Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-07-23 / 30. szám
Szlovákiai magyar családi magazin 1997. július 23. « 30. évfolyam Riport Két nap, amely megrengette a cseh főváros színházi életét. 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1997. július 26-tól augusztus 1-ig Melléklet Dunaszerdahelyi képeslap. Kell egy művelt polgári réteg... Az évszázad árvize sújtotta Közép-Európát Csótányok a hajón Kövesdi Károly Miközben vegyes érzelmekkel, hitetlenkedve, szomorúan vagy a sötét jövőt sejtő borzadállyal vettük tudomásul a tényt, hogy a szlovák kormány milyen cinizmussal és mekkora flegma- tizmussal kvitteké az ország tönkretételének legújabb felvonását, azt a tényt, hogy Szlovákia, elsősorban az ő ténykedésüknek köszönhetően, egyre inkább Európa hátsó traktusába kerül, hogy ha hiteles fórumon szóba is kerül, csak pejoratív értelemben és riasztó példaként (holott minden esélye megvolt, hogy történelmében először felzárkózhassék a szabadabb és a kis népeknek a biztonság esélyét kínáló, civilizált világhoz), oly egyértelmű volt a döbbene- tünk a pusztító árvizet látva, úgy fordult a közéletnek ama képzeletbeli forgószínpadán előtérbe a szorongás, az együttérzés, a szolidaritás és más egyszerű emberi fogalmak, s borult árnyékba a politika ocsmány ricsaja. Igaz, közben azért nem lehetett megállni, hogy ne röhögjünk egy jót Kelnya úrék igyekezetén, amivel szeretnék megregu- lázni az egy-két diplomával rendelkező, a tudásukat (az ország és a saját zsebük érdekében) kamatoztató szakembergárdát. Mert a kormánykoalíció okostó- nijai ismét baltával szeretnének embert és gazdasági sikert faragni. Szándékuk, az erőszakos bérszabályozás, visszaüt, hisz nem a menedzserek, vállalatvezetők zsebe bánja újabb sedre intézkedésüket (amely nem a versenyhelyzetre épül, hanem a szocialista retorzióra), hanem éppen az a réteg, melyet ez a hatalombeteg társaság képviselni deklaráltatott: azaz a kétkezi melós. Meciarék újabb agyréme éppen azt fogja megnyuvaszta- ni, akinek végtelen türelme mögé bújva regélhet a kormány gazdasági csodáról. Szóval jött a pusztító elem, s egy Egy ideig nem Órájuk figyeltünk, hanem Breclavra, Olomoucra, Hodonínra. ideig nem Órájuk figyeltünk, hanem Breclavra, Olomoucra, Hodonínra, a Lajta mentére, a Morva-parti falvakra, a névtelenségben is közeli fájdalomra és kiszolgáltatottságra, az eva- kuáltakra és a felpüffedt állattetemekre. Az együttérzésre, ami már-már, azt hittük, kihalt. A csehországi tapasztalat a tragédiában is felemelő: az országban sosem sejtett emberi összefogás és összetartás nyilvánult meg. Akkora, hogy maguk a csehek is meglepődtek önmagu- kon. Akkora, hogy akár fenn- költnek tűnő, ám egyszerű kérdés is megkockáztatható: mi tesz egy népet nemzetté? Többek közt ez is. És akkor megjelenik Csótány úr, a jólfésült kommentátor az STV (azaz az ország köztelevíziójának) egyes csatornáján, s legaktuálisabb problémaként elböfögi: íme, három országot vesznek fel a NATO-ba, s lám, három országot öntött el az árvíz. Csehországot, Lengyelországot és Magyarországot. Aki „nekik” nem kell, azt a katasztrófa is elkerüli. Az ember nem tudja, le- gyintsen-e, káromkodjon, vagy dobja ki a tévét az ablakon? Inkább tovább kapcsol, más adóra, s igyekszik nem arra gondolni, hogy ez egy nemzeti televízió egyes csatornája, a numero 1, s hogy hogyan futkoshat ilyen csótány a fedélzeten, mikor körös-körül úszik, fulladozik minden. Azért másnap csak végigfutja a lapokat, hátha kikéri valaki magának, hátha mond valaki jelzőt a magát úriembernek képzelő patkányról, aki mások tragédiáján csámcsog, böfög, nyakkendőben, kibodorított szakállal, bajusszal, magát emberi lénynek álcázva. S tovább motoszkál benne a kérdés: mi tesz egy népet nemzetté? Érték- e valami a puszta ténytől, hogy létezik? Birkózás az elemekkel: a sárral, a keserűséggel. Csehország egyharmada víz alatt volt. CTK-felvétel Vezércikk Redőnyhúzás Miklósi Péter ___________ Ke llemetlen lesz ez az írás, ám a legkevésbé sem úgy értve, hogy megrendelésre született. Ellenkezőleg: belső bizsergésre fogant, s épp ez benne a kínos, hiszen arról illendő tudósítanom, hogy pár nap leforgása alatt Szlovákia immár nemcsak a NATO, hanem az Európai Unió bővítésének nyitóköréből is kiebrudaltatott. A honi kormánypropaganda cinikus hókuszpókuszai ellenére kár tagadni: ez bizony olyasmi, mint boltzáráskor a redőnyhúzás, avagy ringben a K.O. Ez akkora bukás az alkalmassági vizsgán, amit újságíró aligha intézhet el egyeden zsumáltromffal, amit képviselő nem üthet el egy elegáns parlamenti replikával. A valóságban ugyanis nem az euroatlanti szervezetek pikkelnek Szlovákiára, hanem a szlovák kormányzat tesz meg arcpirító pökhendiséggel szinte mindent az ország rossz hírneve és lejáratása érdekében. Főként Vladimír Meciar fényessé- ges és feledhetetlen emlékeket hagyó harmadik országlásá- nak kezdete óta történik mindez ritka következetességgel. Az 1994 novembere óta lezajlott szlovákiai események szuvenírhalmazából emeljük ki csupán azt, hogy a kormányfő és győzelemittas csapata micsoda meghökkentő ötíetes- séggel volt képes megalázni az ellenzéket. E foglalatosság akkor lendült már-már mitikus magasságokba, amikor a miniszterelnök úr először az államfővel húzott ujjat, majd gyalázkodással fűszerezve leállt viaskodni a „szlovák nemzetnek ártó” démonokkal is. Akik egyszer a szlovákiai magyarok, másszor - például - az Egyesült Államok pozsonyi nagykövetének képében inkamálódnak. Mindez egyszerre riasztó, anakronisztikus és nevetséges. Azaz: nevetséges lenne, ha az euroatlanti redőnyhúzás csupán Meciar úr és szabadcsapatainak künn- rekedését jelentené; ha a valóságban nem valamennyiünk bőrére menne ez a beteges hatalomféltésre, illetve Slotáék nacionalizmusára és Luptákék bolseviki beidegződéseire, na és a privatizálással lepénzelt vazallusok körére épülő hazárdjáték. Végtére is vak aki nem látja, hogy a központosított és pártállami kormányzati klikkrendszer újrafelfedezői a miniszterelnök úr személyes hatalmának dédelgetett szövetségesei. De csak a szó egzisztenciális értelmében. Meciar ugyanis saját kormányának szövetségeseit is megveti; legföljebb eszközként használja őket hatalmának megszilárdítása érdekében. A térség legkiválóbb politikai sakkjátékosának képzelve magát, mindmáig úgy hiszi: ha valaki, hát ő okvetlenül kezelni, idomítani tudja ezt a szélsőségekben tobzódó népséget. Úgy gondolja, hadd papoljanak a kedvükre, Ő majd koncot vetve nekik, bármikor lábhoz parancsolja őket. Ez viszont akkora történelmi tévedés, hogy annak egy ország látja esztendőkre, netán évtizedekre a kárát. Szlovákiában ’97 nyarán ugyanis nem az értéktisztelet, a jogállamiság és a demokrácia igényessége, hanem a hitványság logikája, a kaparj kurta sivár pragmatizmusa, a szemfényvesztés- seljáró üres retorika, a nyers hatalomfitogtatás érvényesül. Ama tekintélyelvű államrezon, amelyben nem az erényt, hanem a pozícióból adódó túlhatalmat és erőfölényt illik megsüvegelni. Az a döbbenetes cinizmus pedig, amelyet a NATO és az EU redőnyhúzása kapcsán a kormányfő és csapata tanúsít, több mint elégséges bizonyítéka a demokráciáról, jogrendről, törvényességről vallott felfogásának. A civilizált hatalom képviselői ugyanis arról ismerszenek meg, hogy él bennük a tévedhetetlen erkölcsi iránytű és az egyetemes emberi értékek azon ösztönös tisztelete, amelynek révén ki- cövekelik az elfogadhatatlan, a tűrhetetlen határait. A mostani hatalomgyakorlók erre képtelenek. Ezért kell mielőbb menniük.
