Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-07-02 / 27. szám
8 1997. július 2. Vörösmarty után szabadon: Ment-e a világ a könyvek által elébb a rendszerváltás óta? Első pillantásra úgy tűnt, m egy unatkozó görög millic vagy egy inkognitóban séta jedelem közelített volna. S „Megható, hogy még mindig kijönnek a térre” Ozsvald Árpád a Madách-Poso- nium kiadónál nemrég megjelent verskötetét dedikálta. Úgy látszik, az asztal nem hiányzott neki. A költő manapság örülhet, ha egy-két olvasó kitünteti a bizalmával. Kövesdi Károly Nem kívánom az olvasót a szakmát érdeklő kérdésekkel untatni, ezért az idei Ünnepi Könyvhétről (vagy inkább a kisbetűs könyvhétről, ami nem dehonesztáló, csak így egyszerűbb) laza reflexióban szeretnék beszámolni. Elsősorban persze a budapestiről, hiszen Miskolcra, Kecskemétre, vagy Debrecenbe ritkán jut el a magunkfajta. Felvidéki író és kiadó Pesten akar jelen lenni. A központ még mindig Budapest, s mióta Dél-Szlovákiában egy röpke próbálkozás után a szlovákiai magyar könyvnapok jobblétre szenderült, még inkább az (de erről inkább máskor). Igaz, Pomogáts Béla, az írószövetség elnöke éppen Miskolcon tartott megnyitót, ám a Vörösmarty téren hivatalosan szereplő Kányádi Sándor sem kisebb személyiség. Egyébként is, kit érdekelnek ma már a hivatalos beszédek! S ami balzsam az idegekre: Kányádi nem panaszkodott. Igaz, mondhatnák a rossz nyelvek, neki panaszra semmi oka. A kiemeltek közé tartozik. Mert ez a divat még mindig dívik, leginkább a politikai széljárások alapján. Pedig állítják, az irodalom depolitizálása megtörtént, ami egyrészt igaz, hiszen senkinek sem kell már tartania ideológiai bárdok fej fölötti lebegésétől. Akit a hivatalos megítélés nem komái, legfeljebb a kutyába se veszi. Jutott eszembe mindez, amikor hirtelen szembejött egy költőfejedelem, a londoni Határ Győző, aki oly észrevétlenül ballagott a sátrak előtt a feleségével, mint egy szürke görög milliomos. Szinte lebegett a macskakövek fölött. Apropó, mi lenne, ha egyszer Határ Győző, vagy Monoszlóy, vagy Ferdinandy mondaná az ünnepi helyett a hétköznapi beszédet? Mondjuk arról, hogyan teltek a belső és külső számkivetettség évei, vagy feltennének egy-egy méla kérdést, hogy a méltóságos kuratóriumok, amelyek a könyvek kiadására az állami támogatást adják, külföldiekként „egyéb” kategóriába sorolják őket? Egyébként könyvet kiadni manapság ugyanolyan őrültség, mint mondjuk a századelőn vagy a két háború közti időszakban volt. Az olvasó nemzet nimbusza oda lett, már ami a szépirodalmat illeti. Verskötetet ötszáznál nagyobb példányban nyomtatni öngyilkosság (egyébként Nyugaton sem jobb a helyzet), s nem hiszem, hogy például az élő klasszikusnak számító Mészöly Miklósnak két-háromezresnél nagyobb olvasótábora lenne. Efölött persze lehet siránkozni, nosztalgiázni a letűnt időkön, de az igazság az, hogy a magyar kultúra is kezd „felzárkózni” a nyugatihoz, legalábbis atekintetben, hogy a kultúra igenis luxus, aminek meg kell kérni az árát. S akkor még hol vannak az írók, költők (akik szintén szeretnének profik lenni) a profi futballisták mellett a társadalmi elismerés terén? Félő, sok víznek kell még lefolyni a Dunán, hogy vagy ők, vagy a kiadók is hasznát lássák annak a pótolhatatlan szellemi vagyonnak, amit létrehoznak, s aminek a tejfölje külföldre vándorol. De vissza a könyvekhez, amelyekből az idén is túl sok volt. Ami szép a szemnek, nem biztos, hogy megnyugtatja a lelket: az egyre drágább, egyre szebb, és egyre (fogalmazzak finoman) szerteágazóbb könyvkultúra dzsungelében ember legyen a talpán, aki értékrendet tud állítani. Egy röpke magánfelmérésből kiderült, hogy az olvasót ma is a tényirodalom, a történelem lepleinek mögöttese érdekli (mi az, amit még mindig eltitkolnak előle), szomjasan csap le mindenre, amitől útmutatást remél. Az évente visszatérő Csurka- jelenségnek is valahol itt a magyarázata: a Püski-sátor előtt dedikáló szabad szájú tollforgató tömegeket vonz, ami lehet, hogy nyugtalanít egyeseket, mások re- zignáltan nézik, ám valamiről mégis árulkodik a nem apadó népszerűség. Talán nem is a szenzáció, ami ide csalja az utca emberét, hanem valami más. Amit egyebütt nem kap meg. Amiről mások hallgatnak, óhatatlanul átengedve a terepet Csurkának. El kell még telnie pár évnek, hogy az értékes publicisztika független merjen lenni, és ne a pénzforrások „fogják ceruzáját”. Hogy a felülnézet ne részleges legyen, hanem átfogó. De hiszen a rendszerváltás kezdetétől még egy évtized sem telt el, miért gondolnánk, hogy ennyi idő elég a legnormálisabb viszonyok kialakulásához az irodalomban, kultúrában? Hisz maga az élet sem működik még normálisan. Egyébként is, sokan fanyalognak, hogy miért kell az írónak adekvát módon részt vennie a társadalom életében? Akik azt hiszik, a szabad világ egyenlő az elefántcsonttoronnyal, valószínűleg tévednek. Vagy rá kell jönniük, kegyetlenül jó irodalomnak kell lennie annak, amely le tudja kötni az olvasó figyelmét. Mást ne mondjak: a tervezettnél egy nappal később dedikáló Róbert Merle valószínűleg nem ugyanazért vonzott tömeget, mint Csurka István. Bizonyos, hogy az irodalom nem egy hét alatt és nem a téren történik meg és éli a maga életét, ám a könyvhét afféle szondának, könyvkóstolónak, divatfelmérőnek még mindig kiváló alkalom. Ünnepnek már aligha ünnep, bár a nyugalma kezd visszatérni. S az emberek szívós türelemmel ismét, újra meg újra kimennek a térre, hátha történt valami, amiről nem szabad lemaradni, s ami miatt érdemes órákig keresgélni. S várni tovább, hátha feléled az irodalom. Amely olyan, amilyen, ott van a boltok hétköznapjaiban. Megható, hogy az olvasók még mindig kijönnek a térre - jegyezte meg az egyik költő némi malidéval. Tegyük hozzá, a megható az lenne, ha az olvasó hétfőn, csütörtökön is be-bekuk- kantana a könyvesboltba. Ha lenne ideje, pénze, igénye stb. De ez már egy másik történet, aminek, reméljük, egyszer eljön az ideje. Egy könyv átlagos ára 1001 forint- rajött ki az idén. Hiszen maga az élet sem működik még normálisan. A Bécsben élő Monoszlóy Dezső sem hiányozhatott a könyv ünnepéről. Mellette Dávid Gyula Romániából. Kettejük sorsa - Kö- zép-Európában ez nem meglepő - mindössze egy hajszálnyival tért el egymásétól: Monoszlóy hatvannyolcban menekült Pozsonyból nyugatra, Dávid Gyula, mindvégig Romániában maradva, megjárta Ceausescu börtönét.