Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1998-01-14 / 2. szám

Politika 1998. január 14. A kritika fontosságáról az újabb értelmiségi fórum előtt Becsesebb a nyájszellemnél A tavalyi ipolysági értelmiségi fórum résztvevői Prikler László felvétele Grendel Lajos ______________ Sz ögezzük le: az értelmiségi kel­lemetlen ember. Nemcsak a dik­tatúrákban, hanem a fejlett, fel­világosult, demokratikus álla­mokban is kénytelen kellemet­len lenni. Népszerűtlenségének egyik oka, hogy elutasítja a szte­reotípiákat és a dogmákat, és kri­tikusan szemléli a társadalmi fo­lyamatokat. Ha szerepét komo­lyan veszi, akkor nem valami­lyen hit, ideológia vagy utópisz­tikus célképzet vezéreli a csele­kedeteit és gondolatait, hanem a kétely, s csak akkor töltheti be megfelelően a hivatását, ha kriti­kus szemléletéhez minden körül­mények között hű tud maradni. A társadalomban nem lehet vezér- ürü, még kevésbé birkapásztor, hanem - hogy a nyájmetaforánál maradjak - sokkal inkább fekete bárány. Az az értelmiségi, akit ve- zéri ambíciók fűtenek, tulajdon­képpen vezetésre vagy útmuta­tásra szoruló nyájnak tekinti nemzetét, vagyis lenézi, még ha a leghízelgőbb szavakkal szól is hozzá. Mítoszt épít a maga sze­mélye vagy a nemzet múltja köré, holott éppen a mí­toszrombolás lenne a feladata. A szlovákiai magyar értelmiség e hét végén esedékes második újévi fóru­ma előtt talán nem ünneprontás erről is beszélni. Hiszen egy olyan év küszöbét léptük át, amelyben eldől, hogy az 1989-ben kezdődött demok­ratikus változások folytatódnak- e, vagy hosszabb időre elakad­nak. Amikor a demokratikus változá­sok hajnalán néhányan arra hív­tuk fel a figyelmet, hogy a szlová­kiai magyarság hetven év alatt fölhalmozódott sorskérdései rendezésének alapfeltétele a jog­állam és a jogállamiság garanciá­inak a megteremtése, akadtak közöttünk (és Magyarországon) politikusok és közírók szép számban, akik csaknem a ma­gyar érdekek elárulásával vádol­tak meg bennünket. Pedig mi, az FMK egykori alapítói, csupán annyit mondtunk: ebben az or­szágban nincs külön magyar út és szlovák út. Az idő, sajnos, iga­zat adott aggodalmainknak. Mi­nél távolabb sodródott orszá­gunk az 1989-es fordulat de­mokratikus eszméitől, annál gyakrabban érték sérelmek ki­sebbségi jogainkat is. Helyze­tünk rosszabbra fordulásáért joggal marasztalható el a mosta­ni kormány, de a szlovák ellenzé­ke is, amely sokáig szintén kétfé­le mércével mérte a demokráciát, s csu­pán a politikai vere­ségek kényszerí­tették, hogy az ún. magyarkérdéssel ér­demben foglalkoz­zon. Mégis öndicséret és önámítás lenne azt állítani, hogy mi bezzeg vétle­nek vagyunk, s elősorolni száz- egyedszer is sérelmeinket és pa­naszainkat, okolni újra a törté­nelmet, antantot, oroszokat, a végzetet, a balsorsot. És sírni, sírni, sírni... A siránkozó másra mutogatás egyike lett gondolko­dásunk sztereotípiáinak, amint a „harmadik út” illúziója vagy az „egyedül vagyunk” szentimen­tális önsajnálata is. Mert, ugye, minket senki sem ért meg. Ezen lehet búsulni, hisz az olyan igazi magyar dolog. Senki sem szeret kellemetlenke­dő ember hírébe kerülni. Én sem. Elképzelhető azonban, hogy az idén esedékes parlamenti vá­lasztások után lehetőségünk nyí­lik arra, hogy legalább részben a kezünkbe vegyük sorsunk irá­nyítását, ez pedig olyan felelős­séget ró mindnyájunkra, amely­re már most fel kell készülni. En­nek a felelősségnek minden ter­hét nem háríthatjuk politikusa­inkra. Ez nemcsak igazságtalan lenne velük szemben, hanem ká­ros is mindnyájunkra nézve. Márpedig, sajnos, a nyájszellem nem teljesen idegen a szlovákiai magyaroktól sem. A demokrati­kus államigazgatást többek kö­zött az is jellemzi, hogy ha meg­bíztunk valakit politikai akara­tunk képviseletével, akkor időről időre azt is számon kell kérnünk tőle, hogy elképzeléseinknek megfelelően sáfárkodik-e a belé­je vetett bizalommal. S mindjárt beleütközünk néhány makacs sztereotípiába és mítoszba. így a nemzeti egység autoritativ szí­nezetű mítoszába, amely arra jó, hogy a tévedhetetlenség míto­szával glóriázzon né­hány embert. Vagy az „ők úgyis jobban tudják” mítoszába, amely tétlenségre, restségre vagy bele­törődésre csábít. Ar­ra, hogy vannak kö­zöttünk kiválasztot­tak, akiknek az a dolguk, hogy helyettünk is gon­dolkozzanak és vezessenek ben­nünket. Vajon nem ezzel a pasz- szív magatartással függ-e össze, hogy olyan csekély a presztízse nálunk a műveltségnek, s olyan kicsi az érdeklődés bennünk a felsőfokú tanulmányok iránt? Miközben joggal ostorozzuk a kormányt oktatási és kulturális intézményeink elsorvasztása miatt, a saját igénytelenségünk­kel és provincializmusunkkal foglalkozunk-e néha? Ha valaki a saját restségünkre és hibáinkra rá mer mutatni, mindjárt nagy lesz a harci zaj Pozsonytól Királyhelmecig. Nagyon jól tudom én is, hogy a történelem nem kényeztetett el bennünket. Ebben az évszázad­ban hol a német, hol az orosz im­perializmus fenyegetett ben­nünket a nemzethalál rémével, és a velünk szomszédos népek is benyújtották a számlát régebbi bűneinkért. Nem éppen barátsá­gos környezetünkben az euró­pai integráció és a NATO-tagság a nemzeti megmaradás esélyét kínálja a magyarság számára. Ott a tudást, a műveltséget, az önálló gondolkodást és egyéni kezdemé­nyezést többre be­csülik a nyájszellem­nél és a nagyszájú demagógiánál. Ah­hoz, hogy történelmi esélyünkkel élni tud­junk, nem elég elsír­ni bánatunkat és le­porolni mítoszainkat. Aki ma azt állítja, hogy egyedül vagyunk, Slotáékkal árul egy gyékényen. Aki a kritikus gondolkodást, a más nemzetek demokratáival kötött véd- és dacszövetségein­ket nyíltan vagy burkoltan a ma­gyar érdekek elárulásának te­kinti, az az igazi magyar nemze­ti érdekek ellen követ el me­rényletet, akármilyen szirén­hangon daloljon is magyarság­ról és szebb jövőről. A siránkozó másra mutogatás csak árthat. Nincs külön magyar út és külön szlovák út. Cseh lapok a prágai tavaszról MladáfrontaDnes: Eleve kudarcra volt ítélve A legolvasottabb cseh napi­lap, a Mladá fronta Dnes cik­kel emlékezett meg a kerek évfordulóról. A liberális új­ság úgy véli, hogy az „ember­arcú szocializmus” kísérlete eleve kudarcra volt ítélve, mert sikeréhez sem Keleten, sem Nyugaton nem voltak meg a történelmi feltételek. Ha Dubcek helyesen elemez­te volna az akkori nemzetkö­zi politikai helyzetet, nem kezdhetett volna bele olyan nyíltan a demokratikus re­formokba. „Másrészt ha cél­jait csendben próbálta volna meg elérni, egy adott sza­kaszban akkor is el kellett volna érkeznie oda, ahonnan tovább már nem mehetett. A demokratikusan gondolkodó közvélemény viszont újabb lépéseket követelt volna, ami, legalábbis részben, a kapitalizmus felújításához vezetett volna. Ezért nem ki­zárt, hogy végül Dubceknek kellett volna Brezsnyevhez fordulnia katonai segítsé­gért. Ami a Nyugatot illeti: a Fehér Házat nem zavarta volna, ha a szovjet tömbből kiválik valamelyik csatlós or­szág, de ennek az esemény­nek nem lett volna szabad megzavarnia Washington céljait. A csehszlovák „em­berarcú szocializmus” igen vonzó a nyugati értelmiségi­ek és a fiatalság számára és esetleges sikere „bizonyta­lanná tette volna a kapitalis­ta rendszert”. Csehszlovákia katonai lerohanása jelentő­sen hozzájárult a baloldali irányzatok térvesztéséhez a nyugati országokban, állapí­totta meg a prágai lap. Právo: Puccs, kabátcsere? Az 1968-as prágai tavaszt mindenütt nagy történelmi eseményként értékelik, Csehországban azonban a kormányzó jobboldal és ve­zetői már nyolc éve mindent megtesznek azért, hogy leg­alább a jelentőségét megha­misítsák, ha már ezt az idő­szakot nem lehet kitörölni a történelemből, írta a múlt hé­ten a prágai baloldali napilap a prágai tavasz harmincadik évfordulójával foglalkozó cikkében. A szerző szerint a prágai tavasz jelentőségére nemrégiben Robin Cook brit külügyminiszter is emlékez­tetett, amikor a cseh főváros­ban tartott előadásában kije­lentette, hogy „ez Európa egyik kulcsfontosságú ese­ménye volt”, s az ő nemzedé­kének ihletül szolgált. Cseh­országban ezzel ellentétben manapság gyakran olvasha­tó, hogy a prágai tavasz nem volt más, mint a hatalmon lé­vő kommunisták közötti egy­fajta csatározás a posztokért, belpolitikai puccs, kabátcsere vagy éppenséggel hatalmi harc. A demokratikus refor­mok éveit ugyanakkor a sztá­linista önkény szintjére sül­lyesztették le, s a kommuniz­must mint egy megszakítás nélküli, folyamatos egyenest ábrázolják. Másrészt éppen az úgynevezett hatvannyol­casok voltak azok, akik 1989 után bebizonyították annak a tézisnek az igazságát, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit. Az embernek ön­kéntelenül is el kell gondol­kodnia azon, hogy mi az oka az 1968, illetve a volt szövet­ségi állami berendezkedés iránti ellenszenvnek, hogyan lehetséges, hogy a prágai ta­vaszt a sztálinisták és a cseh jobboldal egyaránt negatívan ítéli meg. Bármi legyen is az oka annak, hogy egyesek el­lenforradalmat vagy puccsot látnak a prágai tavaszban, kétségtelen, hogy olyan ese­ményről volt szó, amelyet történelmünkből senki sem törölhet ki, zárja írását a prá­gai újság. Alexander Dubcek nem ele­mezte helyesen az akkori nem­zetközi helyzetet, vélte a Mladá fronta Dnes Archív-felvétel Vonal alatt A jószomszédság gátja Szűcs Béla Két szomszéd ország baráti kapcsolatainak kialakítása a világ legtermészetesebb dolgá­nak tűnik. Még sincs így. Mi­niszterelnökünk az új év kü­szöbén kijelentette: kormánya a legnagyobb sikereket a kül­politikában érte el. Hogy ez mennyire nem igaz, annak a legékesebb bizonyítéka Szlo­vákia NATO- és EU-tagságának eljátszása. De a szomszéd or­szágokhoz fűződő kapcsolatok elhidegülése sem nevezhető si­kernek. Meciar az új, „puccsis­ta” cseh kormányfővel nem óhajt tárgyalni, Magyarország­gal pedig jegeli a kapcsolato­kat, ami bennünket, szlovákiai magyarokat közvetlenül érint. Jól emlékszünk a Meciar-Horn találkozón elhangzott Meéiar- javaslatra az áttelepítésekről, amely nagy port vert világszer­te, a magyar lakosság körében pedig a háború utáni kitelepí­tések gyászos emlékét idézte fel. Teltek a hónapok, és az Ausztriában megtartott hár­mas kormányfői találkozón végre úgy döntöttek, január­ban megtartják a szlovák­magyar külügyminiszteri talál­kozót, amelyen egyebek között tető alá kellene hozni az alap- szerződésben elhatározott vegyes bizottságot, hogy végre munkához láthasson. Ez azon­ban nem olyan egyszerű, mivel a szlovák kormány ellenzi, hogy a kisebbségek helyzeté­vel foglalkozó bizottságban a magyar közösség képviselője is részt vegyen. Az ezt sérelmező magyar külügyminiszter nyi­latkozatára megint ingerült szlovák válasz következett. Szerencsére a külügyminiszte­ri találkozó nem került ve­szélybe. Ezen talán sikerül el­távolítani néhány akadályt, és megegyezni az alapszerződés­ben kitűzött bizottság megala­kításában. A szlovák fél min­den bizonnyal olyan magyar tagot fog keresni a kisebbségek képviseletére, aki a kormány­párttal szimpatizál, és ezzel megakadályozza, hogy a ma­gyarság többségét képviselő Magyar Koalícióból legyen a tagja valaki. Kérdés, hogyan fogadja ezt a magyar fél. Meg­oldatlan probléma országaink között a bősi erőmű ügye is. A hágai döntés értelmében a két országnak még három hónapja marad a megegyezésre. Ez elég kevés idő, mivel eddig még semmiben sem körvona­lazódnak a végleges megoldás esélyei. Szerencsére sikerült a tárgyalásokból kiiktatni a poli­tikai vitákat, és a műszaki kér­dések körül folynak a viták. Ám ezek is annyira eltérőek, hogy a magyar külügyminisz­ter szerint nem biztos, hogy a kitűzött határidőig sikerül megállapodni. így nem várha­tó gyors megegyezés, és a bősi probléma még sokáig terheli a két ország közötti kapcsolato­kat. Továbbra is a legbonyolul­tabb a kisebbségi kérdés. A szlovák kormány ezt az ország belügyének tekinti, és vélemé­nye szerint nálunk szuperjoga­ik vannak a magyaroknak. Ezért nem hajlandó az alkot­mányban is rögzített, a nem­zetközi szervek által számta­lanszor követelt kisebbségi nyelvhasználati törvényt ki­dolgozni, noha ezt a kormány többször is megígérte. A Meciar-kormány ezzel a prob­lémával már szemmel látható­an nem óhajt foglalkozni, és megelégedett azzal, hogy egy memorandummal intézze el az ügyet. Ez azonban nem pótol­hatja a kisebbségi nyelvhasz­nálatot biztosító törvényt. Ezt bizonyítja a kétnyelvű bizo­nyítványok megszüntetéséről hozott minisztériumi rendelet is. Igaz, a miniszerelnök meg­ígérte visszaállításukat. A kö­zelgő félévi bizonyítványosz­táskor kiderül, igazat mon­dott-e. A kormány nemzetiségi politi­kája az egyik oka annak, hogy Szlovákia kiszorult az EU- tagságra méltó országok első csoportjából. Erről azonban hallgatnak Meciarék, akiktől már semmilyen pozitív lépés nem várható. Az idei választá­sokon remélhetőleg vereséget szenved ez a kormánykoalíció, amely annyi kellemetlenséget okozott a kisebbségnek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom