Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-01-14 / 2. szám
12 1998. január 14. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Manhattanre leszáll az éj A hetvenhárom esztendős Sidney Lumet Hollywood egyik legtermékenyebb rendezője. Alkotókedve töretlen, s ma is ugyanaz az eltökélt igazságkeresés hajtja, mint első jelentős munkája, a Tizenkét dühös ember forgatásának idején, 1957-ben. Azóta sokat változott a világ. Lumet azonban nem veszítette el idealizmusát, hitét abban, hogy a becsület győzedelmeskedik a bűn felett. Legújabb munkája a maga roppant különös módján működő igazságszolgáltatást mutatja be. A történet kiindulópontja egyszerű krimit sejtet: két zsaru New York egyik legveszélyesebb „drogbáróját” akarja kézre keríteni. Úgy fest, ennek nem lehet akadálya, ám a bűnöző egyiküket lelövi, a másikat megsebesíti, s a helyszínre érkező rendőrosztag sem tudja megakadályozni, hogy meglépjen. A város főügyésze személyes ügyének tekinti, hogy a rendőrgyilkost elkapják. Az ügyvezetésével Sean Caseyt (Andy Garcia) bízza meg, a fiatal jogászt, aki személyesen is érintett az ügyben, hiszen a megsebesített rendőr az apja. Furcsa fordulatként, a körözött bűnöző - ügyvédje, Sam Vigoda (Richard Dreyfuss) kíséretében - feladja magát. Megkezdődik a tárgyalás, amelynek kimenetele - a vád egyértelmű bizonyítékainak hála - nem lehet kétséges. Am a sztárügyvéd olyan meglepő tényekkel szolgál a rendőrök és a drogelosztók összejátszására vonatkozóan, hogy csak Casey bravúros vádbeszéde juttatja rács mögé a gyilkost. Az ifjú jogász ezzel megindul a karrier útján, s hamarosan főügyészként szembesül a rendőrség berkein belül dúló korrupcióval. Heti hír Sharon Stone felfedezése Noha Hollywood üdvöskéje nem törekszik irodalomtörténészi babérokra, most mégis az ő neve szerepel világszerte a legtekintélyesebb irodalmi lapok első oldalán. Sharon Stone irodalomtörténeti felfedezést tett. Hosszas kutatómunka után megtalálta a Szép új világ írójának, Aldous Huxleynak Jakob kezeiben című, eddig még meg nem jelent, elveszettnek hitt regényét. A kéziratot a világhírű író özvegyének kertjében egy farönkbe rejtve találta meg a színésznő. Sharon Stone véletlen folytán szerzett tudomást évekkel ezelőtt a mű létezéséről és tartalmáról. Annyira megtetszett neki a történet, hogy elhatározta: megpróbálja földeríteni a regény lelőhelyét. Most, hogy átadta a kéziratot egy amerikai kiadónak, máris elhatározta: filmet forgat a megjelenő könyvből. Kevés a székláb. És különben is: ki olvas manapság Madáchot? Nagyon kevesen... Áru vagy kultúra? Az ünnepi könyvhét olvasók ezreit vonzza a Vörösmarty térre. Kérdés, mennyi könyvet bír el a reklámszatyor, s főleg a pénztárca? Prikler László felvétele Vas Ottó __________________ Ép pen reggeli tisztálkodásomat végzem, és szokásom szerint közben fülelek a konyhában szóló rádióra. Egy hang (ilyenkor reggel a nevet nem kapja el az ember) megint arról értekezik, hogy milyen nehezen indult annak idején a vita arról, hogy áru-e vagy sem a kultúra; hogy eleinte (a szocializmusban) erről csak titokban, halkan volt szabad beszélni, pedig - úgymond - ha már akkor elismerik áru voltát, ha piacát már akkor a kereslet és kínálat követelményei irányították volna, ma már bizonyára máshol tartanánk a kultúra támogatásában. Állami dotáció nélkül, önállóbban működhetne ez az „iparág” is. (Gondoljunk csak hirtelen a könyv-, festmény-, szobor- és filmgyártásra. A többi ágazatról már nem is beszélve.) Gondolom én, hogy a gyengék, akiket nem igényelnének a „fogyasztók”, tönkremennének, elsorvadnának (pusztuljon a férgese!), az erősek, akiket vesznek, élnének, virulnának, és némeA kérdés csak az, hogy ma például a könyvpiacon ki a gyenge, és ki az erős? lyek természetesen meggazdagodnának. Első látásra minden nagyon egyszerű, ha a fogyasztó itt is a minőségre hajt. A kérdés csak az, hogy ma például a könyvpiacon ki a gyenge, és ki az erős? Miből, illetve kiből lehet megélni, és kiknek kopik fel az álluk, azoknak-e, akik aranybetűs, színpompás borítású limonádét adnak ki és írnak, vagy Shakespeare, Balzac, Puskin, Balassi, Madách és Móricz terjesztőinek? Egy másik hang a minap ugyanis arra panaszkodott, hogy Ady Endre születésének 120. évfordulóján sehol sem lehet Ady-köte- tet kapni. A panaszkodó szerint ennek oka, hogy a kiadók „a padlón vannak”. Szerintem inkább a fent említett piaci gondolkodás, mivel ugyanakkor a könyvesboltok polcai roskadoznak a már említett, nem is olyan olcsón forgalmazott limonádétól, mert ez a menő áru. Melyik bolttulajdonosnak van pénze és türelme kivárni, míg a tömegek rászoknak a minőségi irodalomra? És élni ma is kell, nemcsak a mindig szebbnek festett jövőben. Valójában e téren már erősen érvényesülnek a vad piaci törvények, mert nincs tudomásom róla, hogy az állam bármelyik könyvesboltot is támogatná, hogy tartson készletében bizonyos százalékban klasszikus és kortárs (művészileg értékes) szép- és szakirodalmat. Pedig hát a tömegek ízlésének, igényességének, a művészi értékek felismerésének fejlesztése, a művészi alkotásokban rejlő erkölcsi értékek elfogadtatása, a harmonikus emberi lét feltételeinek megteremtése legalább annyira államérdek, mint a haza katonai védelme, amit szintén nem piaci (vállalkozási) alapon szervez meg a hatalom. Nemrég népszerű kereskedelmi tévéadónk művelt vezér- igazgatója is szemrebbenés nélkül jelentette ki egy néző levelére válaszolva, hogy a kultúra és a művészetek ápolása, népszerűsítése, propagálása a kereskedelmi tévének nem feladata. Az ő céljuk a nézettség növelése, a reklámpiac minél nagyobb részének meghódítása, és pénz előteremtése a sugárzásra és néhány saját műsor előállítására. A baj ott van, hogy lassan a közszolgálati adókon is (tisztelet a ritka kivételnek) hasonló elvek érvényesülnek, és a kultúra leszorul a képernyőről, vagy az igényesebb műsorokat az éjszakai órákra teszik át, amikor már csak az álmatlanságban szenvedők nézik a műsort. A fő műsoridő „felemelő” játékfilmjeinek környéke pedig tömött az unos-untalan ismétlődő reklámoktól, de még egyszer sem láttam, hogy klasszikus vagy kortárs irodalmat reklámoztak volna, mivel természetesen a „padlón lévő” könyvkiadás és -terjesztés ezt nem engedheti meg magának, a közszolgálati és kereskedelmi adók pedig nem tekintik feladatuknak a kultúra ilyetén (másodpercekben mérhető) anyagi támogatását sem. A pusztuljon a férgese, ami a kultúrát illeti, a pusztuljon a minőség(be) fordult. Aztán csodálkozunk, hogy az emberek kulturáltsága, műveltségi szintje annyira alacsony, hogy a közterekről, parkokból (a magyar fővárosban!) a költők, írók, jeles személyiségek szobrait ellopják, hogy színesfémként a bronzot kilóra mérve értékesítsék. Honnan is tudnák, akik ilyesmire vetemednek, kik voltak ők (Madách, Széchenyi, Lechner vagy más, szobraik alkotóiról már nem is beszélve), hiszen a nagybetűs PIACON nem keresi, nem „veszi” őket senki, tehát értéktelenek. Műveik kiadását, életműAz oktatás, a kultúra, a művé- szet nem hajt sem- milyen számokkal (pénzzel) mérhető hasznot... vük bemutatását, népszerűsítését már nem tartja fontosnak senki, s az iskolában hallott néhány adat nem elegendő az értékteremtésre. Az oktatás, a kultúra, a művészet nem hajt semmilyen számokkal (pénzzel) mérhető hasznot a FALANSZTERNEK, és különben is: Olyan kevés a székláb! Madách falanszterében azonban legalább megmaradt egy a haszontalan kultúrára emlékező múzeum. De ki olvas ma már Madáchot? Gyorsan utat tört magának a nemzetközi operavadonban. Nem araszolgat a hírnévhez vezető úton. Domingo vezényel, Jósé Cura most is nagyszerűen énekel Uhrman György ____________ Dom ingo ezúttal vezényel, 11 műből 21 részletet. Valameny- nyit lemezre énekelte már, némelyiket többször is. Most támogatólag lép fel egy fiatal művész mellett, aki megérdemli. Jósé Curáról sietve kijelentjük, hogy az övénél jelentékenyebb új, drámai tenorhang nem bukkant fel az utóbbi húsz évben az olasz repertoár hanglemezein. Újabb húsz év múltán ez a műsora valószínűleg keresett különlegesség lesz. Vagy mint a nagy ívű pálya első hangzó dokumentuma, vagy emlék egy ígéretes kezdetről... Roberto Alagnához hasonlóan a 35 esztendős argentin is gyorsan tört utat magának a nemzetközi operavadonban; nem araszolgat a hírnévhez vezető ösvényeken. Ám az autodidakta Alagnával szemben Cura tanult és sokoldalú zenész, szerző és karmester. Gitárosnak indult, karénekes és karvezető lett, zongorázott, végül 1988-ban komoly énektanulmányokba fogott. Hat éve él Európában. 1994-ben Torinóban A végzet hatalma főszereplője, ’95- ben a Covent Garden Verdi-fesz- tiváljának nyitóelőadásán a Stiffelio címszerepét alakítja. Párizs és Róma után idén a Scala következett, illetve Abbado és a Berlini Filharmonikusok meghívása. A közös hangversenyt egy tekintélyes lap (La Nazione) „Új Othello született” címmel ünnepelte. Cura naptára már 2000-re is betelt. Ha végleg megveti lábát az élvonalban, egy ideig nem lesz gond olaszos hőstenorra. De vajon nem törik-e le addig, mint annyi elődje? Jósé Cura szép hangja testes, a mélységben szinte baritonális, a magas tartománya nagy erejű, pompás fényű. Hamarjában McCrackent és Nikolovot juttatja eszünkbe, csakhogy róluk tudjuk: nem igazán jól végezték. Mások viszont a fiatal Domingót emlegetik, ami nem rossz előjel. És ismételjük meg, Cura tudatos és képzett muzsikus, ez minden áriáján hallatszik. Talán túlságosan is. (Ebben bűnös lehet a feltűnően sokszor tetten érhető szalag- montírozás.) A technikai problémák jó része megoldott; többek között igen kulturált legato- énekléssel és pianoszakaszokkal örvendeztet meg. Egy ponton azonban aggodalomra ad okot. A magas F fölötti hangok képzése nem természetes, nehézkes és olykor sírássá csuklik. (Amit nem szeretnék bevált verista fogásként elkönyvelni, inkább reménykedem, hogy idővel elmarad.) A csúcshangok megközelítése, a váltóhangok megszólaltatása tehát a veszélyes terület. Itt dőlhet el Cura jövője. Üdvözlendő, hogy ritkán hallható, deklamatív részletek is sorakoznak a korongon, előadásuk arányos és értelmes. A népszerű áriák közül Rodolfo bemutatkozása, illetve a Levélária a legszebben kidolgozott: egy szerelem születése, egy másik búcsúztatója. Erénye még Curának, hogy az egyes figurák megkülönböztetésére törekszik, pedig nem könnyű egy tucatnyi portrét színpadi előzmény nélkül felvázolni. A nagy drámai jelenetekben, például a Manón Lescaut-ban éppen a színházi gyakorlat, másutt (Manón: Tra voi belle; Pillangó: Ámoré o grillo) a vidámabb színek és a humor hiánya tűnik ki. Ritka a spontán lendület, a dalolás kitörő és magával ragadó öröme. Ha megfordítván a szerepeket a hangjában mára megfogyatkozott Domingo énekelné ezeket az áriákat Cura vezényletével, aligha hozakodhatnánk elő ily kifogásokkal.
