Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-07-30 / 31. szám
16 1997. július 30. Sport Egy röpke látlelet az udvardi „Bernáth-vírusról” A sportot űzni kell, nem beszélni róla Családi fotó a Bernáth-porta udvarán kodott is Bárányos, a Honvéd irányító középpályása: „Az a kettes állandóan a sarkamban lihegett....” Egy érdekes adat: Bárányos 1974-es, az „állandóan lihegő” kettes 1959-es születésű... És a Bernáth família - hű, de csúnyán hangzik, de igaz! - sportgénbankja. Nem láttam még aggodalmat Bernáthék tekintetében, nem D. Tok Ernő __________________ Ne képzeljünk golfpályányi zöldövezetet úszómedencével, teniszpályával, képzeljünk csak el egy takaros kis családi birtokot, szokványos méretekben. Mégsem szokványos az egész. Udvardon vagyunk, ebben a mátyusföldi nagyközségben. Az isten háta mögött. Úgy tűnik, az Isten a saját háta mögé teremtette a legegyszerűbbet, vagyis a legnagyszerűbbet - folytathatná a regényíró a lírai leírást. Nos, a dolog prózai ruhába bújtatva tényleg meglehetősen középszerű lenne, ezért aztán szerencsésebb, ha lírai köntösbe öltöztetjük eme sportriportcikket. Sportriporteri minőségemben nem sokszor tapasztaltam az úgynevezett szlovákiai élsportolóknál azt a sport iránti alázatot, mint Bernáth Ferenc családjánál. Az igazi sportoló nem nagyon tud beszélni a sportról, a vérbeli sportoló általában nem éppen közlékenységéről ismert. Sokkal inkább hallgatag, magába zárkózó. (Hej, be sok is a Tátraalján a szájhős!....) Kiváltképp, ha arról faggatják, amit csinál. A sportot űzni kell, nem beszélni róla. Ezt tanultam meg Udvardon Bernáthéknál. A családfő, a 38 évesen is kiváló III. ligás focista egy nemrégi Nem véletlen, hogy Erika a bringát húzta elő, mert szívesen ül a nyergébe. Futni viszont kevésbé szeret. futballtornán így dicsekedett: ,A feleségem lassan informál- tabb lesz, mint én... A szlovák fociélvonalat kívülről fújja.” A sportcsinálást pedig belülről ismeri. Hiszen férjével „társbérletben” Bernáth Ferencné a szlovák sprinttriadon-bajnok- ság szervezőbizottsága, szinte egy személyben. Nem is jutott eszébe a Szlovák Triadon Szövetség vezérkarának az utóbbi évek során, hogy esetleg máshol rendezze meg a július közepén szokásos viadalt. Udvardon Bernáthéknál biztos kézben van a triadon. Saját tapasztalatból mondhatom: ezen Szlovákiában ________még________ mo stohagyereknek számít a triatlon. a viadalon minden megy, mint a karikacsapás. Mintha önmagától szerveződne. Az alapos felkészültség általában ezt a látszatot kelti. A Bernáth szülők ilyenkor aztán izgulnak a csemetékért. A tizennégy éves Erika kétszeres diák triadon- és duatlonbajnok, s az Európa- bajnokságokon már a nála jó pár évvel idősebbek között, a junioroknál is megmutatta, mire képes. Eddig a trencséni sportiskolának szerezte a dicsőségeket, ősztől Győrött szakközépiskolában tanulja majd a vámos szakmát. Na nem mintha olyan nagyon vonzaná ez a foglalkozás.... „Ebben a suliban több magyar- országi triatlonos barátom tanul, és mivel a triatlon Magyar- országon lényegesen fejlettebb szinten van, mint nálunk, s az iskolában teljes mértékben támogatják az élsportot, azt hiszem, jól választottam.” Mellesleg elárulja az egyik nagy szívfájdalmát is: kár, hogy a duatlon nem úszásból és kerékpározásból áll, mert Erikának a három tusából éppen a futás megy a legkevésbé. (Mentségére legyen mondva: jómagam sem ismerek olyan kiváló triatlonistát, aki ne vallotta volna be, a három számból melyik a gyengéje ...) Nem csoda, ha a verseny legszebb pillanatának azt tartja, amikor az úszás után elsőként ér a biciklidepóba, és felpattanhat a bringára. S hogy ez a tizennégy éves kamasz lány már egyáltalán nem kislány, s a triatlonban nagyon is felnőtt, igazolja, amikor bölcsen így vélekedik a sportág manapság egyik legvitatottabb eleméről: „A bólyázás, amikor a bringázáskor egymás szélárnyékában az egyik a másikon utazik, s ezáltal könnyíti a saját versenyét, valóban nem igazán fair, de nekem megfelel, mert így a futáshoz előnyben érkezhetek, s van esélyem a győzelemre... „ Hiába, az őszinteség még Erikánál gyerekes dolog, de tiszteletre méltó. Meg aztán győzni tudni rafináltság kérdése is a triatlonban. „Öcsi, a tizenegy esztendős Ferike sem ment a szomszédba sportszeretetért. Az udvardi kölyökcsapat, amely mellesleg megér egy misét (majd később eláruljuk, miért), jobbhátvédjeként tapasztalja a meccseken, mennyit ér már diákszinten is a fociban, ha valaki jó tüdővel lép pályára. Reggel hatkor kel, s a suliba indulás előtt hétig, fél nyolcig fut és focizik” - panaszolja nagy adag örömmel fűszerezve az anyuka. „Hiába, sok a jó focista a csapatban, csiszolni kell a technikámat, a labdakezelést, a rúgótechnikát, nehogy kicsúfoljanak a csapattársak, hogy én ezt vagy azt a trükköt nem tudom megcsinálni. Meg aztán nem árt naponta öt-hat kört a focipálya körül lefutni.” S hogy miben olyan jó ez az udvardi diákcsapat? Ferike ezt is a világ legegyszerűbb módján válaszolja meg: „Valószínűleg azért vagyunk jók, mert a legutóbbi bajnokságban 102 gólt rúgtunk, és csak hatot kaptunk. Mindenkit jól megvertünk, egy csapatot egyszer 14:0-lal küldtünk haza....” Fel is jutott a gárda a III. ligába, és csak azt sajnálják, hogy néhány jó lurkó az ifikhez öregedett. Bezzeg a papa nem hajlandó tudomást venni az időről! Sokan heccelik, de csak azért, mert tudják, kihagyhatatlan a poén: „Már megint kezdő vagy Ferikém, hát nincsenek fiatalok, mindig az ilyen nyugdíjasoknak kell játszaniuk?!” Az udvardi focirajongók persze akkor lennének igazán mérgesek, ha egyszer csak Bernáth mégiscsak végleg szögre akasztaná a cipőt. Először három éve, harmincöt éves korában beszéltem vele, azóta minden évben azt mondta: még egy év. Idén is, és azt hiszem, jövőre is ezt mondja majd... Hogy miért? Látja, hogy ez a harmadik liga nem is olyan ördöngös tempójú bajnokság. „Meg aztán, ha úgy bírok, mint a huszonéves csikók, miért is hagynám abba...?” Nemrég a magyar NB I-ben szereplő Kispest ellen loholta be a pályát a Zsitva-kupán. PanaszAmerikában valószínűleg reklámfilmet készítenének róluk. hagyta el szájukat panasz. Amerikában valószínűleg reklámfilmeket készítenének az udvardi Bernáth családról. Szerencsére nem vagyunk Amerikában, bár ahogy Ferit és a családját ismerem, valószínűleg nem fertőződnének meg jobban a pénztől, mert egy alattomos vírus már rájuk telepedett: a sportszeretet vírusa. Kár, hogy egyelőre sokan immunisak e vírussal szemben. Aki mégis „fertőzésre” áhítozik, tévedjen be egyszer Udvardon Bernáthékhoz! Más emberként lép ki az udvarukból... Bernáth Ferenc (jobbról) harmincnyolc évesen is kihagyhatatlan az udvardi focicsapatból M. Nagy László felvételei Kuriózumkosár Van Almsick nagymamának érzi magát Franziska van Almsick döntött: a világbajnok és világcsúcstartó német úszónő a 2000-es sydneyi nyári olimpia után befejezi a versenyzést. - Amikor elnézem fiatalabb társaimat, nagymamának érzem magam - nyilatkozta a tizenkilenc éves sportoló. Franziska kezéről egy müncheni klinikán nemrég távolították el a gipszkötést. Mint ismeretes, a hazájában rendkívül népszerű úszónő néhány hete motorbalesetet szenvedett, így nem indulhat az augusztusi sevillai Európa-bajnokságon. Tervei szerint a következő nagy versenye a jövő évi vb lesz Perthben. Góllövő kapusok a múltból A labdarúgás hőskorában is nem egy olyan kapus akadt, aki gólt lőtt: 1882. március 25-én a skót válogatottban játszott James McAulay, aki hálóőr létére Wales ellen csatárként lépett pályára. A találkozót 5:0-ra nyerte Skócia, és McAulay egy gólt szerzett. Az egykori NDK élvonalbeli labdarúgó-bajnokságának 1953/54-es idényében Wolfgang Pröhl, az Őst Leipzig (azt megelőzően és azután újra VfB Leipzig) színeiben tizenegy mérkőzésen szerepelt csatárként, és hét alkalommal talált az ellenfelek hálójába. Góljaival nyolc pontot szerzett a lipcsei együttesnek, amely így akkoriban elkerülte a kiesést. Az első kapus, aki válogatott mérkőzésen büntetőt lőtt a (cseh) szlovák Imrich Stacho volt. Stacho 1959. május 10-én, Írország ellen talált a hálóba, s ugyanő 1956 és 1962 között tíz büntetőt értékesített a hazai első ligában. Az 1967/68-as idényben a kolumbiai élvonalban védő Alejandro Sinistera tizenegy büntetőt értékesített. Ugyanannyit teljesített a (cseh) szlovák Anton S vajlen, aki 1964 és 1975 között játszott a honi élvonalbeli bajnokságban. Wimbledoni kasszatitkok Közel három évtizeddel ezelőtt - 1968-ban - a wimbledoni teniszbajnokságon még csak 26 150 fontot (a férfi egyes nyertese 2 000-et, a nőié 750-et kapott) osztottak szét a versenyzők között, 1991-ben a torna pénzdíjainak összege már túlszárnyalta az akkor hihetetlennek tűnt négymillió fontot (pontosan 4 010 970, amiből 240 ezer jutott a férfi egyes, 216 ezer a női egyes győztesének). Még ennél is nagyobb pénzosztás volt az idén: az összdíjazás értéke 6 884 952 font, amiből az egyesek nyerteseinek, Samprasnak 415 ezer, Hingisnek pedig 373 ezer ütötte a markát. Mint ismeretes, a szlovák teniszezőkből öten már az első fordulóban elbúcsúztak a további küzdelmektől, ám ezért a szereplésükért is Habsudová és Nagyová fejenként 3830 fontot keresett, s a fiúk, Kucera, Hrbaty és Kroslák egyenként 6225 fontot. S még egy érdekesség: a sok esőzés miatt több napon át szünetelt a torna, s ezalatt a tétlenül várakozó versenyzők mindegyike 134 font napidíjat és 14 font kosztpénzt kapott. Wimbledonban a világelső Sampras keresett a legtöbbet CTK-felvétel
