Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-12-17 / 51. szám
20 1997. december 17. Riport- Publicisztika „Egész utcákat deportáltak és kitelepítettek. Sok család háborús bűnös lett.” Hordozzuk a félelmet... Zalaba Zsuzsa ______________ An yám és apám gyermekkorából, nagyszüleiül feldúlt életéből csupán a zimankós téli estéken és az igazán meghitt családi ünnepeken hallottam egy-egy akaratlanul feltörő keserves vallomást. Ma már tudom, családjaink, szüléink és őseink keresztjét cipeljük vállunkon. „Tudomásunk szerint Nánáról tíz családot telepítettek ki Magyarországra, Csehországba pedig ötvenhat családot deportáltak. Az édesanyámat a mai napig gyakran faggatom a történtek felől, de ahányszor belekezd az események felelevenítésébe, könnybe lábad a szeme, és elszorul a torka: öt-hat családot háborús bűnösnek tituláltak, mi is köztük voltunk” - kezdi a számadást Dániel Erzsébet. Hogy mi alapján és kik kerültek a listára? „Volt egy kitelepítési biztos, aki csendőrök kíséretében állított be a falunkba, Bartra, összeírta a névsort, s tervüknek megfelelően elkészítették az elhurcolásra, kitelepítésre és deportálásra ítélt családok listáját” - mondja Dániel Zoltán. „Nánáról a szegényebb réteget, a munkásokat küldték Csehországba, a módosabb családok fehér lapot kaptak, és őket telepítették Magyarországra, hogy az onnét átcsalogatott szlovákokat beültessék a megüresedett, takaros családi házakba. Minket is deportáltak, pedig az nem volt ínyükre, ha a családban kisgyerek is akadt, merthogy akkor az anya nem tud dolgozni. Hároméves voltam akkor, felzavartak bennünket a marhavagonba, az anyám szoknyájába bújtam félelmemben. A havat csak úgy fújta be a szél a nyílásokon, három napig zöty- kölődtünk, minket áhítottak félre, ha szembejött egy személyszállító, esetleg gyorsvonat. A nagymamám otthon maradt, zokogtam, hogy forduljunk vissza, mert nála meleg van, itt pedig megfagyunk! Anyám beljebb bújtatott a szoknyáiba, hogy meg ne fagyjak a fogcsikorgató hidegben. Nem is tudom, mennyi ideig voltunk el otthonról, anyámék visszaszöktettek a nővéremmel, amint csak lehetett. Éjjel vonatjegyet vettek nekünk, és felültettek bennünket az éppen induló járatra. Nemsokára anyám is hazaszökött, apámból pedig a későbbi évek folyamán ingázó lett, visszajárt oda dolgozni, ahogy sokan mások tették.” Mielőtt egy másik nánai családhoz kopogtatnánk be, Dániel Erzsiké a kezembe nyom egy listát, s megremegek, amikor első sorát olvasom: Hrotkó Gizella hatvannégy éves taksonyi lakos, deportálása előestéjén udvarának kútjába ugorva öngyilkos lett. Schindler Ferenc negyvennyolc éves gútori lakost menekülés közben a deportálást végző katonák golyója ölte meg. Szabó Misiké négy és fél hónapos csecsemő, karácsony ünnepének másnapján, a deportálás közben a vagonban halálra fagyott. Szőke András galántai lakost a kitelepítést végző csehszlovák katonaság teherautója gázolta halálra. Kirabolták, majd az út- széli árokba lökték. Bircsák Istvánná köbölkúti lakost szülés után, hétnapos gyermekével rakták vagonba. Az anya útközben elvérzett. Laczkó János szenei lakost az utcán, magyar nóta énekléséért a csendőrök lelőtték. Az áldozatba hét golyót eresztettek. A lista negyedénél sem tartok, amikor Csányi István betessékel a konyhájukba, és lassan, nagyon lassan mesélni kezd: „Megkaptuk a deportálásról szóló döntést, tizenkét óránk volt, hogy összecsomagoljunk. Idődén időkig tartott a vonatozás, mint az állatokat, úgy toloncoltak ki bennünket. Egy majorra kerültünk, Kozlanyba, ott született Benes is! Nánát megelőzően Köböl- kútról deportálták az embereket. Tizennégy napig szembeszálltak a katonasággal, folyt a vér... Tudtuk, hogyha a tőlünk sokkal nagyobb község nem tudott ellenállni, akkor nekünk semmi reményünk.” „Muzsláról is kitoloncolták a családokat, az egész utcánk megüresedett - folytatja István bácsi felesége: — Az volt az egyetien bajuk, hogy magyarok vagyunk. Tudtuk, hogy mi vár ránk, eljött a hír a többi faluból. Mint a rabszolgákat, úgy vizsgáltak bennünket minden helyen, ahol megállt a vonat. Sehol nem kellettünk, majd Kralovicén kiraktak bennünket is. Éjjel volt, mire a majorba értünk. Kaptunk egy fazék tejet és egy kenyeret. Apám kétség- beesésében földhöz vágta a kis- szekrénykénket, amit magunkkal hoztunk. Darabokra törött, s tudtuk, miért háborog jó apánk szíve. Már másnap munkába álltunk, jól jártak velem, mert értettem a traktorokhoz.” A párkányi Hindi Ilonka néni túl van a nyolcvanon, de máig elevenen él benne az ötven éve történt szörnyűség: „Nánán laktam a három gyermekemmel, a féljem hadirokkant volt, az orosz fogságban ellőtték a karját. Hajnalban bezörgettek az ablakunkon, hogy gyalogoljunk be a többiekkel Párkányba, onnét indulunk majd vonattal. Amikor aztán sötétedés után elindult velünk a vonat, úgy éreztem, a világ végén vagyunk és oda is tartunk. Jött arra egy szlovák, köpdösött, és azt kiabálta, hogy elvesztettük a háborút, a mi hibánk minden. Amikor megint megállt a vonat, bedobtak nekünk valami ennivalófélét, a kutyánk sem kóstolt bele, eheteden volt. Tremosná u Plzné, ide kerültünk, egy megüresedett német házba. Ott aztán eladtak bennünket a nagygazdáknak. Egy német orvos megvizsgálta a férjemet, és igazolta, hogy munka- képtelen, de semmire sem mentünk a papirossal. Amikor jóval később aztán visszaszöktem a gyermekeimmel, a szlovákok nem akartak beengedni a saját házamba. Rokonoknál laktunk, de naponta elmentem haza könyörögni, hogy engedjenek minket vissza. Amikor a család megelégelte a siránkozásomat, jegyet vetetett velem az elutaz- tatásukhoz. így mehettünk haza, s az udvarról hordtuk be a rohadt kórót, hogy legyen min aludnunk. A kislányom fél lábon ugrálva körültáncolta a szobát, és kiabálta: ez a mi hazánk... ez a mi hazánk... úgy örült!” Burián László, az ebedi esperesplébános egyike volt azoknak a lelkipásztoroknak, akik önként kísérték a deportált magyar családokat a kegyeden útra: „Fiatal, kezdő pap voltam, szlovák településen prédikáltam. Szerettek engem, de amikor megtudtam, hogy magyar testvéreink tízezreit deportálják Csehországba, köztük a Szencen élő testvéreimet, szüléimét, nem volt maradásom. A hivatásom az volt, hogy a magyar népnek legyek papja, s mivel népem egy idegenbe került részének lelki igényei lettek meggyalázva, kértem, engedje a püspökség, hogy utánuk mehessek. Nem kértem fizetést, csak az engedélyt, hogy mehessek. Prágában és Litoméricén megkértem a püspöki hivatalt, hogy küldjenek körlevelet a plébániákra, s kérjenek adatokat, hol, kinek a területén élnek magyarok. Nem találtam megértésre, azt mondták, hogy ez politika. Végül német, lengyel és néhány cseh papocska lett a segítségemre. Az egyik biciklijével jártam a vidéket, toboroztam a magyar családokat a miséinkre. Amikor a templom megtelt magyar családokkal, a paptársam sírva mondott köszönetét. Abban a templomban ugyanis még sohasem gyűlt ösz- sze ennyi hívő. Amikor kiderült, hogy „politikailag nem kívánatos” a kinttartózkodásom, hazahívattak, 1948 elejét írták akkor.” „Az első szabadságomat én is odakint töltöttem - veszi át a szót Goda Károly plébános, aki hosszú évekig Muzslán szolgálta híveit. „Temettem, gyóntattam, miséztem Litoméricén és környékén. Egy hónapot tölthettem ott, az első nyári szabadságom idejét, így engedélyezte a püspökség. A hit és a magyarságtudat megőrzését tartottuk feladatunknak. Talán érezték az emberek, hogy melléjük állunk, s hogy magyarságunk nem választható el a kereszténységünktől.” Több ezer magyar - megalázva, meggyalázva, kifosztva, megbüntetve. Voltak, akik visszatértek a szülőföldjükre és talpon tudtak maradni, ám örökre viselik nyomait az ötven évvel ezelőtt történteknek. Pontosan érzik és tudják, miért dobálta és sújtotta őket a történelem. Egyetien bűnük az volt, hogy magyaroknak születtek, és vállalták magyarságukat. A Párkányban élő Hindi Ilonka néni sem tud felejteni: „Nem tudtuk, hová visznek bennünket. A párkányi csendőrség udvarán voltunk egész nap. Estefelé hoztak egy nagy szekér szalmát, hogy azon fogunk aludni. Könyörögtem a csendőrőrmesNánán a deportálások emlékére szervezett megemlékezésen az ünnepi szentmisét Burián László, Goda Károly, Orosch János esperesek és Pavol Kobida szolgáltatták. Burián László, az ebedi esperes-plébános egyike volt azoknak a lelkipásztoroknak, akik önként elkísérték a kegyetlen útra a hazájukból elűzött magyar családokat. „Próbáltuk úgy szervezni a munkát, hogy jó néhány cseh körzetet bejárva minden vasárnapra összehívjuk valamelyik templomba a magyar családokat. Sok plébánián becsukták előttem az ajtót, nem mertek temek, hogy engedjen el a kisgyerekeimmel orvoshoz, nagyon beteg vagyok, a férjem is kilencvenszázalékos rokkant, az orosz hadifogságban átlőtték a karját, tüdőbeteg is. Az orvoshoz elmehettem, mégis eladtak bennünket Tremosnán.” segíteni, azt mondták, nem regisztrálják a frissen érkezett magyar híveket. Végül német, lengyel és néhány cseh papocska lett a segítségemre. Amikor a templom megtelt a magyar családokkal, cseh paptársam sírva mondott köszönetét. Abban a templomban ugyanis még sohasem gyűlt össze annyi hívő. A református magyarokat is hívtuk és őket is szolgáltuk, csak a magyar mivoltukat tekintettük. Tudtuk, hogy ha megerősítjük a hitüket, akkor a magyarságuk vállalásában is erősek maradnak” - vallja Burián László ebedi esperes-plébános. A háború utáni „népvándorlásban” sok ezer ártatlan család kavargóit. „Mint a rabszolgákat, úgy vizsgáltak bennünket minden helyen.” Heti tarca Hontalan történetek: a tanító Molnár Imre_______________ Miután a magyar tanítást a faluban betiltották, az állásából egyetlen rendelet nyomán felfüggesztett tanítónő, aki a visszacsatolás utáni magyar közigazgatás bevezetése óta oktatta betűvetésre a község nebulóit, egy ideig tanácstalanul járt-kelt a falu egyetlen főutcáján. Egy napon, látva, hogy nem tud változtatni sem a maga, sem pedig szeretett iskolája helyzetén, összecsomagolva kis bőröndjét, tétován elindult a közeli kisváros vasútállomása felé. A tanítónő nemhogy a faluba, de a pedagógiai pályára sem tért vissza soha. Nemcsak a pályája, emberi sorsa is végzetesen kettétört. Egyedül élő gyári munkásként tengette életét nyugdíjaskoráig, és teljesen elhagyatottan halt meg a főváros egyik szegénynegyedének kerületében. A tanító nélkül maradt iskola bezárt ajtókkal, sötét ablakszemekkel, komoran nézte a falu főutcáját. A gyermekek nem nagyon hiányolták az iskolába járást. Jól eltöltöt- ték az időt a falu tarlóin, rétjein libákat őrizve, esténként pedig odahaza az öregek évszázados meséit hallgatva. A felnőttek pedig a telepítésről, kényszer- munkáról érkező híreket lesve, az általánossá vált létbizonytalanság közepette nemigen tudtak már törődni a falu iskolájának és ezen keresztül gyermekeik jövőjének sorsával. így a baljóslatú jövőt tartogató világ zavaros kavargása közepette nem keltett feltűnést az sem, hogy a faluban megjelent egy idegen, aki tanítónak adta ki magát. Várady Kálmánként mutatkozott be és első útja a kocsmába vezetett. Ott nagyhangon arról beszélt, hogy majd elintézi, hogy újra tanítás legyen az iskola bezárt tantermeiben. A sok rossz hír után tetszett az őt hallgató férfinépnek, hogy valami biztatót is hallhat végre. Fizették is a féldecit egymás után a tanító úrnak, s nem tűnt fel nekik, hogy az mily hamar elázott a pálinkától. Az azonban már szemet szúrt a falusiaknak, hogy másnap az egész falut kitelepítéssel fenyegető komisszárral folytatta a pálinkázást a tanító úr. A távozó, majd a faluba rö- \ddesen visszatérő tanító azonban beváltotta szavát. Az iskola újra kinyitotta kapuját, és Várady Kálmán lett annak az új igazgatója. Csakhogy időközben elfelejtett magyarul beszélni. „Nerozumiem, nerozu- miem” - mondogatta mindenkinek, aki az utcán hozzá fordult. Pedagógusi működését azzal kezdte, hogy az iskolában is betiltotta a magyar beszédet. Nádpálcával az asztalt csapkodva fennhangon ismételgette, hogy „Szlovákiában szlovák iskolában szlovákul kell beszélnie mindenkinek”. A gyermekek, akik egy kukkot sem értettek szövegéből, eleinte még szórakoztatónak is találták az új helyzetet. Házi feladat nemigen volt, s az órák is ki-kimaradoztak, mert az „új tanító” egyre több időt töltött tanítási idő alatt is az osztályon kívül. Visszatérte után még erősebb pálinkaszagot árasztott maga körül, és még nagyobb erővel verte a ritmust a katedra asztallapján. Egészen addig ment ez így, amíg el nem álmosodon és haza nem küldte a gyermekeket. Induláskor azt azonban még a lelkűkre kötötte, hogy a hazafelé veztő úton az öregeknek nem ám holmi „dicsértessékkel” köszönjenek, hanem ahogy rendes szlovák gyermekhez illik, „práci cseszty”-et mondjanak. Ez a kimondhatatlan hangzású köszönés már sok volt a gyermekek számára is. A lázadás ördöge a nagyfiúk leikébe bújt először. Csak azért is jó hangosan magyarul köszöntek „di- csértesséket”. A sikeren felbuzdulva az osztályban sem tudták magukat türtőztetni. Egy alkalommal, amikor Várady tanító megint „pálinkaszünetre” távozott, az egyik nagyfiú így szólt: „Most pedig énekelni fogunk! Méghozzá magyarul!” és már kezdte is azzal, hogy „édesanyám, kedves anyám, csak az a kérésem, magyar ruhát, magyar ruhát csináltasson nékem...”
