Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-01-14 / 2. szám
Kultúra 1998. január 14. Cseh Tamás indiánregényt írt. Kormos István unszolására született a könyv. A zavar enyhe pírja „Nem sok embernek mutattam meg...” Juhász Katalin _____________ Le gutóbbi kassai fellépése előtt nem zenéről beszélgettünk Cseh Tamással. A népszerű előadóművész úgy döntött, megjelenteti huszonhét évvel ezelőtt írt könyvét, melyet Kormos István unszolására vetett papírra és saját maga illusztrálta. A budapesti Fókusz könyváruház statisztikája szerint jelenleg ez a könyv vezeti az eladási listát. Az indiánokhoz fűződő vonzalma eddig csak szűk körben volt ismeretes. Nincs olyan érzése, hogy túlságosan kitárulkozik? Talán igen. De most már késő bánat. A Hadiösvény egy huszonnégy éves koromban írt romantikus indiántörténet, a múlt században játszódik Yellowstone környékén, a sioux indiánok bölcsőhelyén. Műfaját tekintve a Cooper- és May Károly- regényekkel rokon, tehát ennek alapján senki nem gondolhat arra, hogy én az indiánok kultúrájával ilyen bensőséges viszonyban vagyok. Viszont a könyv Az indián azt szokta mondani: „Nem adható el a föld, amin az ember jár.” kapcsán óhatatlanul szóba kerül ez a dolog is, és ennek nem igazán örülök, mert bizony kissé meggondolatlanul cselekedtem... Az indián azt szokta mondani: „Nem adható el a föld, amin az ember jár.” Én most egy belső, lelki kincsemet tettem közprédára, igaz, hosszú kiadói rábeszélésre. Annak idején senki sem próbálkozott „rábeszéléssel”? Nem sok embernek mutattam meg. Egyikük Kormos István volt, akit akkoriban atyai barátomnak mondhattam. Tulajdonképpen ő volt az, aki egy vázlat alapján azt tanácsolta, írjam meg az ötleteimet regény formájában. Nem azt mondom, hogy „felkarolt” engem, mert hisz nem voltam író, de elhatározta, hogy márpedig ezt a fiút ő írásra fogja szoktatni. Hónapról hónapra rákérdezett, hogy haladok, aztán egyszer csak elkezdtem dolgozni rajta, és fokozatosan a mániámmá vált. Két éven keresztül írtam, 1968-tól 70-ig. Aztán ő elvitte a Móra kiadóhoz, ahol ki is adták volna, ha átírom a befejezést happy end-re. Gondolom, erre nem volt hajlandó, ezért nem jelenhetett meg a könyv. Így van. Ez ugyan nem volt tudatos, de 1968-ban egy korombeli magyar fiú nem hiszem, hogy győzelemmel végződő könyvet tudott volna írni. Hiszen akkor szálltuk meg Csehszlovákiát, és ez iszonyatos szégyent, dacot, elkeseredést váltott ki az értelmiség körében. Nem akarom belemagyarázni, hogy ezért nem győzött az én indiánom, de a keserűség valahogy a levegőben volt. Aztán elfelejtettem az egészet, albérletből albérletbe költöztem, és ez a paksaméta jött velem, valahogy soha nem dobtam ki. Nemrég egy könyvkiadással foglalkozó barátom fedezte fel, majdnem úgy, mint annak idején Kormos István. Addig piszkált, míg újra elővettem, újra beleszerettem. Kijavítottam a gyermeteg nyelvtani és stilisztikai hibákat, és néprajzi szempontból is pontosítottam pár helyen, például a dakota kifejezéseket lakota nyelvűekre cseréltem, hiszen a lakota egy sioux nyelvjárás. Volt Önben valamiféle ismeretterjesztési szándék? Egy kicsit igen. Nagyon bosz- szantó, hogy a mai emberek olyan keveset tudnak erről a mérhetetlenül gazdag és érdekes kultúráról. Az a fiatal, aki elolvassa a könyvet, és két napig nem a Nintendót nyomogatja, hű képet kap a múlt századi indián életmódról, arról, hogy ezek az emberek micsoda harmóniában éltek a természettel. „Minden a rokonom” - mondták, és igazuk volt. Csak akkor öltek állatot, ha szükségük volt rá, csak akkor rúgtak arrébb egy követ, ha nagyon az útjukban volt, és csak akkor beszéltek, ha volt mondanivalójuk. A fehér embert „fecsegő”-nek hívták, nem értették, miért karattyol állandóan, ahelyett, hogy a dolgát tenné. Olyanok voltak, mint az a magyar paraszt bácsi, aki nem érti, miért rohangál, hadonászik, harsog az a sok városi. Száz évvel ezelőtt egy öreg törzsfőnök mondta a következőt: „Majd ha megmérgeztétek az összes folyót, kivágtátok az ösz- szes fát és kifogtátok az összes halat, akkor fogjátok megtudni, hogy a pénz nem ehető.” Sietek leszögezni, hogy nálam ez nem zöldmánia vagy természetvédő póz, én a lelkületűket szeretem. Milyenek voltak a szakmai kritikák? „Irodalmi” kritikát még nem nagyon kaptam, hálás is vagyok, amiért megkíméltek. Tudom, hogy ez egy magas labda azoknak, akik belém akarnának kötni. De most már mindegy, vállalom érte a felelősséget, alkalmasint a szégyent is, ha rám pirít egy-egy író barátom, amiért beleütöm az orrom az ő dolgukba. Eddig azonban úgy tűnik, az írók megbocsátóak. Én nem az irodalomba akartam betörni, csak egy régi apró gyöngyömet gurítottam el. Aki felveszi, az vagy gyönyörködik benne, vagy eldobja. Kik vásárolják a regényt? Ugyanazok, akik a lemezeit is? Még nem tudom, de nagyon kíváncsi vagyok rá! Akik a dalaimat szeretik, valószínűleg ezt is megveszik kedves kíváncsiságból. Ez nagyon érdekes és tanulságos dolog lesz az életemben. Emlékszem, amikor Bereményi annak idején kipirult arccal hadonászott első kötetével. Az én arcom is piros most, de ez a zavar pírja. Eddig csak olyat csináltam, amiről tudtam, mi lesz a vége, most először léptem ismeretlen talajra. Heti kultúra Könyvespolc Winter Lajos: A mankótörő Egy kapitalista önvallomása A hatvanas évek Pöstyénjében üdülő elegáns külföldiek gyakran láthattak a Vöröstorony környékén egy rozsét szedő idős emberpárt. Az idegen, vagy a város ifjú lakója nem is sejthette (honnan is tudta volna?), hogy a botra támaszkodó rokkant öregember nem más, mint Winter Lajos, a világhírű fürdő alapítója, megálmodója és megépítője. Hiszen az általa emelt pompás épületekből, palotákból kitiltotta, őt magát a névtelenség arctalanságába száműzte vagy egyszerűen bolondnak tartotta a kommunista hatalom. Művére kezet emelt, őt magát a puszta megélhetésért folytatott önemésztő küzdelemre kényszerítette. Vajon ki tudja, hogy a káprázatos palotáknak, melyekben ma a poli- rikai és társadalmi elit emel pezsgőspoharat, vagy fogad külföldi államfőket, hogy ennek a miliőnek, amely halvány árnyéka a háború előttinek, a Winter család volt a megteremtője? Vajon van-e fogalmuk róla Pöstyén mai urainak, tulajdonosainak és haszonélvezőinek, a szlovákiai társadalomnak, hogy ki volt Winter Lajos? Ezekre a kérdésekre ad választ ez a vékony kötet, Winter Lajos önéletrajza, amely halála után harminc esztendővel nyújt kései erkölcsi rehabilitációt a zseniális fürdő- és városépítőnek. A történet valamikor a múlt század végén kezdődik, amikor Winter Sándor, Winter Lajos apja bérbe veszi az Erdődyektől Pöstyén fürdőt, amely akkor egy alig ismert, eldugott sárfészek volt... (Méry Ratio) Budapesten épül a Nemzeti Budapesten az elsőként kijelölt városligeti helyszín után másodszor is megkezdődött az új Nemzeti Színház építése. A színház alapkövét 1998 márciusában helyezik el az Erzsébet téren. A tervek szerint 2000 őszén adják át az épületet rendeltetésének. V. Paizs Gábor Regény A lacsony színvonalú néger főiskolákon végezték el tanulmányaikat, ahol úgy osztogatták a diplomákat, mint az emlékkalendáriumokat. Sokan súlyos nyelvtani hibákat követtek el, akár beszéltek, akár írtak, és nem is tudtak róluk. Soha életükben nem hallottak klasszikus hangversenyt, és csak egyetlen könyvet ismertek: a bibliát. Egyforma érzésekkel eltelve álltak most egymás mellett, és látták, hogy az osztályok csaknem üresek, hogy nincs, akit taníthatnának. Tudták, hogy nemsokára megjönnek a néger gyerekek... dehát akkor megint csak néger gyerekeket fognak tanítani, csak éppen fehér iskolákban. így valahogy látták most a dolgot képzeletükben, és szorongás fogta el őket. Bizonytalanul nézegettekjobbra-balra, látták, hogy a néger iskolák berendezése mennyivel silányabb annál, ami itt körülvette őket, mindent megcsodáltak és nem mertek bemenni új osztályaikba. Harvey Allexander ezalatt kint állt az iskolája bejárata előtt, és nézte, hogy a sárga autóbuszokból hogyan tódul ki a fekete ifjúság. Mint mindig, most is csörgetett valamit a zsebében, felső fogsora hézagai között nyálat eresztett ki és szívott vissza ajkai között, a nyelvét használva segítségül. Megszokta, hogy fekete katonáknak parancsoljon, tisztában Fekete-fehér rapszódia Vera Kistlerová 29. rész volt vele, hogy mit tudnak és főként, hogy mit nem tudnak. Szívesen mesélt anekdotákat róluk fehér tiszttársainak, és többször is elmondta, hogy ha egy távíróoszlopon meg kell javítani valamit, akkor ő demokratikusan mindig egy fehér meg egy fekete katonát bíz meg ezzel a feladattal; a fehéret, hogy kijavítsa a hibát, a feketét, hogy fehér bajtár- sától elhessegesse a szúnyogokat. Harveynek ma más gondja is volt, mint a többi lamingtoni fehér iskolaigazgatónak. Ezekben a percekben azok is ott álltak az iskoláik előtt és nézték, hogyan tódulnak be az ajtókon a fekete tanulók a legkisebbektől a nagy kamaszokig. Némelyikük olyan megdöbbentőnek érezte ezt a látványt, mintha a saját kutyái és macskái, amelyeknek ételmaradékokat szokott dobálni az asztal alá, hirtelen a hátsó lábukra állnának, aztán melléjük ülnének az asztalhoz, és beszélgetni kezdenének velük. De Harvey ma Bennetre gondolt, fiatal unokafivérére, aki Bostonból visszatért Lamingtonba és tanítói állásért folyamodott az egyik itteni elemi iskolában. Bennet jelenléte mindig nyugtalanította, már fiúkorában is ideges lett, valahányszor érintkezésbe került vele. Bennet szűkszavú el-elgondolkozó fiatalember volt, szerette a könyveket, a klasszikus zenét és csupa olyan dolgot, amit egy vérbeli déli ember ellenszenvesnek érzett. Sohasemjátszott katonásdit vagy cowboyosdit, kapszlis pisztolyok helyett karácsonyra könyveket és gramofonlemezeket kapott ajándékba. De kényes vagy gyáva nem volt, ezt Harveynek el kellett ismernie. Bennet ereiben annyi Allexander-vér keringett, hogy híres ősei közül bármelyik szívesen tette volna a vállára a kezét, mondván: That’s my boy. Voltak közöttük szenátorok, egy dél- carolinai kormányzó, két tábornok és még egy sor más nevezetes ember; érdemeik az Újvilág történetének kezdeteiig nyúltak vissza, amikor Amerika még csak egy óriási vadon volt tizenhárom brit gyarmattal, amelyek csak később váltak önálló államokká. Bennet örökölte ősei intelligenciáját és azt a képességet, hogy mások fölé emelkedjen, parancsoljon nekik, vezesse őket, élükön álljon. Ha akarta volna, a mai időkben is sokra vihette volna, de nem akarta, fékezte magában a becsvágyat, szándékosan háttérben maradt, mert így érezte jól magát. H arvey büszke volt az őseire, Bennet számára csaknem közönyösek voltak; nem szórakoztatta a lapozgatás a családi krónikában, mint Harveyt. Harvey Modem Hamletnek tartotta Bennetet; azok közé a mai fiatalemberek közé sorolta, akik mindig mindent kritizálnak, amit az előző nemzedék véres erőfeszítéssel felépített és szentnek tartott, akik mindent boncolgatnak és szétszednek, és ha végre elhatározzák magukat valamire, akkor előbb hinniük kell a céljukban, de aztán mindenáron el akarják érni, még ha az a cél minden erkölcsi szabállyal és szokással ellentétben állna is. Bennet még mindig nem vitte semmire se, noha már huszonhét éves volt; szüntelenül kutatott valami után, amiben hinni tudna, amiben támaszt találna, de sehogyse talált ilyesmit. A levegőben tapogatózott, váltogatta a főiskolákat odafönt északon, némelyiken tanított is, de Harvey szerint nem volt senki és semmi, semmit sem ért el, és még titulusa se volt. Mostani kurta-furcsa elhatározását, hogy ennek a kis dohányvároskának valamelyik elemi iskolájában fog tanítani, akár tornát is, senki sem tarthatta meglepőnek. Minden bizonnyal olvasott valamit Lamingtonról, mire ösz- szecsomagolta a holmiját és ideutazott, hogy saját szemével lássa és saját bőrén tapasztalja a város problémáit. Mindig mindent a maga tapasztalatai alapján akart megismerni, nem hitt senkinek, semmit sem tartott magától értetődőnek, talán még a sokezer éves kínai közmondásokat sem. Azt is kipróbálta, hogy mit jelent amerikai katonának lenni Vietnamban, de Harveyvel sohasem beszélt erről. Vietnamban kerülték a találkozást, egyszer messziről látták egymást, de nem is köszöntek egymásnak, csak éppen meglepődtek, mintha egyikük valakire emlékeztetné a másikat. Vietnamban olyasvalami ment végbe, amit Bennet a saját bőrén akart kitapasztalni, és most a szülővárosában történik ilyesmi, ezért utazott ide. Az, hogy ő, Harvey is itt él, alighanem kellemetlen volt Bennetnek, de ez ellen nem tehetett semmit. Úgyse marad itt sokáig, sehol sem tudott hosszabb ideig megmaradni; ha majd megtudja, mi történik itt, megint visszamegy Bostonba. (folytatjuk)
