Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-12-17 / 51. szám
Irodalom 1997. december 17. Bohumil Hrabal Élet szmoking nélkül Ú gy emlékszem vissza arra a nymburki reál- gimnáziumra, mint enyhén diszkordáns nebulók intézetére, ahol hét év alatt a gyerekek fiatalemberekké és kisasszonyokká válnak. Nekem azonban ez a fényes kastély az állandó rettegés siratófala volt, ahol az összes, máig ki nem hevert stresszhelyzetet megéltem. Az éneken és a tornán kívül csak természetrajzból voltam elégséges, az összes többi tantárgyból nemcsak hogy bukdácsoltam, de el is hasaltam, mert nem tudtam tanulni. Abban az időben a tartós tudatlanság üvegharangja vett körül. Szégyenkeztem, amikor felszólítottak, vörösre gyúltan eldadogtam, amit az első sorban ülő osztálytársaim súgtak... s ettől még jobban megzavarodtam, így aztán féktelen mérgemben, hogy az iskolában senki sem vagyok, kifundáltam, hogy nekem is bele kell lopnom magam valamivel a tanáraim és osztálytársaim tudatába, nekem is lennem kell valakinek, hogy olyasmit kell tennem a tanítás alatt, amire a többiek nem képesek. így hát nagy önmegtagadással bizonyos galádságokat követtem el, a fejembe vettem, hogy önmagam fölé kell emelkednem, ahogy azt az amerikai groteszkekben Chaplin és Frigó és Harold Lloyd teszi. Az apró lázadások e pillanatait nem adták ingyen. Sokáig kellett gyűjtögetnem a bátorságot, hogy olyasmit műveljek, amiért aztán beírtak az osztálykönyvbe, és amiért kettest, sőt olykor hármast kaptam magaviseletből. És csodák csodája, az osztálytársaim szerettek akasztófahumoromért, mi több, néhányan rajongtak értem. így aztán a tanárok kérdésére adott briliáns válaszaikat a magam apró pimaszkodásaival egyenlítettem ki. Alighanem azért szerettek az osztálytársaim, mert olyasmiket mondtam vagy tettem meg helyettük, amikhez nekik sohasem lett volna bátorságuk... Hogy nem tudtam tanulni, hogy képtelen voltam kézbe venni a tankönyvet, s akár csak belelapozni, hogy hülyegyerek módjára nem tudtam figyelni a tanárok magyarázatára, ez feltehetően abból fakadt, hogy - miként édesanyám ötven év múltán is állítja rólam - gondolatban folyvást valahol másutt jártam. Ma úgy gondolom, hogy ezt az én másuttjárásomat az okozta, hogy iskoláim iskolája, egyetemeim egyeteme a sörgyár és a folyó és a fák és a végtelen séták és a lógás volt. Emlékszem, nemcsak az iskolában fordult elő, hogy gondolatban másutt jártam. A tudatlanság szilárd harangja kitartóan követett a városba és annak utcácskáiba. Valahányszor megállított valaki, hogy tudakozódjék valami felől, elvörösödtem, olyan zavarba jöttem, hogy akárcsak az iskolában, ostobaságokat válaszoltam. Ráadásul téves műveleteket végeztem, kiváltképp ha lánnyal álltam szemtől szemben. Ügyelnem kellett rá, hogy a gyönyörű arcocska és sok-sok lökni és masni láttán el ne aléljak a meghatódottságtól. És a többi emberrel való kapcsolatomat az határozta meg, hogy nemcsak akkor, hanem ma is rendületlenül érzem, hogy a többiek mindenben előbbre tartanak és mindenhez jobban értenek nálam. Komplexusaim voltak és vannak ma is, amikor emberek között vagyok, ezeket a kisebbségi érzéseket sihederként és fiatalemberként mindig a sörgyár személyzeti szobájában, a malátaszárítóban, a kádárműhelyben gyógyítgattam, ahol úgy hallgattam a malátafőzők és a kádárok beszélgetését, ahogy a tanáraimat kelíett volna hallgatnom a reálgimna ium osztályaiban. M ár diákként is szerettem a magányt, a folyóba lebukó napot, a csöndes csó- nakutakat, képes voltam éjnek évadján felkapaszkodni a malátafőző lapos tetejére, ahol kövirózsa meg moha virult, képes voltam órákig elnézni a csillagos eget a hömpölygő Elba mélyében, a hidat meg a kivilágított várost. Ezért amikor felmentem a lépcsőn és beléptem a nymburki reálgimnázium gőgös főkapuján, úgy éreztem, hogy csapdába estem, hogy alagútban vagyok, ezért is tarkítottam sokéves intézeti tartózkodásomat azokkal a kis lázadásokkal, amelyek osztálykönyvi bejegyzéssel végződtek, és groteszk legendaként terjedtek a többi diák között. És senki sem tudta, hogy én szenvedtem ezektől az otrombaságoktól, hogy szégyelltem őket, hogy mindig súlyosan megbűnhődtem értük. így vergődtem át mindig a következő osztályba, a negyediket ismételtem, hogy aztán döbbenten állapítsam meg, hogy érettségi előtt állok. H olott tudtam, hogy a tudatlanság szilárd harangja még mindig velem van, hogy tudásom még mindig elégtelen. És édesanyám szmokingot varratott nekem az érettségire, s aztán megvirradt a nap, életem legszégyenteljesebb napja, mert végül ott álltam szmokingban az érettségi bizottság előtt, ott virítottam díszes öltözékemben a többi hetedikes között, akik csak egyszerű ünneplőruhát viseltek. Az írásbeli, az kutyafüle volt, ott együtt ültem a többiekkel a pádban, a válaszokat pedig lediktálták azok, akik mellettem vagy mögöttem ültek, vagy odaadták a puskát, hogy lemásoljam... Hanem amikor ott álltam szmokingban, mint holmi ifjú gentleman, a bizottság előtt, csurgott rólam a veríték és gőzölögtem, annyira szégyelltem magam, annyira röstelltem, hogy én, a leggyatrább tanuló, én állok itt szmokingban, miközben az osztálytársaim talán azért olyan nyugodtak, mert egyszerű vasárnapi ruha van rajtuk. Végül minden kérdésre eldadogtam a választ, amit a többiek kézzel- lábbal súgtak, végül összeraktam a Bunsen-égőt is. De az egész érettségi aíatt állandóan és világosan éreztem, hogy megbuktam, hogy másképp nem is végződhet a vizsga. Lesütött r°mmel, verejtékben úszva altkor sem pillantottam föl, amikor az érettségi bizottság elnöke kihirdette, hogy elégséges eredménnyel letettem az érettségi vizsgát. Szégyenkezve fogadtam a gratulációkat, mintha részvétnyilvánítások lettek volna valamelyik családtagom elhunyta alkalmából. Csak a fo- lyónál álltam meg a bizonyítvánnyal, s mennél többször olvastam, hogy letettem az érettségi vizsgát, annál kevésbé hittem el, hiába olvasták fel nekem a szüleim is, hiába olvastam el újra és újra, amikor éjszaka többször is felriadtam, azt az érettségi bizonyítványt... És aztán jött az érettségi bankett a Sziget kivilágított termében és kertjében, a fehér abroszos asztalkáknál a fák koronái alatt, zene és mosolyok, és a romantikus beszélgetéseknek meg a nevetésnek meg az érettségi vigalomnak a zsivaja. És én szmokingban voltam, és keveset táncoltam és sokat ittam, rettenetesen izzadtam, és szégyenkeztem, mert annyi ember nézett, én pedig világosan éreztem, hogy mindnyájan rólam sugdo- lóznak, hogy más a helyemben megbukott volna, és én csak azért érettségiztem le, mert az apám a sörgyár gondnoka, és főleg hogy a tanárok csak azért engedtek leérettségizni, hogy megszabaduljanak tőlem, csak azért, mert az apám, amikor negyedikben megbuktam és kőművesnek akartam kitanulni, akkor az apám a tanáriban meg az igazgató szobájában kijelentette, hogy akkor is leérettségizek, ha minden osztályt kétszer kell járnom. S nekem azon az érettségi banketten nemcsak az ingem izzadt át, hanem a kaucsukgallérom meg a szmokingkabátom is. Ezért aztán percenként kimentem a mellékhelyiségbe, és két tenyérrel locsoltam magamra a vizet, miközben a teremben tombolt a zene meg a vigasság. Olyan volt ez nekem, mint a vesszőfutás. És amikor megvirradt, amikor a virágos kedvű érettségizők és barátaik és szüleik és rokonaik már elindultak hazafelé, néhány osztálytársammal kiszaladtam a rétre, ott belevetettük magunkat a szénakupacokba, s hanyatt fekve néztük az égen az utolsó csillagokat. Feküdtem a hátamon, és hallottam, amint nagyot nyújtózom és kéjesen felvonítok, amint nemcsak az ingem gombjai röpülnek le, hanem lepattan az a gomb is, amely szmokingkabátom páncélját fogta szorosra, hanyatt feküdtem a harmatos szénában, osztálytársaim és a lányok marokszám szórták egymásra a szénát, kacagtak, és testük megint és ismét újabb és újabb szénakupacra zuhant. Mikor felkelt a nap, egymagám feküdtem ott, a hajam telis-tele szal- matörekkel, feltápászkodtam, és ujjánál fogva húztam magam mögött azt az én szmokingomat, és akkor útban hazafelé, miközben az emberek munkába igyekeztek, megállapítottam, hogy az érettségi banketten éltemben először néztem szét magam körül, rádöbbentem, hogy a tudatlanság szilárd harangja mindig velem lesz, de erről tudnom kell... P .S. / Emlékszem, hogy az elemi iskola ötödik osztályában, amikor a szüleim elhatározták, hogy középiskolába küldenek, az ötödik osztály végén elindultam a záróbizonyítványommal, melyben néhány négyes és hármas volt, hogy aláírassam az elemi iskola igazgatójával. Bekopogtam az igazgatói szobába, nyílt az ajtó, és ott állt benne a kövér és hatalmas igazgató úr. Az egész ajtót kitöltötte. Elvette a bizonyítványt, aláírta, én az ajtóban várakoztam, az igazgató úr felállt az asztaltól, és az ajtóban odaadta nekem a záróbizonyítványt, s talán a biztonság kedvéért a szóbeli beleegyezésemre is igényt tartott. Szóval te valóban tovább akarsz tanulni? Bólintottam, és azt mondtam, hogy valóban, tovább akarok tanulni. A folyosón ragyogott a napfény, és Po- lansky igazgató úr se szó, se beszéd, olyan fergeteges pofont kent le nekem, hogy minden elsötétedett a szemem előtt, lágyan meglökött a pocakjával, és eget verő dörrenéssel bevágta mögöttem az ajtót. Azt hiszem, Polansky igazgató úr jós gyanánt előre látta összes tanulmányaim kimenetelét, mert nyomban megbuktam, és magaviseletéin kevéssé kielégítő volt, úgyhogy apám hazavitt a brünni nagyanyámtól, és azt mondta, hogy bukdácsolni otthon is bukdácsolhatok a gyönyörű nymburki reálgimnáziumban... Körtvélyesi Klára fordítása Szabó Ottó: A napbanéző (tusrajz) Füzesi Magda Táj gesztenyékkel i. Avarba rejtem a nyarat, hogy új tavaszra megtaláljam. Ki álmot gyűjt, ki aranyat, én csak maréknyi csöndre vágytam. Ringatja lányát a halál bazsalikomos kert ölében, a táj lózungos őszre vár és elvérzik kegyetlen télben. Fellobog néhány dália, hiszi, érdemes hinni még. Közös sorsért, közös HAZÁÉRT sikoltoznak a gesztenyék. Avarba rejtem a nyarat, tán lesz, ki újra felébreszti, ha tél múltán a csontfejű szikéjével szívem kimetszi. II. Fekszem a sárban temetetlen, varjak intézik sorsomat. Nincs megváltás, sem megbocsátás, sem ég, sem föld, mely befogad. Isten palástja betakarna, hó hullna, hűtené sebem. A világ vérrel áldozott, koldus vagyok, reménytelen. A homályon túl este van, a homályon túl harangoznak. S mintha csillag is intene valami kóbor pásztoroknak. A homályon túl este van, mint a gyertya, elfogy a fényem. Őrizd, őrizd a lángomat, és válts meg engem, az Úr nevében. III. Csak hó, csak sár, csak füst, halálod, Dickens-világ, széthull az Éden. Csak köd, szemét, hiába várod, nem nyílik nyár ebben a télben. Mert ez a táj már nem valódi, csak krétarajz, vásárfia, penésztől fénylő ócska holmi, Isten kezében Biblia. Csak jég, csak hó és lázadás, amíg az ég hajnalra éled, istentelen feltámadás, örök kárhozat és Ígéret. Isten kezében Biblia, s mert elhagyott hitetlenül, míg mormolja a Miatyánkot, elkínzott arcunk felderül. Barak László újraszületni (zalán tibor kedvéért és által) minden ugyanaz a teremtés minden ugyanúgy íme van ahogy volt ahogy volt van minden ugyanaz íme a teremtés aki vagy parttalan szemedből kipereg úgy dalol mint kinek az Isten udvarol ugyanúgy rész áhít Egészt ugyanaz a csepp míg hangtalan jár tenger ami időre ítélt átlábal rajtad sereggel az óra (is) ó nem kapórajön ha meghalsz nem a történelem ketyeg hát tovább a lét tele van a szád termékeny szóval celebrál golyó általi misét vágóhídi vértől mi szép mi szép mi szép tisztul az agyad az újrateremtő eleged van a cseppnyi Egészből minden parttalan halál
