Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1998-05-20 / 20. szám

12 1998. május 20. Kultúra------------- Heti kultúra Fi lmbemutató Hét év Tibetben A hollywoodi filmesek el­szántan keresik a romanti­kus hőst. Tavaly ráleltek Almássy grófra, s hullt az Oscar-eső. Jean-Jacques Annaud most megtalálta Heinrich Harrert, az osztrák alpinistát. Az Afrika-kutató „angol beteg” romantikus szerelmi kaland hőse volt, és sokan tudni vélték, hogy a németeknek kémkedett. Heinrich Harrer megmászta a Himaláját, miközben kitört a második világháború, ha­difogságba esett, megszö­kött, hosszú és keserves gya­loglás után került Utászába, a tibeti buddhista vallási központba, s itt barátságot kötött az akkor még gyer­mekkorú dalai lámával. Az osztrák sportember naplójá­ban - amely alapján a forga­tókönyv készült - nem említi azt a nem éppen lényegtelen tényt, hogy az SS tisztje volt, s mint ilyen vett részt az ex­pedícióban. így a film egy makulátlan sportembert mu­tat be, aki kikéri magának, hogy német volna, dacosan hangsúlyozza osztrák voltát, s azt, hogy ő nem akarja ma­gát beleártani a politikába. Ám a forgatás során többen figyelmeztették Annaud-t, hogy nem volna szerencsés hőst fabrikálni egy SS-tiszt- ből. így a film végére bekerült egy nem egészen érthető jele­net, amelyben a hazatérő Harrer elmondja, hogy mennyire megváltozott, s bi­zony sokat hibázott életé­ben... Ettől az apró logikai hibától eltekintve a nagysza­bású vállalkozás sikeresnek mondható. A rendezői szán­dék- az individualista erópai és a békés, harmoni­kus ázsiai civilizáció találko­zását, kölcsönös hatását be­mutatni - lényegében meg­valósult. Brad Pitt örömmel vállalta el a főszerepet, hi­szen végre nem elsősorban vonzónak kellett lennie. S a drámai jelenetsor, amelyben a kínai „kultúrforradal- márok” lerohanják Lhászát, emlékeztet arra, hogy a tibe­tiek mindmáig nem nyerték vissza függedenségüket. Heti hír Brando utolsó filmje Marlon Brando, a hetvenötö- dik éve felé haladó világsztár ezúttal végső visszavonhatat­lan kijelentést tett: befejezi a filmezést, visszavonul pihen­ni. Persze még utoljára elját­szik egy jelentős főszerepet. A napokban kezdi el a forgatást Márquez Nobel-díjas kolum­biai íróval. A pátriárka alko­nya című világhíres regény filmváltozatának főszerepét, egy karibi ország kitalált dik­tátorát alakítja. Marion Brandóhoz többéves barátság fűzi az írót. - Szerintem nem létezik ma Brandónál ideáli- sabb színész a diktátor meg­formálására. Tetőtől talpig rá szabták e fi­gurát - nyilatkozta Márquez. Külön érdekesség, hogy a filmben Brando partnere az a Maria Schneider lesz, aki­vel pontosan huszonöt évvel ezelőtt közösen forgatták Az utolsó tangó című emléke­zetes mozit. Új stílusú szappanopera a TV 2 műsorán. A nézők szeretik nagyon. Művészi csatornatöltelék Juhász Katalin______________ Alig pár éve annak, hogy meg­tanultuk a szappanopera kifeje­zést. ízlelgettük, méregettük a szót, aztán jobb híján megbarát­koztunk vele (tükörfordítás az angol „soap opera” alapján). A „teleregény” nem vált be, a „so­rozat” pedig túlontúl hízelgő megnevezés ezekre a félórás micsodákra. Sok kereskedelmi csatorna szinte kizárólag ezeket sugározza este nyolc előtt. Színvonaluk és művé­szi értékük változó, vannak kis költségvetésű, egy-két helyszínen játszódó produkciók, névtelen színészekkel, és vannak látványos hollywoodi vállalkozások. Ezek már sztárokat szerződtetnek, ügyes iparosokat a rendezői és forgatókönyvírói posztra, fotó- modelleket (mindkét nemből) statisztáknak, akik fel-le grasszál- nak a háttérben, és elhitetik ve­lünk, hogy Kalifornia ilyen tenyészpéldányokkal van teli. Biztos mindenki tudja már, hogy indul a dolog, ha máshon­nan nem, a Pulp Fiction első tíz percéből. Ott hangzik el a „piló­tafilm” szó. Ez is tükörfordítás („pilot”), azt jelenti, hogy a gyártók leforgatnak egy részt a tervezett 168-ból, felvonultatják a főbb szereplőket, felvázolják a valós és lehetséges konfliktus­helyzeteket, végigpásztáznak a helyszíneken. Aztán házalni kezdenek a végtermékkel. Ha megtetszik valahol a pilótafilm, jöhet a többi rész, a project el­kelt. Ha nem, nem. írásom tárgya (rátérek) majd­nem megbukott itt az elején, so­kan ugyanis nem hitték, hogy a Knight Rideren és a Melrose Place-en edzett amerikai közön­ség szívesen nézne valami „szo­katlant”. Mert a Parker Lewis so­hasem veszít az addig látott leg­szokatlanabb szap­panoperának tűnt. Aztán belevágtak, hátha mégis... És lön siker. Nem a Melrose Place törzs­nézői körében, in­kább a Simpsons- féle ínyencségek kedvelőinél. Mára már Európa égi csatornáit is be­járta mind a 72 rész, és alig hat év késéssel megérkezett az MTV 2-re is, ahol délutánonként 15.50-től látható. Nézzük, mi­ről is van szó. Corin Nemec, a főszereplő Sztenderd kaliforniai középis­kola, jóképű címszereplő, hű haverok, korlátolt igazgatónő, tiniproblémák, kalandok, hap­py end. Az alapállás tehát nem igazán biztató. Az, hogy e soro­zat minden darabja gyöngy­szem, egy eredeti ötleten és an­nak kivitelezésén múlt. Clyde Philips és Lón Diamond, két fia­tal producer rájött arra, hogy a szappanopera-klisék nem hasz­nálhatóak a végtelenségig, mert úgy járnak, mint a mosó­porreklámok. Anti-szappan- operát akartak. Ehhez azonban nemcsak a régi, bevált „helyzet- gyakorlatok” elhagyása kellett, hanem új klisérendszer is. Me­részen átnyúltak tehát egy má­sik területre, a rajzfilmiparba. A Parker Lewis... rajzfilm- gegekből áll össze, csak épp hús-vér szereplőkkel. Pél­dául: A rajzfilmhős mindig ugyanolyan ruhában feszít. Parker barátunk is egyforma szabású és ízlés (telenség)ű ingekben tűnik fel. Miss Musso, az igazgatónő iro­daajtajának üvege epizódon­ként átlag kétszer kitörik (kö­rülbelül ilyen rendszerességgel kergeti meg a rajzfilmmacska a rajzfilmegeret). Parker haverja, Jerry hosszú kabátot visel, mely alól mindig előkerül az, ami épp kell (bukósisak, zseb­lámpa, fagyasztott hal, számí­tógépes fantomkép stb.). A kamera merészen svenkel, a folyosó végén vagy a terem egyik zugában mindig valami váratlan dolog lapul (bárpult, élő ló, le­mezbolt...). A sze­replők kijelentéseit szó szerint érti az operatőr. Például ar­ra, hogy „Olyan ki­halt az iskola”, egy pillanatra lepusz­tult, elhagyatott lesz a tér. Ha megállapít­ják, hogy „Itt min­denki rapet hallgat”, fejhallgatós ember­tömeg lepi el a fo­lyosót. Hang- és fényeffektu­sokkal festik alá a mondaniva­lót, a kísérőzene szintén az ani­mációs filmek világát idézi. A rajzfilmkelléktár mellett erede­ti, bizarr, néhol már-már szür­realista vonalvezetésű sztorik játszódnak le az iskolában, álomtöredékekkel, megeleve­nedett képzelettel vegyítve. Parker és két haverja egy öltö­zőszekrényből titkos búvóhely­re jut el, ahol „haditerveket” eszelnek ki. Az ellenség, e ter­vek akadályozója legtöbbször az igazgatónő és besúgói, akik nem akarnak rosszat, csak nem ismerik a helyes utat. Nem kell tehát tanárelíenességgel vádol­ni az alkotókat, ők csupán diák­pártiak. A jellemformálás szinte tökéletes, szereplő és szerepe találkozott, a színészek hozzák a figurákat, nem lépve túl a rajzfilmjellemek megfoghatat­lan mesebeliségén. A rendező így jelzi nekünk: srácok, ez nem az élet kicsiben, ez csak egy film. Intelligens humorú (nincs alákeverve konzervnevetés), választékos stílusú ötlet- kavalkád. Mindez egy kurta fél­óra alatt. A rendelkezésre álló idő rövidsége mesteri tömörí­tést igényel, ami legtöbbször si­kerül is, anélkül, hogy túlzsú­foltság érzetét keltené. Az Egyesült Államokban rövid idő alatt kultuszsorozat lett, nemcsak az újra fogékony ti­zenévesek, hanem szüleik is ott ültek a tévé előtt. Ha úgy tet­szik, a szappanoperák paródiá­jának is tekinthető, mivel una­lomig ismert helyzeteket vonul­tat fel, melyek nem szokványo­sán oldódnak meg. Egy naple- mentés-csókolódzós jelenet végződhet akár hóviharral vagy a diavetítő elromlásával is, és lám, egy csapásra vége a ro­mantikának. A Parker Lewis sohasem veszít nem lett akkora si­ker, mint a Beverly Hills 90210, mert az alkotókat szerencsé­re sokkal kevésbé érdekelte a bevétel. Kompromisszumo­kat csak nagyon rit­kán kötöttek. A har­mincadik rész táján például fogytán volt a pénz, akkor hát­térbe szorult a szür­realizmus, és előke­rültek a „komoly” tiniproblémák tanító-nevelő megoldásokkal, prédikációk ba­rátságról, hűségről, bizalomról. Aztán, mint egy szappanoperá­ban, minden jóra fordult, visz- szatért a kísérletezés, az agytá­gító fantáziálás, a valóságfölöt- tiség. Azóta jó pár szokatlan szappan- opera született, de ez volt ös­vényvágó a dzsungelben, ez in­dította el a megújhodást. Phi- lipsék megmutatták, hogy lehet ezt így is. Ha módjukban áll, kukkantsanak bele. Mára már Európa égi csatornáit is bejárta. Ez volt ösvényvágó a dzsungel­ben, ez indí­totta el a megújho­dást. Mr. Bean, a humorspecialista most először egész estét betöltő filmben játszik. Régóta várta a lehetőséget. „Minél több marhaságot csi­nálok, az emberek annál job­ban imádnak.” Napjainkban Anglia egyik legkelendőbb ex­portcikke Mr. Bean. Rowan Atkinson éppen húsz éve al­kotta meg ezt a gyermeteg lel­kű, esetlen figurát, aki most egész estés játékfilmben mu­tatkozik meg a maga teljessé­gében. „Mr. Bean számára nem léteznek az együttélési szabályok, a legelemibb visel­kedési normákat sem képes betartani. A gyerekek imádják, mert ma­gukra ismernek benne, a fel­nőttek irigylik, mert meg meri tenni azt, amit ők sohasem mernének.” A szerep egyszerű paródiának indult egy olyan emberről, aki nem tud ébren maradni. A bombasiker hatására kezdte felépíteni Atkinson a Bean- arculatot: a nem túl határo­zott fellépésű, kacsázó járású, csetlő-botló balek az elmarad­hatatlan tweedzakóban, rö­vidre szabott pantallójában már mosolyt fakaszt. Jól kihasználja testi adottsá­gát is, főleg nyaktól fölfelé: kocsányon ülő gülüszemeinek forgatása, ajkai közül sokszor kitüremkedő, duzzadt nyelve, a heves érzelmeket kifejező grimaszok és mimikák arze­nálja mind-mind humorfor­rás. Mindezt remekül fűszerezi helyzetkomikummal, gesztus­beszéddel, valamint pontos idő- és ritmusérzékkel. Leghétköznapibb cselekvése­ink nála visszájára fordulnak, bármihez nyúl is, az balul üt ki, s amikor már fellélegzünk, hogy éppen semmi galibát nem okozott, akkor még bom- basztikusabb marhasággal áll elő. Mindent pontosan megter­vez. „A humoristákkal ellen­tétben - akik spontánul vicce­sek - én színésznek tartom magam, akinek specialitása a humor.” Rowan Atkinson egy vidéki család Oxfordban végzett tu­dós gyermeke, ki a biztos és kényelmes mérnöki karriert hagyta ott a kabarék és vígjá­tékok bizonytalan világáért. Úgy emlékszik, már kissrác korában szeretett bohóckod­ni. Öt-hat évesen pá­ratlan panto­mimképesség­nek adta ta­nújelét, ami­kor a kör­nyezetében élőket kifigu­rázta. Egyete­mistaként cin- gár termete nem hagyta, hogy társa­ihoz hasonlóan ő is a sportban tűnjön ki, így, hogy elfogadják, a jó duma mellett a komikusi arcvonásai adta lehetőséget kamatoztat­ta. „Amíg tanultam, a színészet csak a hobbim volt, későb a hobbim lett a munkám.” Azért van még egy szerelme: a sebesség. Sportkocsigyűj­teményében van egy Ferrari, egy Austin Martin Vantage és egy Renault Turbo, az az au­tó, amellyel maga is verseny­zett a nyolcvanas években. „Maximalista vagyok. A versenyzés, a következő ka­nyar bevétele pont olyan, mint a vígjáték: mindig meg akarom ismételni, és persze mindig jobban.” Humorával Anglia egyik legkelendőbb exportcikke lett

Next

/
Oldalképek
Tartalom