Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-05-20 / 20. szám
Kultúra 1998. május 20. Gregor József szereti a csendet. Szerepeire is hajnalban szokott felkészülni. A levegődermesztő Réfi Zsuzsanna ____________ Ép pen a „szklerózis cavaliere”- ben szerepel a Houstoni Operaházban, azaz Richard Strauss Arabellájában, amelynek Kirí Te Kanawa a címszereplője. Gregor József azért nevezte így el ezt a darabot, mert A Rózsalovag után született, s basszistánknak rengeteg tanulnivalója akadt benne. Az énekes gárdonyi otthonában készült fel erre a feladatra, ahol nagyon szeret tanulni. Hajnalban ugyanis kiül a teraszra, nézi a kertet, memori- zálgat, és élvezi a nyugalmat, a csendet. Ez jelenti számára a legnagyobb kikapcsolódást. Időrendben visszafelé halad a Strauss-daraboknál, hiszen amikor hazatér, május végén, június elején, akkor lép fel A Rózsalovag Ochs bárójaként. Az Operaházban azonban a mai napig vendégként énekel. Sosem voltam tag, nem is vágytam rá, mindig jobban szerettem a kisebb, családiasabb társulatokat. Nekem a fővárosi dalszínház kicsit „zenegyár”. Mégis, mindig külön öröm a számomra, ha az Ybl-palotában énekelhetek. Annak ellenére is, hogy amikor kezdőként 1963- ban felvételiztem az Operaházba, még az áriámat sem hagyták végigénekelni. Ekkor tuszkoltak be a barátaim Vaszy Viktorhoz, aki viszont rögtön szerződtetett szegedi társulatához. Fél szezon alatt tizenegy főszerepet kaptam. Nagyon szerettem Vaszyval dolgozni, nála nem volt lehetetlen. Ha azt mondta volna, fessük be az eget, nem azt kérdeztük volna, hogy hogyan, hanem azt, hogy milyen színűre. Az első sikertelen próbaéneklés azonban nem vette el a kedvét a másodiktól, igaz, erre néhány évtizeddel később és a tengerentúlon került sor. A New York-i Metropolitan Operáért még erre is hajlandó voltam. Igaz, én is csak akkor hittem el, amikor már hazajöttem. Elmesélhetetlen a MET „Nekem a legfontosabb az, hogy dolgozzam...” légköre. Mindenki odafigyel egymásra, az előadás a legfontosabb, és nincs rivalizálás. S az is nagy élményt jelentett, hogy személyesen megismerkedhettem olyan sztárokkal, mint Placido Domingo vagy Kiri Te Kanawa. Érdekes volt látni, hogy ők is ugyanúgy idegeskednek előadás előtt, mint bárki más. Pedig ön egyáltalán nem szokott lámpalázasnak látszani. Rettegős vagyok. Kezdetben amiatt szorongtam, hogy énekes lehessek, azután azért, hogy az is tudjak maradni. Akadnak iszonyatos pillanatok. Már maga az, hogy az ember kilép a reflektorfénybe, rászege- ződik minden tekintet, és neki el kell varázsolnia a közönséget, ez is nagyon nyomasztó. Választhatott volna mást is, hiMezey Béla felvétele szén tíz éven át tanult hegedülni. Igényesebb volt a fülem annál, mint amilyen gyorsan a jobb kezem mozogni tudott. Egyébként az énekesi pálya sem vonzott. Vegyészmérnök akartam lenni, így utólag azonban már úgy látom, azzal, hogy muzsikus lettem, jót tettem a kémiának is. Az éneklést pedig egy beugrásnak köszönhetem. Fiatalon minist- rálni jártam, s mivel disszidált a kántor, egy temetésen helyette kellett énekelnem. A gyászoló éppen egy énektanár volt, aki megkérdezte, ezzel a hanggal miért nem tanulok énekelni. Egyébként csodás dolog az, hogy Mozarttal, Donizettivel vagy Rossinivel kell foglalkoznom egész nap. Sokat gyakorol ma is, mint három évtizedes pályafutása után? Én most is megszállott módon énekelek, az egész napomat kitölti, felkeléstől lefekvésig. Maximalista vagyok, hiába van olyan frázis, amit már harminc éve énekelek, képes vagyok órákon át gyakorolni, hogy olyan legyen, mint amilyennek szeretném. Különösen azért, mert az éneklés rettentő múlé- kony művészet. A legjobb lemez sem tudja visszaadni az előadások hangulatát. Én egyébként sem szeretem a felvételeket, a steril tökéletességre való törekvést zsákutcának érzem. Az énekes a hibáitól emberi. S a lemezfelvételek a színpadi játékot sem tudják visszaadni, amelyet ön nagyon élvez. Pedig pályám kezdetén rettentő színész voltam, több kritika megírta, hogy szép a hangom, viszont pocsék előadó vagyok. Egy véletlennek köszönhettem, hogy felszabadultak a gátlásaim. Be kellett ugranom Erkel Sarolta című vígoperájába, Ordító kántorként. A fontos az volt, hogy hangilag jó legyen a produkció, annak nem volt tétje, hogy hogyan játszom el, s ekkor jötem rá, élvezem a színpadi szereplést. S estéről estére ki szoktam azt is próbálni, hogy a taps, a nevetés mellett meg tudom-e fagyasztani a levegőt. Az ugyanis a legnehezebb. Mégis, az ember egy kezén meg tudja számolni, hány olyan előadása van, amikor minden tényleg úgy sikerül, ahogy ő akarja. Ahogy lemegy a függöny, máris azon gondolkozik, következő alkalommal hogyan javítson. Akkor miért érdemes csinálni? Nem tudom. Végül is már maga az öröm, hogy énekhangon tudsz megszólalni, s érzed, boldogságot szerzel a közönségnek. Nem szeretek visszatekinteni pályámra, mérlegelni, de különösebben tervezgetni sem szoktam. Nekem a legfontosabb az, hogy dolgozzam, hogy tegyem a dolgom. Regény Heti kultúra Könyvespolc Pavol Dobsinsky: A világhódító lovag Szlovák népmesék Amikor Pavol Dobsinsky több mint száz évvel ezelőtt több kötetben megjelentette a szlovák népmeséket és népmondákat tartalmazó hatalmas munkáját, aligha sejtette, hogy az még száz év elteltével is a szlovák nép egyik legolvasottabb és legközkedveltebb alapműve lesz, olyan nemzeti kincs, amelyen nemzedékek egész sora nő fel, s amelyet fiatalok és idősebbek még ma is egyaránt nagy-nagy élvezettel olvasnak. S bár a szlovák népmesék fő motívumai nemzetközi eredetűek, részét képezik a közös európai szellemi örökségnek, a mesék megformálása, helyi színeinek erőteljes érvényesülése révén hűen tükrözik a szlovák nép gondolkodásmódját, érzelmeit, vágyait, magát a szlovák nemzeti jelleget. A szlovák népmesék magyar olvasója számos rokon vonást fedezhet fel a két nép Lapozgató Film Jam Megjelent a népszerű cseh mozikalauz legfrissebb száma. Pozsonyban és Kassán olvashatják azok, akiket érdekelnek a legújabb filmújdonságok. Coppola, Kevin Costner, Chytilová - ez a riportkínálat. A világhódító lovag •jstOj*-** Pavol OoMi«í.k< meséiben. Ez korántsem véletlen, hiszen a szlovák és a magyar népet több évszázados közös múlt köti össze, s ez a mesék szellemiségén, világ- szemléletén is jól érzékelhető. A szlovák népmesék csodálatosan tündöklő, tiszta és változatos világát, a királyok, királykisasszonyok, a paraszti származású hősök és csúf boszorkányok nemes és gonosz tetteit századunk egyik legkiválóbb szlovák festőművészének, LudovítFullának színes illusztrációi teszik érzékletessé. (Kalligram, Pozsony) Z inaida hunyorított.- Ez magát megvigasztalja?... Ó... ó... ó... harcosom! - mondta végre, mintha más szót nem találna. - És maga, möszjő Voldemar, jönne velünk lovagolni?-Nem szeretek... nagy társaságban... - mormogtam fel sem nézve.- Jobban szereti a téte-a-téte-et? Hát: szabadság a szabadságnak s mennyország az üdvözültnek - mondta Zinaida felsóhajtva. - Menjen már, Belovzorovés buz- gólkodjék. Nekem holnapra kell aló.- Igenis; hát a pénzt honnan veszed? - avatkozott a beszédbe a hercegné. Zinaida összehúzta szemöldökét.- Mamától nem kérek: Belovzorov megbízik bennem.- Megbízik, megbízik... - düny- nyögte a hercegné, s hirtelen torkaszakadtából elkiáltotta: - Dunyaska!- Maman, én mamának ajándékoztam a csengőt - jegyezte meg a hercegkisasszony.- Dunyaska! - ismételte az öregasszony. Belovzorov elköszönt; én is elmentem vele... Zinaida nem mondta, hogy maradjak. 14 Másnap reggel korán keltem, botot vágtam magamnak, s kiEhő szerelem Turgenyev 16. rész mentem a sorompón túlra. „Megyek - gondoltam magamban - hogy kiszellőztessem magamból a bánatot.” Gyönyörű nap volt, napsugaras, de nem túlságosan meleg. Vidám, üde szellő járt a föld felett, ritmikusan suhogott, és játszadozott, mindent megmozgatott, de semmit sem nyugtalanított. Sokáig kószáltam a hegyeken, az erdőkben; nem éreztem boldognak magam, azzal a szándékkal mentem el hazulról, hogy künn átengedem magam a szomorúságnak; de a fiatalság, a csodaszép idő, a friss levegő, a gyors járás öröme, a magányos heverés a sűrű fűben - győzött; felejthetetlen szavainak és csókjainak friss emlékei megint a lelkemben zsongtak. Jólesett elgondolnom: mégsem lehet, hogy Zinaida ne szolgáltasson igazságot elszántságomnak, hősiességemnek... „Mások különbek neki - gondoltam -, sebaj! De mások csak mondják, hogy tesznek valamit, én pedig tettem... És még mit nem volnék képes tenni érte!...” Fantáziám működni kezdett. Elképzeltem, hogy mentem ki ellenség kezéből, hogy szabadítom ki vérem ontá- sával, a börtönből, hogy halok meg lábainál. Eszembe jutott egy kép, mely fogadószobánk falán függött: Malek-Adel elragadja Mathildát... de ekkor egy nagy tarka harkály megjelenése kötötte le figyelmemet, mely szorgoskodva kúszott felfelé egy vékony nyírfatörzsön, s nyugtalanul nézegetett ki mögüle, hol jobbra, hol balra, mint egy muzsikus a nagybőgő nyaka mögül. Aztán dalolni kezdtem: „Nem a fehér hó”... majd rákezdtem az akkoriban jól ismert románcra: „Várlak, mikor csélcsap zefír fu- valma”; aztán hangosan elkezdtem szavalni Homjakov tragédiájából Jermak szózatát a csillagokhoz, megpróbáltam verset költeni szentimentális stílusban, ki is találtam a vers zárósorát: „Ó, Zinaida! Zinaida!”, de nem lett a versből semmi, s közben eljött az ebéd ideje. Leszálltam a völgybe; keskeny homokos ösvény kígyózott benne a város felé. Megindultam az ösvényen... Lópaták tompa dobbanása hallatszott mögöttem. Hátranéztem, önkéntelenül megálltam, s levettem a sapkámat: apám volt Zinaidával. Egymás mellett lovagoltak. Apám mondott neki valamit, egész felsőtestével hozzáhajolt, s a ló nyakára támaszkodott kezével: mosolygott; Zinaida némán hallgatta, szigorúan lesütötte szemét, s összeszorította a két ajkát. Előbb csak kettejüket láttam, csak néhány pillanat múlva bukkant fel a völgy kanyarulatából Belovzorov, huszárruhában, mentében, tajtékos fekete paripán. Ajó paripa rázta a fejét, fújt és táncolt; lovasa hol fékezte, hol sarkantyúzta. Félreálltam. Apám rövidebbre fogta a gyeplőt, elhajolt Zinaidától; a lány lassan ráemelte szemét - s mind a ketten vágtatni kezdtek... Belovzorov utánuk eredt lovával, kardja csörömpölt... „Vörös, mint a rák - gondoltam magamban-, de Zinaida... miért olyan sápadt? Egész reggel lovagolt - és sápadt?” Meggyorsítottam a lépteimet, s hazaértem, pontosan ebéd előtt. A pám már ott ült anyám karosszéke mellett, átöltözve, megmosdva, frissen, s egyenletes, csengő hangján a „Journal des Débats” tárcáját olvasta fel neki; de anyám különösebb figyelem nélkül hallgatta, s mikor engem meglátott, azt kérdezte, hol voltam egész nap, s hozzátette, hogy nem szereti, ha Isten tudja, hol és Isten tudja, kivel csatangolok. „De hiszen egyedül sétálgattam”- akartam felelni, de apámra néztem s hallgattam, magam sem tudom, miért. 15 A következő öt-hat napon alig láttam Zinaidát: azt a hírt terjesztette magáról, hogy beteg, ez azonban nem akadályozta meg látogatóit abban, hogy a szárnyépületben megjelenjenek- ahogy ők mondták: inspekcióra; csak Majdanov nem jött el, mert ő mindjárt elvesztette a kedvét, s unatkozott, mihelyt nem volt alkalma elragadtatásba esni. Belovzorov komoran ült a sarokban, egészen begombolkozva, kivörösödve; Malevszkij gróf finom arcán állandóan gonosz mosoly bujkált; valóban elvesztette Zinaida kegyét, s különös igyekezettel járt az öreg hercegné kedvében, bérelt kocsiban elvitte a tábornok-kormányzóhoz; ez a kirándulás egyébként rosszul sikerült, s Malevszkijnek kellemetlensége is lett belőle, emlékeztették bizonyos tisztekkel történt esetre - s ő kénytelen volt kijelenteni, hogy akkor még tapasztalatlan volt. (folytatjuk)
