás közös társulási bizottsága Jozef Kalman felszólalása ellenére, aki a bizottság előtt már harmincnégy létező jogszabályt emlegetett, ajánlásban kérte a törvény előterjesztését. Meciar erre kijelentette, hogy kormánya nem fog engedni a politikai nyomásnak. Novemberben ismét Pozsonyban járt Max van der Stoel. Azt hallhatta a kormányfőtől, hogy a kabinet majd akkor dönt a törvényről, ha megkapta a magyar- országi szlovák kisebbség helyzetéről szóló jelentést. A kormány tudomásul vette a kulturális minisztérium jelentését arról, hogy a törvényre nincs szükség. 1997. február 6-án Vladimír Meciar a parlamentben kijelentette: a kormány semmiféle ígéretet nem tett a törvény megalkotására. Júniusban az európai-szlovák társulási bizottság ismét ajánlást fogadott el a törvényről azzal, hogy azt november végéig meg kell alkotni. Szeptemberben az alkotmánybíróság kihirdette az államnyelvtörvényről hozott határozatát. Ebben ismételten megállapította, hogy a korábbi, a hivatalos nyelvről szóló törvény megszüntetése leheteüenné tette a kisebbségek alkotmányos nyelvhasználatijogának gyakorlását. Októberben Max van der Stoel- nak Katarina Tóthová elpanaszolta, hogy az Európai Unió, miközben bírálja a szlovákiai helyzetet, nem fejti ki, mit is kíván azon megváltoztatni. Tóthová felvetette azt is, hogy Budapestnek és Pozsonynak egyszerre kellene elfogadnia a kisebbségi nyelvtörvényt, mert ilyen Magyarországon sincs. November 4-én végül a kormány jóváhagyta a memorandumot, amelyben megállapította, hogy Szlovákiában a kisebbségek nyelvhasználati jogai minden területen rendezettek, ezért újabb törvény megalkotását nem tartja szükségesnek. Zdenka Kramp- lová külügyminiszter ekkor úgy nyilatkozott, hogy a chartához való csatlakozás lehetőségét a kabinet még mindig vizsgálja. ,A Meciar-kormány esete a kisebbségi nyelvtörvénnyel” címmel illethető történet ezzel valószínűleg a végállomásához érkezett. Hogy kezdődik-e a közeljövőben egy hasonló témájú, de más vég- kifejletű történet, az a szeptemberi parlamenti választások eredményétől függ. (sándor) Bratislava, apríla 1996 öíslo: 200.566/96 - KM MINISTER ZAHRANlCNfCH VECÍ SLOVENSKEJ REPUBLIKY Jeho Excelencia Max van der Stoel Vysoky komisár OBSE pre národnostné mensiny Z enumerácie právnych noriem reglementujúcich oblast' jazykovych práv osób patriacich k národnostnym menáinám je zrejmé, Vasa Exceíericia, te hovorif v tejto súvislosti o "právnom vakuu* je mozné len vo veTrhT relativnorn a pariikuíáfnom zmysle, totiz len so zretel'om - ako správne uvádzate - na Specifikáciu ústavného práva na pouzívanie mensinóvéhó jazyka v úrádnom styku nizsou právnou normou. Dovol’te mi este ráz Vés uistit', ze v súlade s ciánkom 6, odstavec 2 Ustavy SR sa zacali pripravné práce na návrhu zákona, ktory bude túto otázku riesif v súlade s legitimnymi jazykovymi právami osób patriacich k národnostnym mensinám tak. ako sú vyjadrené v relevantnych medzinárodnych dokumentoch OSN, RE a OBSE. Na tejto práci participujú, samozrejme, aj prisluánici národnostnych ménéin, Súcast’ou tohto procesu bude aj pristúpenie SR k Európskej charte regionálnych alebo mensinovych jar ov, ktorá pochopitel’ne nebude nahrá~dzat' pripravu uvedeného zákona. Sokatmondóan árulkodik a szlovák kormány lódításairól és be nem váltott ígéreteiről az a levél, amelyet Juraj Schenk exkülügyminiszter írt mintegy két évvel ezelőtt az EBESZ kisebbségi biztosának. Ebben Schenk ezt állítja: „Engedje meg, hogy újfent biztosítsam Önt arról, hogy az SZK Alkotmánya 6. cikkelyének 2. bekezdésével összhangban megkezdődött annak a törvényjavaslatnak az előkészítése, amely megoldja ezt a kérdést (a kisebbségi nyelvhasználat kérdését - a szerk. megj.) a nemzetiségi kisebbségekhez tartozó személyek legitim nyelvi jogaival összhangban, miként azt az ENSZ, az Európa Tanács és az EBESZ vonatkozó dokumentumai előírják. Ebben a munkában, természetesen, részt vesznek a nemzetiségi kisebbségek képviselői is. E folyamat részeként Szlovákia csatlakozik az Európai Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartájához, ez azonban nem pótolja az említett törvény előkészítését.” A történet vége: a kor- mány szerint nem kell a nyelvtörvény. Jegyzet Maradt a keserű szájíz Balázs János Az utóbbi hónapok ide talán az utóbbi pár év) példátlan magyarellenes sajtókampánya december első felében tetőzött Romániában. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség két minisztere napokig felfüggesztette politikai tevékenységét, s ugyanekkor a zömmel magyarok lakta Székelyudvarhelyen belügyi alakulatok szállták meg az egyik városnegyedet, Cserehátat. Minderre pár nappal a Ciorbea-kabinet átalakítása után és pár nappal az Európai Unió luxemburgi csúcsértekezlete előtt került sor, ahol az EU bővítéséről született döntés. Több romániai politikai megfigyelő azt a gyanúját fogalmazta meg, hogy mindez nem véletlen egybeesés, hanem a rendszerváltást túlélő (túléltetett) egykori politikai rendőrség „keze munkája”. Olyan erőké, amelyek a belpolitikai instabilitás látszatát keltve, akadályozni próbálták volna Románia euroatlanti integrációs törekvéseit. Minderre nincs bizonyíték, de összejöttek a „dolgok”. Egy éven át tartó ígérgetés dacára a szenátusban a tanügyi törvény módosításának vitája során (a kisebbségi oktatást szabályozó cikkelyeknél) nem a kormánykoalíció által előterjesztett változatot szavazták meg, hanem a tanügyi bizottság elnökének, jó román meggyőződése” által sugallt és általa keresztülvitt változatot. A magyar miniszterek kormányzati munkájának pár napos felfüggesztését is ez váltotta ki, no meg az az incidens, hogy egy következő cikkelynél a szenátorok lehetetlenné tették önálló magyar nyelvű felsőoktatási intézmények működtetését. Mindezt az egyeztetett és annak idején már elfogadott koalíciós kormányprogram és a • kormánypártok vezetői által írásba foglalt megállapodás ellenére. A szövetség a kormányban való további részvételét a december derekán tartott RMDSZ-tanácskozás, a Szövetségi Képviselők Tanácsának döntésétől tette függővé. Az SZKT úgy döntött, hogy a koalícióból nem kell kilépni. A zárt ajtók mögött ülésező testület döntését bizonyára befolyásolta, hogy Constantinescu államfő a kormányválság kellős közepén (és luxemburgi elutazása előtt) a koalíciós megállapodások betartására szólította fel a honatyákat, és megígérte az RMDSZ vezetőinek, hogy nem ír alá olyan törvényt, mely nem teszi lehetővé magyar nyelvű felsőoktatási intézmény működtetését. A romániai magyar vezetők még abban bízhatnak, hogy a parlament alsóházában számukra kedvezőbb döntés születik, és a két ház közötti egyeztetés során talán sikerül „a jobbik” megoldást elfogadtatniuk. Minderre rátevődött az udvarhelyi „csereháti ügy”. Itt egy svájci bejegyzésű alapítvány koncessziót kért és kapott a helyi önkormányzattól egy telekre, melyen szellemi fogyatékos gyerekek számára kívánt iskolát és otthont építeni. Az iskola felépült, de azt nem az eredeti célnak megfelelően, a Székelyudvarhely melletti faluban működő iskolának, hanem a román görög katolikus apácáknak ajándékozták. A helyi önkormányzat a csaknem színtiszta magyar város etnikai arányainak megbontását látta az apácák és az egész országból ide küldendő gyermekek betelepítésében, és bíróság útján próbálta kényszeríteni az adományozót eredeti szándékának betartására. Az üresen álló - éí még vitatott tulajdonjogú - épiüetet viszont az apácák - egy korábbi bírósági határozatra hivatkozva - birtokba vették. Az RMDSZ- politikusok nem hagyták el a koalíciót, bízva a partnerek még megmaradt szavahihetőségében, vagy ki tudja, még miben. Viszont maradt a keserű szájíz. A többségi, román lakosokban azért, amit a sajtónak sikerült elhitetnie, azaz, hogy „azok a megátalkodott magyarok már az árvákat istápoló jámbor apácák ellen is hadakoznak”, a magyar kisebbség tagjaiban pedig azért, hogy az RMDSZ kormányzati szerep- vállalása ellenére folytatódik a kisebbségek mozgásterének szűkítése, sőt a Ceausescu- uralom legsötétebb időszakára emlékeztető erőszakos betelepítés is.
