Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-03-25 / 12. szám
íblicisztika 1998. március 25. 9 Somogyi Tibor felvételei A hentes és segédje végigkutatták a házak udvarát, és ahol valamilyen húsfélére akadtak a füstölőben, ott éles késeik nem ismertek irgalmat. Elfelezték a szalonnákat, jót kanyarítottak a sonkákból. Akinek volt egy kis esze, ezen a napon nem hagyott ilyesmit az udvaron. Az sem volt akadály, ha lakatot tettek a füstölő ajtajára, mert a dőrékkel kószáló drótos ügyes szerszámaival mindenféle lakattal elbánt. Ha nem tudta kinyitni, akkor még jobban bedrótozta vagy beszögezte, hogy a háziaknak se legyen olyan egyszerű a dolguk. Mivel az idei farsangkor nem volt esküvő a faluban, a csökhú- zó dőre is megjelent. A terméketlenséget jelképező csököt, vagyis fatuskót hosszú láncon vonszolta végig a falun. Az összes alakoskodó közül talán neki volt a legnehezebb dolga, mert a tuskó elég súlyos volt, és ha nem figyelt oda, a csintalankodó gyerekek is ráugráltak a láncra. Ha pihenni vágyott, valamelyik pártában maradt idősebb lány kapujára akasztotta fel a csők láncát. Remélhetőleg senki sem sértődött meg emiatt, hiszen régebben ennél cifrább dolgokat is elkövettek a férjhez menni nem tudó lányokkal. A csőkkel eltorlaszolták a vénleány kapuját, és reggel neki kellett visszahúzni azt a helyére. Ez a durva tréfa gyakran a kikosarazott kérő bosszúja volt. ;es ták, s más nótákkal próbálkoz- co- tak. Mindjárt rendre intették Bz- őket, hisz dőrejáráskor csak ez a in- dal dukál. így őrizték az alabárdosok a házak kapuját az idegenektől. Talán azért alakult ki ez a szokás, hogy a bent dőréskedő, ezt-azt elcsenő figuráknak ne legyen hívatlan ve- télytársuk. Az eredeti hagyomány szerint a dőrék némán, csak a mozdulataikkal játszottak, hogy ne ismerjék fel őket. A nagy evésekkel, dúskálással, különböző játékos, szimbolikus cselekményekkel az éledő természetet akarták hasonló bőségre serkenteni. A beszéd ma már nincs tiltva, a perse- lyes „cigányasszonynak” is éppen azért volt nagy sikere, mert jópofa mondásaival szórakoztatta az embereket. Akár tetszett, akár nem, akit a medve a „tappancsai” közé fogott, annak bizony táncolnia kellett. A medvetáncoltató az első világháború előtt a Csallóközben is gyakran megforduló román medvése- ket próbálja utánozni. Akkor még egy dob is a felszerelésükhöz tartozott, amellyel hirdették magukat. tház. A kúria mögött lesza- i kőbástya, mint jelképe an- ihogy leszakadt a valóság- íbry nemes, humanista ha- ka. Hiába akarta magát át- edni a világon, itt maradt Zoltán Stószon. Csak a vi- iszöntött be hozzá: könyvelek és újságok képében, itt a világ megismeréséig, és 5 nem ismerte meg őt. Ha- íabb az ő szava a röpülő fel- T, a költöző, de visszatérő raknál. Belépek dolgozójába, testamentumának tusával, Nagyidai Ernővel nmal. Törődött csend fo- tgya kopott pokrócával lern. „Itt halt meg” - mondja ai, Fábry Zoltán egykori íekkedvence. Megrendít a zószoba germánosan kínos ndezettsége. Csak az ridegítheti el így ezt az egykor meleg környezetet, aki nem ismerte a gazdát, a kultúrembert, a naponta írógépénél ülő antifasiszta kultúrharcost, Szlovákia legnagyobb magyalját. Érzéketlenség és tapintatlanság az elrendezésben. Polcok, szigorúan rendezve, glédába állítva egymás mellé, abban a katonás rendben, amely ellen örökké harcolt a megboldogult házigazda. Kiakolbólintva a szoba sarkából a nagy, örökké égő cserépkályha, nyilván a homlokzatán ékeskedő magyar címer miatt. Milyen sokat elárult az a szárnyas magyar címer a gazdáról, aki internacionalista volt, a legizzóbb nemzeti önudat birtokában. Kiebrudalták a Fábry-ott- hon melegét, eltüntették azt a kedves kultúrhangulatot, amely a belépőt fogadta, íróasztalán a halom levéllel, éjjeliszekrényén egy nyitott Ady-kötettel, a szobában mindenütt heverésző könyvekkel. Mindez Zoltán barátom múltja s jelene, a kínos rendbe tett Fábry Múzeum. Eszméit is igyekeznek muzeálissá tenni. Itthoni lapjaink elfeledkeznek halálának tizedik évfordulójáról. Egyedül tanítványa és örököse, Nagyidai Ernő lobogtatja meg Fábry Zoltán halotti leplét az Új Szó hasábjain. Meghalt a stószi mérték is a gazdával együtt. Az óriási Fábry-levelezés nincs az emlékházban. Elvitték herélni Pozsonyba, ami megmarad belőle, csak egy „rebus sic stantibus” politikai elvet dokumentálhat. A kontraverzió és a méltatlankodás levelei a Nirvánában. Látom Zoltán barátomat karosszékében, széttárt karokkal: „Hát ide jutottunk?!” Minden devalválódik körötte, mint devalválódott a Sarló mozgalmi célkitűzése a nagy nyilvánosság előtt, és az ön- rendelkezésből lett híd avagy az évszázadok óta szított gyűlöletet. „palló”, melyen csak egyirányú a közlekedés. Kondicionált a levegő Fábry Zoltán körül. Az emlékház csak adminisztratív emlékek ösz- szessége, de nem Fábry Zoltán fennkölt gondolataié. A politikusaink ölelkeznek, és a nép ma is vicsorítva sandít egymás felé. Mélyen él még ma is a gyűlölet, amit századok tápláltak belénk és a szomszédokba. Látszatölelések és politikai puszik ezt nem számolják föl. Tisztességes megbékülés kell, etnikai határ vagy konföderáció. Mindennek ez az alapja. Bilaterálisán kell megoldani a szlovák és a magyar nemzet közötti vitát, gyökerestől kiszakítani a fájó tüskéket, melyek fertőzik mind a két nép lelkét, gyanakvással, irigységgel, mellébeszéléssel. Közel került a hatalom a néphez, és nem tud élni egyik nép sem az igazság hatalmával. A temetőben, fent, a falu felett. Már opálszínűen közeledik az este. Asszonyaink virágot szednek a sírra, mezei virágot, ahogyan Zoltán szerette. Alattunk Stósz és az emlékház, a mozdulatlan ketrecek. Mintha látnám innét, fentről Zoli kint felejtett nyugágyát. Az emlékezés fényérzékeny lemezén át nézem a sírt és rajta Löffler Béla kassai szobrász remekét, Fábry Zoltán mellszobrát. Alatta két szó: „Vox huma- na”. Elfúló érzés tölt el mindany- nyiunkat. Sírja misztikus pozíció, mert letekint a földre, ahol élt és alkotott, s ahol ma a félremagyarázott textusok világa uralkodik. A sír maga a mozdulatlanság, a jelen a visszafelé lépés, mert háborút ígér, és nem váltja be a Messiások igéit. Kassa-Stósz, 1980, pünkösd alkalmával. A közelmúltban elhunyt szerző kéziratát Karacs Zsigmond bocsátotta rendelkezésünkre. A látszatölelések és a politikai puszik nem számolják fel
