Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1997-07-23 / 30. szám

Szlovákiai magyar családi magazin 1997. július 23. « 30. évfolyam Riport Két nap, amely megrengette a cseh főváros színházi életét. 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1997. július 26-tól augusztus 1-ig Melléklet Dunaszerdahelyi képeslap. Kell egy művelt polgári réteg... Az évszázad árvize sújtotta Közép-Európát Csótányok a hajón Kövesdi Károly Miközben vegyes érzelmekkel, hitetlenkedve, szomorúan vagy a sötét jövőt sejtő borzadállyal vettük tudomásul a tényt, hogy a szlovák kormány milyen ciniz­mussal és mekkora flegma- tizmussal kvitteké az ország tönkretételének legújabb felvo­nását, azt a tényt, hogy Szlová­kia, elsősorban az ő ténykedé­süknek köszönhetően, egyre in­kább Európa hátsó traktusába kerül, hogy ha hiteles fórumon szóba is kerül, csak pejoratív ér­telemben és riasztó példaként (holott minden esélye megvolt, hogy történelmében először felzárkózhassék a szabadabb és a kis népeknek a biztonság esé­lyét kínáló, civilizált világhoz), oly egyértelmű volt a döbbene- tünk a pusztító árvizet látva, úgy fordult a közéletnek ama képzeletbeli forgószínpadán előtérbe a szorongás, az együtt­érzés, a szolidaritás és más egy­szerű emberi fogalmak, s borult árnyékba a politika ocsmány ri­csaja. Igaz, közben azért nem lehetett megállni, hogy ne röhögjünk egy jót Kelnya úrék igyekeze­tén, amivel szeretnék megregu- lázni az egy-két diplomával ren­delkező, a tudásukat (az ország és a saját zsebük érdekében) ka­matoztató szakembergárdát. Mert a kormánykoalíció okostó- nijai ismét baltával szeretnének embert és gazdasági sikert fa­ragni. Szándékuk, az erőszakos bérszabályozás, visszaüt, hisz nem a menedzserek, vállalatve­zetők zsebe bánja újabb sedre intézkedésüket (amely nem a versenyhelyzetre épül, hanem a szocialista retorzióra), hanem éppen az a réteg, melyet ez a ha­talombeteg társaság képviselni deklaráltatott: azaz a kétkezi melós. Meciarék újabb agyréme éppen azt fogja megnyuvaszta- ni, akinek végtelen türelme mö­gé bújva regélhet a kormány gazdasági csodáról. Szóval jött a pusztító elem, s egy Egy ideig nem Órájuk figyeltünk, hanem Breclavra, Olomoucra, Hodonínra. ideig nem Órájuk figyeltünk, hanem Breclavra, Olomoucra, Hodonínra, a Lajta mentére, a Morva-parti falvakra, a névte­lenségben is közeli fájdalomra és kiszolgáltatottságra, az eva- kuáltakra és a felpüffedt állatte­temekre. Az együttérzésre, ami már-már, azt hittük, kihalt. A csehországi tapasztalat a tragé­diában is felemelő: az ország­ban sosem sejtett emberi össze­fogás és összetartás nyilvánult meg. Akkora, hogy maguk a cse­hek is meglepődtek önmagu- kon. Akkora, hogy akár fenn- költnek tűnő, ám egyszerű kér­dés is megkockáztatható: mi tesz egy népet nemzetté? Töb­bek közt ez is. És akkor megjelenik Csótány úr, a jólfésült kommentátor az STV (azaz az ország köztelevíziójá­nak) egyes csatornáján, s legak­tuálisabb problémaként elböfö­gi: íme, három országot vesz­nek fel a NATO-ba, s lám, három országot öntött el az árvíz. Csehországot, Lengyelországot és Magyarországot. Aki „nekik” nem kell, azt a katasztrófa is el­kerüli. Az ember nem tudja, le- gyintsen-e, káromkodjon, vagy dobja ki a tévét az ablakon? In­kább tovább kapcsol, más adó­ra, s igyekszik nem arra gondol­ni, hogy ez egy nemzeti televí­zió egyes csatornája, a numero 1, s hogy hogyan futkoshat ilyen csótány a fedélzeten, mikor kö­rös-körül úszik, fulladozik min­den. Azért másnap csak végig­futja a lapokat, hátha kikéri va­laki magának, hátha mond vala­ki jelzőt a magát úriembernek képzelő patkányról, aki mások tragédiáján csámcsog, böfög, nyakkendőben, kibodorított szakállal, bajusszal, magát em­beri lénynek álcázva. S tovább motoszkál benne a kérdés: mi tesz egy népet nemzetté? Érték- e valami a puszta ténytől, hogy létezik? Birkózás az elemekkel: a sárral, a keserűséggel. Csehország egyharmada víz alatt volt. CTK-felvétel Vezércikk Redőnyhúzás Miklósi Péter ___________ Ke llemetlen lesz ez az írás, ám a legkevésbé sem úgy értve, hogy megrendelésre született. Ellenkezőleg: belső bizsergés­re fogant, s épp ez benne a kí­nos, hiszen arról illendő tudó­sítanom, hogy pár nap leforgá­sa alatt Szlovákia immár nem­csak a NATO, hanem az Euró­pai Unió bővítésének nyitókö­réből is kiebrudaltatott. A honi kormánypropaganda cinikus hókuszpókuszai ellenére kár tagadni: ez bizony olyasmi, mint boltzáráskor a redőnyhú­zás, avagy ringben a K.O. Ez akkora bukás az alkalmassági vizsgán, amit újságíró aligha intézhet el egyeden zsumáltromffal, amit képvise­lő nem üthet el egy elegáns parlamenti replikával. A való­ságban ugyanis nem az euroatlanti szervezetek pikkel­nek Szlovákiára, hanem a szlo­vák kormányzat tesz meg arc­pirító pökhendiséggel szinte mindent az ország rossz hírne­ve és lejáratása érdekében. Fő­ként Vladimír Meciar fényessé- ges és feledhetetlen emlékeket hagyó harmadik országlásá- nak kezdete óta történik mind­ez ritka következetességgel. Az 1994 novembere óta lezajlott szlovákiai események szuvenírhalmazából emeljük ki csupán azt, hogy a kormány­fő és győzelemittas csapata mi­csoda meghökkentő ötíetes- séggel volt képes megalázni az ellenzéket. E foglalatosság ak­kor lendült már-már mitikus magasságokba, amikor a mi­niszterelnök úr először az ál­lamfővel húzott ujjat, majd gyalázkodással fűszerezve le­állt viaskodni a „szlovák nem­zetnek ártó” démonokkal is. Akik egyszer a szlovákiai ma­gyarok, másszor - például - az Egyesült Államok pozsonyi nagykövetének képében inkamálódnak. Mindez egy­szerre riasztó, anakronisztikus és nevetséges. Azaz: nevetsé­ges lenne, ha az euroatlanti re­dőnyhúzás csupán Meciar úr és szabadcsapatainak künn- rekedését jelentené; ha a való­ságban nem valamennyiünk bőrére menne ez a beteges ha­talomféltésre, illetve Slotáék nacionalizmusára és Luptákék bolseviki beidegződéseire, na és a privatizálással lepénzelt vazallusok körére épülő ha­zárdjáték. Végtére is vak aki nem látja, hogy a központosí­tott és pártállami kormányzati klikkrendszer újrafelfedezői a miniszterelnök úr személyes hatalmának dédelgetett szö­vetségesei. De csak a szó eg­zisztenciális értelmében. Meciar ugyanis saját kormá­nyának szövetségeseit is meg­veti; legföljebb eszközként használja őket hatalmának megszilárdítása érdekében. A térség legkiválóbb politikai sakkjátékosának képzelve ma­gát, mindmáig úgy hiszi: ha va­laki, hát ő okvetlenül kezelni, idomítani tudja ezt a szélsősé­gekben tobzódó népséget. Úgy gondolja, hadd papoljanak a kedvükre, Ő majd koncot vetve nekik, bármikor lábhoz paran­csolja őket. Ez viszont akkora történelmi tévedés, hogy annak egy ország látja esztendőkre, netán évtizedekre a kárát. Szlo­vákiában ’97 nyarán ugyanis nem az értéktisztelet, a jogálla­miság és a demokrácia igényes­sége, hanem a hitványság logi­kája, a kaparj kurta sivár prag­matizmusa, a szemfényvesztés- seljáró üres retorika, a nyers hatalomfitogtatás érvényesül. Ama tekintélyelvű államrezon, amelyben nem az erényt, ha­nem a pozícióból adódó túlhatalmat és erőfölényt illik megsüvegelni. Az a döbbenetes cinizmus pedig, amelyet a NA­TO és az EU redőnyhúzása kapcsán a kormányfő és csapa­ta tanúsít, több mint elégséges bizonyítéka a demokráciáról, jogrendről, törvényességről vallott felfogásának. A civili­zált hatalom képviselői ugyan­is arról ismerszenek meg, hogy él bennük a tévedhetetlen er­kölcsi iránytű és az egyetemes emberi értékek azon ösztönös tisztelete, amelynek révén ki- cövekelik az elfogadhatatlan, a tűrhetetlen határait. A mos­tani hatalomgyakorlók erre képtelenek. Ezért kell mielőbb menniük.

Next

/
Oldalképek
Tartalom