Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1997-07-23 / 30. szám

4 1997. július 23. Háttér Politikusok véleményei Szerintük miért hagyták ki Szlovákiát? „Szlovákia meghívásának el­maradása a csatlakozási tár­gyalásokra az egész ország veresége. Ezzel a döntéssel a NATO azt fejezte ki, hogy számára elfogadhatatlan a jelenlegi kormánykoalíció politikája.” (Michal Kovác államfő) „Egy frászt győztek önök! El- tojtuk a NATO-tagságot, el- tojjuk az Európai Uniót is! Legyenek államférfiak!” (Vladimír Meciar egy kerék­asztal-találkozó után) „Megpróbáljuk a polgárok­nak elmagyarázni, kénysze­rítsék az ellenzéket arra, hogy a koalíció és az ellen­zék között felmerülő problé­mákat hazai földön oldja meg, ne nemzetköziesítse azokat, s ezzel ne vessen rossz fényt Szlovákiára. Ezt látom az alapvető problémá­nak, Szlovákia emiatt ma­radt ki a bővítés első köré­ből.” (Ján Cuper, DSZM) „Csak az történt, amit a kormánykoalíció maga is akart, mi- f vei az atlanti tag- / j ság ellen irányú- \ " ló lépéseket tett. \. A katasztrófa lég- főképpen az, hogy Szlovákiát a második bőví­tési kör kapcsán sem emlí­tik. Bosszantó, hogy olyan országok, amelyek gazdasá­gilag kevésbé fejlettek, így pl. Románia, kezdenek meg­előzni bennünket.” (Róbert Fico, a Demokrati­kus Baloldal Pártja) ,A Demokrata Párt már ko­rábban megmondta, ha Szlovákia nem kap meghí­vást a NATO-tól, akkor a kormánynak le kellene mon­dania. Szlovákia egyre erő­teljesebb függő viszonyba kerül Oroszországtól. Attól tartunk, hogy gazdasági, po­litikai és biztonsági nyomá­sok hatására elvesztheti szu­verenitását.” (Ján Langos, Demokrata Párt) „Hogy Szlovákia nem kapott meghívót, a NATO problé­mája, nem a miénk. Hiszen a világ nem minden országa tagja a NATO-nak! Miért kellene épp nekünk belép­nünk?” (Vít’azoslav Móric, Szlovák Nemzeti Párt) „Elszomorító, hogy Szlováki­át nem hívták meg a belépé­si tárgyalásokra. Sajnos, a közeljövőben sincs erre kilá­tás.” (A. Nagy László, MPP) ,A madridi NATO-csúcs dön­tése arról, hogy csak három országot hívnak meg a csat­lakozási tárgyalásokra, Szlo­vákiát pedig a második kör­ben esélyes országok között sem említik, Szovákia lako­sai számára a lehető legrosz- szabb hír. Azt jelenti, hogy olyan országban fognak élni, amely kimarad az integráló­dó, biztonságos és gazdag Európa politikai és gazdasá­gi folyamataiból, sőt még jö­vőbeni létezése sem garan­tált. Ezért a kudarcért Meciar kormányát terheli a felelősség, így logikus lé­pésként le kellene monda­nia.” (A Szivárvány Ko- I alíció nyilatko­■ \ zatából) / / „Szerepetját­I y szottak a NATO / által meghatáro­zott bizonyos szem­pontok, és úgy vélem, hogy nem alkalmaztak minden országgal szem­ben azonos mércét.” (Zdenka Kramplová szlovák külügyminiszter) „Szlovákiának még be kell fejeznie a diktatúrából a de­mokráciába való átmenet fo­lyamatát. E tekintetben sok hiányosság tapasztalható. Ezt barátként és partner­ként mondom, nem pedig tanítóként, aki figyelmezte­tésképpen felemeli a muta­tóujját.” (Klaus Kinkéi német külügy­miniszter) „Soha sem ígértem, hogy Németország Szlovákia ügy­védje lesz a NATO-bővítés folyamatában. (...) Szlová­kia az utóbbi években na­gyon különös magatartást mutatott a NATO-hoz való közeledés tekintetében.” (Helmut Kohl német kancellár) Brüsszel és Washington nyilatkozatait a demokratikus közvéleményhez intézi A Nyugat jóhiszemű volt Iván Cseregyejev ___________ Ha szerencsétlenség ér, vala­mennyiünket egyformán sújt­ja. Elsősorban ugyan a kor­mánypolitika kudarca a madri­di csúcstalálkozón bekövetke­zett fiaskó, de ahogy már csak lenni szokott, mindannyian, a koalíció, az ellenzék, a kor­mányfő és a hétköznapi halan­dó polgár egyaránt viseli an­nak a beláthatatlan következményeit, hogy Szlovákia nem kerül be az atlanti tömb védeőernyője alá. Mint várható volt, a madridi dön­tés a felelősséget il­letően a kölcsönös vádaskodások hullá­mát indította el, de nem érdektelen e vi­ták közepette meg­vizsgálni azt, hogy vajon milyen szerepet játszott mindebben a külföld. Szlová­kia geopolitikai helyzetének túlbecsülése nélkül, amelyben váltig hitt Meciar kormányfő, az ország továbbra is ott szere­pel minden olyan térképen is, amelyek fölé NATO-táborno- kok hajolnak és vizsgálódnak. Ha röpke pillantást vetünk Eu­rópa térképére, akkor látható, hogy a brüsszeli tábornokok aligha örülnek annak, hogy a parányi Szlovákia területével megbomlik a NATO keleti ha­tárának viszonylag sima vonala. Mielőtt Szlovákia elkalandozott a demokratikus országok csa­ládjából, a Nyugat a véres bosz­niai konfliktussal és saját belső vitáival volt elfoglalva, és szem­mel láthatóan nem szentelt fi­gyelmet a szlovákiai helyzet­nek. Aggasztotta ugyan Cseh­szlovákia felbomlása, de ugyan­akkor megnyugtatta a szétválás békés menete, és elhitte, hogy a Tátra alatt a de­mokráciával kap­csolatban felgyü­lemlő gondok át­menetiek. Ezt a ma­gatartást táplálta a szlovák-magyar alapszerződés alá­írása, az egyetlen olyan lépés, amely nem fekete színben díszeleg a szlovák külpolitikai lépések sorozatában. A Nyugat túl sokáig próbálko­zott azzal, hogy Pozsonnyal a szokásos diplomáciai eszközö­ket alkalmazva tárgyaljon. A NATO abból a feltételezésből indult ki, hogy a tagsággal járó előnyök és távlatok elég jó in­dokok arra, hogy bármely or­szág bármely kormánya priori­tásként tekintsen rájuk. A vi­segrádi négyes megalakulása után Washington és Brüsszel figyelme más térségekre tere­lődött, többek között Délkelet- Ázsiára és Kínára. A Nyugat el­hitte, hogy Közép-Európában a demokratikus elvek elég mély gyökeret vertek. A tábornokok nyelvén mondva, három rend­kívüli esemény döbbentette rá a Nyugatot arra, hogy tévúton jár. Az első figyelmeztető jel­zés az elnök fiának elhurcolása és Róbert Remiás halála volt, amikor a politikai ellentétek elsimítása céljából a bűntény­től sem riadtak vissza. A máso­dik kijózanító esemény Fran- tisek Gaulieder mandátumától való megfosztása volt, amely eleven példáját szolgáltatta a parlamentáris demokrácia el­veinek a felrúgásának. Végül pedig a referendum meghiúsí­tása józanította ki teljesen a Nyugatot, amikor is a kor­„Ma meghívjuk a Cseh Köz­társaságot, Magyarországot és Lengyelországot, hogy kezdjenek tárgyalásokat a NATO-val a csatlakozásról. Célunk, hogy 1997 decembe­rében, a NATO Tanács ülésén aláírhassuk a csatlakozási jegyzőkönyvet és biztosítsuk a ratifikációs folyamat időbeni lezárulását, hogy a tagság ér­vénybe lépjen a Washingtoni Szerződés aláírásának 50. év­fordulójáig, tehát 1999. ápri­lisáig. A tagságra pályázó or­mányzó garnitúra olymódon úgy vágta sutba a demokrati­kus alapelveket, amire aligha­nem csak a harmadik világ ka­tonai rezsimjei ragadtatták magukat. E lépések után a szlo­vák kormányfő és kabinetje megszűnt a Nyugat számára el­fogadható partner lenni. Ettől kezdve megfigyelhető, hogy Brüsszel és Washington nyilat­kozatait a szlovákiai demokra­tikus szlovák közvéleményhez, nem pedig a kormányhoz inté­zi. Az abban a megfogalmazás­ban elrejtett üzenete, hogy Szlovákiának saját magának kell megoldani a saját problé­máit, ugyan a brezsnyevi „eto vasé gyelo”-ra emlékeztet, de valójában nem más, mint felhí­vás, hogy a polgárok a válasz­tásokon másra szavazzanak, aki elfogadható partner a Nyu­gat számára is. De mi történik akkor, ha a vá­lasztások nem úgy sülnek el, ahogy a Nyugat óhajtaná? Hosszú távon a totalitárius ten­denciák halálra vannak ítélve egy olyan országban, amelyet demokratikus szomszédálla­mok vesznek körül. A Nyugat­nak két lehetősége maradna: hidegvérrel kivárja, míg Me­ciar hatalmának egyre szűkülő bázisa önmagától szűnik meg (s egyelőre ez a változat látszik valószínűbbnek), vagy pedig visszatér a kommunizmus évei­ben kipróbált és bevált recept­hez: hozzálát a demokratikus struktúrákat alkotó elemek tá­mogatásához, abban az ország­ban, amelyben egyre romlik az életszínvonal és felerősödnek a polgárjogokat korlátozó ten­denciák. szágok tekintetében figyelem­mel kísértük és könyveltük el azt a pozitív fejlődést, ame­lyet több délkelet-európai or­szágban tapasztaltunk a de­mokrácia és a törvények tisz­teletben tartását illetően, leg­főképpen Romániában és Szlovéniában. (...) Egyidejű­leg méltatjuk azt az előrelé­pést, amelyet a nagyobb sta­bilitáshoz és az együttműkö­déshez vezető úton értek el az atlanti tagságra szintén pályá­zó Baltikum államai.” A madridi döntés a kölcsönös vádaskodás hullámát indította el. A madridi csúcs nyilatkozatából Eddig három alkalommal bővült az atlanti tömb, amely nem támadó, hanem védelmet garantáló katonai szervezet Küszöbön a negyedik hullám - három tagállammal P. Vonyik Erzsébet _________ 194 9. április 4-én 12 tagállam részvételével alakult meg a NATO (North Atlantic Treaty Organization), az Észak-atlan­ti Szerződés Szervezete. Az at­lanti tömb alapító tagállamai a következők voltak: Belgium, Dánia, Franciaország, Hollan­dia, Izland, Kanada, Luxem­burg, Nagy-Britannia, Norvé­gia, Olaszország, Portugália és az Egyesült Államok. A Wa­shingtoni Szerződés szerint a NATO egyesíti a tagországok erőfeszítéseit kollektív védel­mük ellátására, a béke és a biz­tonság fenntartására, abból a célból, hogy az észak-atlanti térségben biztosítsa a jólétet és a társadalmi rend állandó­ságát, megóvja népeik szabad­ságát, a demokráciát, az egyén szabadságán és a jog uralmán alapuló berendezkedést. A szerződés értelmében a tagok kötelezik magukat, hogy viszá­lyaikat békés úton rendezik. Ha bármelyiküket támadás ér­né, akkor ezt a valamennyi tag elleni támadásnak tekintik, és segítséget nyújtanak a megtá­madottaknak, s akár fegyveres erő igénybevételével is helyre­állítják a nemzetközi békét. A csaknem félévszázados kato­nai szervezet fennállása óta eddig három alkalommal vett fel a soraiba új tagokat, a júli­us elején Madridban elhatáro­zott bővítés során tehát ne­gyedízben nyitja meg kapuit három új tagország előtt. 1951-ben Törökországot és Görögországot vették fel, s ez­zel megerősödött a déli szárny, majd 1954-ben az NSZK-t is meghívták a pak­tumba. A bonni kormány már a következő évben aláírta a csatlakozási jegyzőkönyvet. A szovjet kormány kezdettől fog­va a Szovjetunió ellen irányuló agresszív katonai szervezet­ként tekintett a NATO-ra, s még a német csatlakozás előtt indítványozta, adják fel a tömb úgymond agresszív jelle­gét, alakuljon át ténylegesen védelmi szervezetté, s ez eset­ben a szovjetek is csatlakozná­nak hozzá. Hogy ebből nem lett semmi, azt a Kreml azzal magyarázta, hogy a NATO megmaradt az agresszió eszközének. Valójá­ban arról volt szó, hogy a Szovjetunió nem tett eleget a NATO-tól elvárt demokratikus kritériumoknak. Az ötvenes évek végén, De Gaulle tábor­nok hatalomra kerülésével Franciaország nem volt meg­elégedve a tömbön belül betöl­tött szerepével. 1959 tavaszán a tábornok hazarendelte a földközi-tengeri flottában szolgáló francia hajókat, majd egy évvel később jogot formált az ország területén lévő fegy­verek önálló ellenőrzésére, fő­leg az atomfegyverek vonatko­zásban. 1966-tól a franciák csak a NATO politikai tevé­kenységében vettek részt, ki­vonták katonai egységeiket a NATO integrált katonai rend­szeréből. Az utóbbi egy-két év­ben némi változás történt Pá­rizs magatartásában: a franci­ák újra ott vannak a katonai tervezésben. A NATO legfiatalabb tagálla­ma Spanyolország, amely 1982-ben csatlakozott a tömb­höz. A belépéshez a mozgató­rugót az 1981-es sikertelen jobboldali puccs jelentette, amely után a kormány úgy lát­ta, hogy a NATO-tagság lesz a demokráciára való áttérés sza- vatolója. Négy évvel a belépés után tartották meg a népszava­zást, amelyen a lakosság több­sége helyeselte a belépést. Egyébként Spanyolország volt az egyetlen állam, amelyben népszavazásra bocsátották a NATO-tagság kérdését. De csak azután, hogy az ibériai or­szág már jó ideje a paktum tagja volt. Előzetes referendu­mot eddig csak Szlovákiában tartottak, jóval azelőtt, hogy Brüsszelben eldőlt volna, egy­általán küldenek-e meghívót Pozsonynak a csatlakozási tár­gyalásokra. Sajátos státusa van a NATO- ban Izlandnak, amelynek nincs hadserege. Egyes NÁTO- üléseken megfigyelőként van jelen képviselője, a katonai bi­zottságban pedig polgári sze­mély képviseli Írországot. CTK/AP-felvétel A kerekasztal egyik „sarkalatos” pontja

Next

/
Oldalképek
Tartalom