Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-04-29 / 17. szám
12 1998. április 29. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Amistad Második dinófilmje. Az elveszett világ után Steven Spielberg komoly témájú, kosztümös történelmi filmet forgatott. Talán rosszindulatú a feltételezés, hogy minden idők egyik legsikeresebb rendezője „koreográfiára dolgozik”: egy lépés a kasszasikerért, egy lépés a szakmai elismerés felé. A Schindler listájával Spielberg bebizonyította, hogy az emberi szenvedés, a kiszolgáltatottak mellé álló hősök ábrázolásához is van tehetsége. Ezt a témát találta meg az Amistad történetében is. 1839 nyarán Amerika partjainál kikötött az Amistad nevű spanyol hajó, fedélzetén ötvenhárom Afrikából elhurcolt emberrel, akik megszabadulván láncaiktól, megölték a legénység nagy részét. Az amerikai hatóság azonnal börtönbe zárta az afrikaiakat. A közvélemény két pártra - a rabszolgaság intézményének híveire és ellenzőire - szakadt. A hosszadalmas jogi procedúra során a vádlottak védőjének azt kellett bebizonyítania, hogy a zendülők nem rabszolgaként kerültek Amerika földjére, hanem mint szabad embereket hurcolták el őket hazájukból. A per kimenetele nem csupán az ötvenhárom ember sorsát döntötte el. Politikai nézetek, ideológiák ütköztek, a legalapvetőbb emberi jog, a szabadság forgott kockán... A kitűnő színészi alakítások (Anthony Hopkins, Matthew McConaugheney) ellenére is nagy feladatot ró a nézőre az Amistad két és fél órája. A kezdeti sodró tempót a hosz- szú bírósági szócsaták igencsak lefékezik. Heti hír Seagal, a megvilágosodott A buddhizmus iránt számos holywoodi nagyság érdeklődik, közülük nem egy - Richard Gere, Harrison Ford - a keleti vallás hívének vallja magát. Ám azt egyedül a népszerű akciósztár, Steven Seagal mondhatja el magáról, hogy egy évszázadokkal korábban élt tibeti láma reinkarnációja. Nem is akármilyen lámáról, Chung- rag Dorjéről van szó, aki terton volt, vagyis „kincskereső”. (A tertonok a legenda szerint különleges jógatudományuknak köszönhetően képesek a hegyek mélyébe hatolni, vagy jeges vizű tavakba merülni, hogy szent tárgyakra bukkanjanak.) Seagal „spirituális címét” tavaly februárban az egyik észak-indiai kolostorban hozták nyilvánosságra. E bejelentés a himalájai buddhisták körében óriási felháborodást váltott ki. Az Interneten a nyugati buddhisták tiltakoznak, mondván, hogy a karatesztár nyilvánvalóan pénzért vásárolta a megtisztelő címet. Penor Rimpochét, a tibeti buddhista iskola vezetőjét Seagal hívta meg az Egyesült Államokba. Ő volt az, aki felismerte a sztárban a hajdani mestert. Mint állítja, ez spontán felismerés volt. Ezzel szemben egyesek tudni vélik, hogy Rimpoche kolostora némi készpénzjuttatásban részesült a „megvilágosodott” harcművész részéről. Erre persze senkinek sincs bizonyítéka. Ám az tény, hogy a sztár legutóbbi indiai útja során furcsán viselkedett: fekete selyemöltözetben - fegyveres testőr kíséretében - ellátogatott a szent helyre, ahol Buddha megvilágosodott, és ott áldásosztó pózban fotóztatta magát. Mario Vargas Llosa: „Olyan világban élünk, amelyben nem az önmérséklet a norma.” Észérvekkel küzdeni „A skizofrénia a közlés vágya” Archív felvétel Mario Vargas Llosa, a spanyol nyelvű irodalom élő klasszikusa. Az Európa Könyvkiadó gondozásában most jelent meg legújabb regénye, a Don Rigoberto feljegyzései. Rosa Montero interjúja - amelyet rövidítve adunk most közre - a mű spanyol nyelvű kiadása alkalmából, az El Paisban jelent meg. Ön gyakran emlegeti az írás nehézségeit. Mint aki fél tőle... Mindig, írás közben mindig félek, bizonytalan vagyok, és rettenetesen szorongok, ugyanúgy vagy talán még jobban, mint amikor az első történeteimet írtam. Végső fokon minden író a saját világát írja meg, de önnél ez különösen szembeötlő. Minden regényének - eltekintve néhány kivételtől, mint, mondjuk, a Háború a világ végén - nyilvánvaló köze van a valódi életéhez. Igen. Azt hiszem, minden író így van ezzel, csak talán burkoltabb és kevésbé összefüggő formában, de amit megírsz, az a saját memóriád, a saját emlékeid... Van néhány személyes dolog, ami jobban foglalkoztat, és az írásaim kiindulópontja lesz. Nabokov azt mondja az önéletrajzi könyvében, hogy amint múltja egy szeletét, részletét beleírta egy művébe, máris törölte onnan. Mert megszűnik az övé lenni, űr támad utána. No igen, ha megírsz valamit, az önállósul, és te is függetlenülsz tőle valahogy. Még nagyon személyes, meghitt dologból is lehet köztulajdon. De akkor önre ez felszabadító- lag hat. Persze. Katarzis. Ami velem a katonai főiskolán történt, ahol nagyon rosszul éreztem magam, az igazán fájdalmas tapasztalat volt, és miután megírtam A város és a kutyákat, amely erre épül, ez az emlék gyakorlatilag megszűnt, természetesen és teljes távolságtartással nyúlok vissza hozzá. És ez történt minden személyes tapasztalatommal, amit regényanyagként hasznosítottam. Mondhatni, kiírja magából a fájdalmat... Van így, előfordul. De nem az enyhülést keresem, a legkevésbé sem ez a célom, mégis ez a vége. És ami engem illet, kétségtelen, hogy a legrosszabb élményeim hatnak a legtermékenyítőbben a képzeletemre. Nem a legjobbak. Ott őrzöm őket az emlékezetemben, de irodalmilag kevésbé hatnak rám. Bataille tétele szerint az irodalom a rosszról, vagyis a negatívról, a sérelmeidről, a csalódottságodról szól. Ha jól tudom, irodalmilag még nem szabadította fel magát az önnek rendkívül fájdalmas és mély sebeket okozó élmény, az apjával való kapcsolata alól. így igaz, regény útján nem. A Hal a vízben című emlékiratban beszélek erről a nagyon nehéz kapcsolatról... Talán mert még most is fáj annyira, hogy valamiféle gátlást érezzék magamban azzal szemben, hogy regénnyé alakítsam. Nem gondoltam erre, de nagyon is lehetséges. Ez életem legfontosabb kapcsolata, ez határozott meg legerősebben. A Hal a vízben című művében van egy elképesztő rész. Leírja, hogyan verte össze az apja minden ok nélkül. És hozzáteszi: „Miközben vert, teljesen kifordultam magamból, a rettegéstől többszörösen megalázkodtam előtte, és összetett kézzel rimánkodtam a bocsánatért. De ez nem nyugtatta meg. Tovább ütlegelt (...) Amikor befejezte, és be tudtam zárkózni a szobámba, nem az ütések, hanem az önmagam iránti düh és undor - hogy annyira féltem tőle, és így megalázkodtam előtte - volt az, ami csendes sírással ébren tartott.” Azt hiszem, sose éreztem félelmet, mielőtt őt megismertem. Ő volt az első ember, akitől rettegtem, olyan rettegéssel, amely sose múlt el. Még akkor se, amikor én már felnőtt voltam és ő öreg, és nagyon távoli kapcsolatban álltunk. Engem akkor is rettenetesen elbátortalanított, főként a tekintete. Mindig előttem van ez a kicsit merev, kicsit sárgás tekintet, amely megbénított, és azt hiszem, alapvetően meghatározott. Más értelemben biztos, hogy ennek a kapcsolatnak köszönhetem a hivatásomat, mert nem lett volna bennem ennyi kitartás, ha... Ha nem az apja ellen írt volna? Úgy van. Ha nem éreztem volna, hogy ezzel szembefordulok apámmal, hogy dühítem vele, hogy' fájdalmat okozok neki. Mivel ő megvetette az írást, az írás a neki való ellenszegülés módszere lett. Gyáva dolog, de azért módszer... Egyszer különös dolog történt velem: volt egy színész, akit ki nem állhattam, egyetlen filmjét sem tudtam megnézni. És akkor azt mondja nekem valaki: nézd meg jobban, nem apádra hasonlít? Curd Jürgens volt az, emlékszik rá? Az apja több mint tíz éve halott. Úgy tudom, nem békültek ki. Sajnálja? Hát nézze... Bizonyos mértékig igen, mert élete utolsó éveiben tett néhány gesztust - ami, fölényes, rátarti lévén, teljesen idegen volt a természetétől, de azért megtette őket - és én ezekre nem válaszoltam. Ez valami nálam erősebb dolog volt, képtelen voltam legyűrni, túl sok volt bennem a harag és... Igen, valójában sajnálom. Azt hiszem, nem voltam valami nagyvonalú. De egy regénnyel még mindig válaszolhat neki. Egyszer tetszése szerint újraírhatja ezt a történetet. Ki tudja? Ki tudja? Azért mondom, mert valójában az írás a kárpótlás egyik formája. Élete első tíz évében király volt otthon, aztán hirtelen mindent elveszített. Igen, persze. A boldogságot, az ártatlanságot. Elkényeztetett gyerek voltam, mindenki kedvence. És akkor ott van a viszonyod édesanyáddal, amely szinte házastársi kapcsolat, és ez apám megjelenésével egyszer csak elveszik, megszakad. És jön a rettegés, a gonosz, aki üvölt, ver és kiebrudal. Igen, elég szokványos, de mégis ez a valóság. Közhelyszerű, de igaz. Ami engem illet, teljesen világos: tízéves koromnál húzódik ez a sérelmi választóvonal, onnan kezdve teljesen más vagyok. És úgy vélem, enélkül a műveim sem érthetők. Puccinihoz kevés a hangja. Kicsi, vékony, könnyű orgánum, nem esemény. Mikrofon nélkül nem érne semmit. Andrea Bocelli megjelentette első operaalbumát Fáy Miklós ________________ Ut olér minket a nagyvilág. Érdekes látni, hogyan válik világjelenséggé, ami nálunk már régóta szokásban volt. A magyar zenei közönségnek volt egy különlegessége: teljesen függetleníteni tudta lelkesedését a zenei teljesítménytől. Mindegy volt, hogy a zenekar, a zongorista hogyan játszott, az énekesnek mi jött elő a torkából, ha volt neki személyes varázsa, volt a művészetének valami hitele, mi imádtuk. A világ lassan megkezdte a felzárkózást. Jött David Helfgott, a lelkileg sérült ausztrál zongorista, akiről a Shine című film szólt. A film után megkezdődött David Helfgott másodvirágzása, egymás után jelennek meg a lemezei annak ellenére, hogy a valamikor figyelemre méltónak mondott technikája igencsak megkopott, és egy kétpercesnél hosszabb darabot képtelen folyamatosan eljátszani. A koncertjei telt házasak, az emberek lélegzetvisszafojtva bámulják, szurkolnak neki, hogy sikerüljön átküzdenie magát a buktatókon. Többé-kevésbé sikerül neki. A kritika őrjöng, tombol, felháborodik, ami senkit nem érdekel, a következő koncertre már hónapokkal előbb eladnak minden jegyet. Michael Bolton, a popsztár sokáig titokban tartotta szenvedélyét, az operaéneklést. Operaalbumának megjelenése alapján azt kell mondani: nem csoda. Valósággal elvonítja az áriákat. De sikeres. Nagy televíziós show-k sztárvendége, mindent megkérdeztek már tőle, csak azt nem, hogy őt magát nem idegesíti-e a saját hangja. Harmadiknak ott van Andrea Bocelli, az olasz. Nem most jelent meg, hanem már jó néhány éve, föllépett Pavarotti egyik jótékonysági koncertjén. Kedves volt, szerény, rokonszenves, kellemes volt a hangja, amelyet a hírek szerint Franco Corellinél képzett. Az ember hitte is meg nem is, Corelli a legtechnikásabb tenoristák közé tartozott, Bocelli viszont énekelni nem nagyon tudott, képes volt viszont rokonszenvet kelteni maga iránt, az ember óhatatlanul arra gondolt, hogy mi fog történni egy vak énekessel, aki sohasem léphet színpadra. A dolog aztán megoldódni látszott, Bocelli elkezdett olasz dalokat, slágereket énekelni, szépek voltak a melódiák, nagy volt a siker, a Con te partiro akkora világszám lett, hogy még Zámbó Jimmy is előadta, a példányszámok (persze nem Jimmy előadásában, hanem az eredeti változatban) magasan millió fölé kúsztak. Most megjelent Bocelli első árialemeze. Nem valami nyamvadt kiadónál, hanem a Philipsnél. Mintha azt akarnák sugallni, hogy vegyük komolyan ezt az embert. Legalább mi vegyük komolyan, ha nekik nem sikerült. Lagymatag a kíséret, mindenféle zajok maradtak a zenekari szólamok között, kapkodó a munka, felszínes a végeredmény. Bocelli programja viszont olyan, mint egy igazi tenoristáé, jól ismert számok mellett elhelyezett egy részletet a Bohémélet kevéssé híres, Leoncavallo által írt változatából, meg ott a legendás Pavarotti-szám, a kilenc cés ária Az ezred lányából. Csak igazi hang nincs. Kicsi, vékony, könnyű orgánum, nem esemény. Mikrofon nélkül nem érne semmit. Nem panaszként mondom, nem is valami nagy leleplező szándékkal. Jó volna, ha a közönség különbséget tudna tenni a zenei teljesítmények között, de süssön csak a nap ezekre a remélhetőleg derék emberekre. Az egyetlen, amit nem értek, hogy miért éppen ők tudják felkelteni az érdeklődést maguk iránt. Nyilván vannak a világban igazi tehetségek, akik éveket dolgoztak adottságaik kifejlesztésén, és lett belőlük képzett énekes vagy zongorista. Miért nem kellenek ők senkinek? Unalmasak, szürkék, érdektelenek? Mi lesz így velünk?
