Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-12-17 / 51. szám
18 1997. december 17. Irodalom véd a vállát vonogatta. Csalásról szó sem lehet, mondotta; az iratokból kitetszik, hogy Flóra fogadott leánya csakugyan hajadon, minden jel szerint tisztességes, egészséges, valószínűleg ért a műstoppoláshoz, s csakugyan árva, hétpróbás árva. Igaz, huszonkét esztendővel idősebb, mint a fogadott anya; de törvényeink nem ismerik az idős és fiatal árva közötti megkülönböztetést. Aki árva, az árva, mondotta elégedetten az ügyvéd. Flóra az első három napban bujkált a család elől. Kristóf bácsi meglátogatta őket; de csak az árvával tudott beszélni, Flóra elrejtőzött, szégyellte magát. Az árva fogadta a vendéget; szivart kért Kristóf bácsitól, rögtön rágyújtott és mély hangon beszélt:- Jó itt nekem, kedves öcsém - mondta kedvesen. - Jó itt az árvának.- De kedves néném - mondta Kristóf bácsi -, a maga korában, sajnos, már a legtöbb ember árva.- Mégis - mondta makacson és ellenségesen. Aztán csak pislogott és hallgatott. Ravasz volt, mint egy öreg medve, szűkszavú, csökönyös. Műveletlen volt, falánk, rosszindulatú, kapzsi és önző. Naphosszat a hintaszékben ült, vagy ennivaló után kajtatott a lakásban. Flóra mindenest fogadott, fiatal leányt, aki mindegyre takarított az árva után. Mert piszkos is volt, rejtélyesen piszkos és ápolatlan. Szülei csakugyan nyolc év előtt haltak el - kilencvenkét és kilencvenöt éves korukban - aggkori gyengeségben. K üldd el! - mondtuk Flórának. - Szörnyeteg! Csaló! Küldd el, szökj el, mérgezd meg! Csinálj valamit! De nem küldte el. Most valami csodálatos kezdődött; s tartott még sokáig, hat éven át. Flóra nem küldte el a vénasszonyt. Lassanként elmaradt tőlünk, családjától, ismerőseitől; érezte, hogy sajnáljuk, szánakozunk, kissé kinevetjük, mérgesen szemléljük ezt a torz idillt. Ezért elvonult, kerülte köreinket. Néha láttuk a sétatéren, amint karon fogja és támogatja fogadott leányát, aki mindegyre evett, utcán is, pattogatott kukoricát rágcsált, vagy délről maradt kenyérhéjat, s botra támaszkodva, zihálva vonszoltatta magát. Mindig kövér lehetett, de az érkezését követő fél esztendőben szemmel láthatóan elhízott. Egy ideig hívtuk még Flórát, üzentünk, fenyegetőztünk. De hívásunkra már nem is felelt. Átadta magát valaminek. Flóra művelt volt és finom; soha nem szerethette igazán ezt a falánk szörnyeteget, aki bizalmába és magányába csempészte magát. De ha nem szereti, miért tartja? - kérdezgettük. A kérdésre nem tudtunk felelni. Igaz, árva, magányos, tehe- telen. De idegen és utálatos. Aztán megértettük - mert az évek múltak, s Flóra nem lankadt el az ápolásban, önfeláldozásban -, hogy a szeretetnek nincs szüksége eszményi alanyokra. A szeretet olyan, mint... de nem, nincs hasonlat a szeretette. Nincs oka, nincs magyarázat reá. A szeretet, úgy látszik, önmagáért való. Néha felgyűlik egy emberben és kiárad. Hat évig éltek együtt. Soha nem tudtuk meg, mit érzett e hat évben Flóra. A hatodik esztendő múltán, nyolcvanéves korában, előrehaladott szível- zsírosodása, s erőinek természetes gyengülése sírba vitte az árvát. Flóra temette el, szegényesen, de tisztességesen, ahogy illik. Akkor már nem éltem otthon, nem láthattam ezt a temetést. De anyám künn volt a temetőben, látta, mikor sírba tették az árvát.- Képzeld - mondta Flóra sírt. Zavartan néztünk egymásra, fejünk csóváltuk, hümmög- tünk, mint mindig, mikor az élet valamit mutat, amire nem illik szabály és képlet. Aztán elfordítottuk a fejünk, zavartan, lesütött szemmel, mint akik egy kissé szégyellik magukat; különös szeméremmel szégyenkeznek, mert láttak valamilyen emberfeletti illetlenséget, valamilyen nyers, torz kalandot, az életet. Márai Sándor Azárva • • O tvenkettedik évében Flóra nénénk, a család legnagyobb megdöbbenésére, magányról, félelmi érzetekről és „lelki egyedüllétről” kezdett panaszkodni. Ötvenkét éven át bírta a magányt. Igaz, afféle zajos, családtagokkal, ismerősökkel zsúfolt magány volt ez. De most egyszerre kellett neki valaki, aki csak az övé, akinek zsarnoka lehet, akit szerethet. Ekkor elhatározta, hogy örökbe fogad egy árvát. Elhatározását sokáig nem értettük, megcsodáltuk, találgattuk igazi értelmét. Igaz, a sors megtagadott tőle férjet, gyermekeket. Olyan színtelen élet volt Flóra élete; színtelen és szegényes. Ötvenéves koráig zongorázni tanított - jórészt botfülű polgárgyermekeket - a városi zenedében. Akkor egyszerre - mint aki már nem bírja tovább a vizsgadarabokat, a „Hajnal az erdőben”-t és az „Arabs lova- sok”-at - nyugdíjba ment. Egyedül élt, regényeket olvasott, szemérmesen és bátortalanul pletykált és csodálkozott. Mintha most értené végre az életet, a sorsot. Sértődött és csodálkozó arckifejezéssel sétált e világban, ahol a legtöbben magányosak vagyunk. Az égre nézett, a földre nézett, s valamit nem értett, valamit nem talált. Mi, közeli és távolabbi családtagjai, becéztük a magunk módján; de csak úgy mellékesen, félkézzel. „Van nyugdíja, mindene megvan, ami kell neki” - mondtuk, ha néha szóba került a sorsa. De, úgy látszik, mégsem volt meg „mindene”. Flórával ötvenkét éves korában megtörtént a nagy áldás, vagy a nagy balszerencse, a legtöbb, ami emberrel történhet, a legkínosabb és legszomorúbb kaland: sürgősen, múlhatatlanul szeretni akart valakit. E célból hirdetést adott fel az egyik fővárosi lapban, az „Ismerkedés” rovatban. Flóra hirdetése különösen hatott e nagyvilági rovatban, ahol zenekedvelő és természetbarát úrhölgyek keresték megértő, ötvenes urak önzetlen barátságát levelezés céljából, nem zárva ki a házasság lehetőségét sem. Flóra nem is gondolt ilyen eshetőségre. Szűkszavúan közölte a világgal, hogy nyugdíja van, magányos és szívesen magához fogadna egy árvát. A hirdetésen mosolyogtunk. Volt benne valami reménytelen. De Flóra a napokban, amíg a választ várta, oly izgatott volt, oly pironkodó és meghatott, mint egy süldő leány, aki titokban levelezést kezdett élete eszményével, a neves fővárosi moziszínésszel. Ez a hirdetés, ez a néhány soros vallomás volt Flóra életének nagy kalandja. Az első és az utolsó, úgy tudom. De az emberi szív olyan csodálatos, hogy néha egy apróhirdetésben is tökéletesen ki tudja fejezni magát. H árom napig nem érkezett semmiféle válasz. Már-már elcsüggedtünk. A világ árvái, úgy tetszett, nem kérnek Flóra fonnyadt, szemérmes szeretetmaradékából. Negyedik nap reggelén megérkezett a várva-várt levél, az árva levele. Gyakorlatlan írással rótt, szűkszavú, bájtalan levél volt. Sokszor elolvastuk, a levél kézrőlkézre járt a családban. Már nyolc esztendeje árva, írta a levélíró; szüleit, sajnos, korán elvesztette. A levél hangjából kicsengett valamilyen ellenszenves, hamis ájtatosság. Anyát keres, írta, persze nem az igazit, akit nem pótolhat senki e földi életben, hanem érző, meleg szívet, emberi lényt, aki szeretettel hajol egy árva sorsa fölé. Tud kicsit főzni is, írta; egészséges, természetesen hajadon s ért valamit a műstoppoláshoz. Bármikor jöhet, írta készségesen. De csak két hét múlva jött. E két hét alatt mindent elkövettünk, hogy meggyőzzük Flórát vállalkozása veszélyeiről. De nincs nehezebb, mint eloltani egy szívet, amely tüzet fogott. Flóra nap mint nap betűzgette az árva levelét, s az egyes fordulatokat, melyek különösen meghatották, elfogódott hangon olvasta föl, utcán is, idegeneknek is. Tanácsainkra nem hajlott. Van valami ebben a levélben, mondogatta, valami jámborság, szomorúság, ami harsány és többet mond minden értesülésnél, fényképnél is. Látnivaló volt, hogy egy lélek megérintett egy lelket, a kapcsolás megtörtént a világmindenségben, s a család okosai lemondóan legyintettek. Nem kell zavarni Flórát, mondották. Végre is mi történhet? Mindenkinek joga van úgy és azzal osztani meg az élet kínos magányát, akivel éppen tudja. Az árva leveléből kitetszett, hogy nem nagyon művelt, de jámbor, egyszerű lélek, hajadon és tisztességes. Flóra csinosítani kezdte riadt és félénk kis lakását. Két hét múlva írt az árvának - a jelölt három megyével arrébb, egyik hosszú nevű alföldi mezővárosban lakott -, hogy jöhet, szeretettel várja, s örömmel megosztja vele életét és Aranyosmaróti mester: Királyok imádása (1460 körül) Ék első, riadt | M becslésre hat- M vanöt-hatvan- JL X m., -J nyolc esztendősnek gondoltuk. De irataiból megtuduk, hogy - pontosan - hetvennégy éves. Korához képest fiatalosan üde volt, s máskülönben is jól tartotta magát. És árva volt, tagadhatatlanul, hivatalosan árva. A családi tanács először a rendőrség, később, az első felháborodás csillapultával, ügyvéd kezére akarta bízni az árvát. Megváltják jegyét, adnak neki egy pár pengőt, s hazaküldik; így gondolták. Flórát keservesen sajnáltuk. Akkor, az állomásról, szótlanul hazament a vendéggel; mást nem is tehetett. Három napig nem láttuk. Az ügyRippl-Rónai József: Karácsony (1903) szegénységét. Útiköltséget is küldött. Az árva érkezését megelőző két napban már csaknem lázas volt az epekedő, előlegezett szeretettől. I zgalma reánk, a családtagokra is átragadt. Mégis csak megható, gondoltuk, igen, megrendítő, ahogy egy lélek itt - minden áldozatra készen - viaskodik a világgal, az emberi magánnyal. A pályaudvarra többen elkísértük Flórát; eljött anyánk is, Kristóf bácsi, a család trabukós bölcse, s én is kimentem, kajánul és kíváncsian. E titkolt kajánságban valamennyien osztoztunk; de kíváncsiak is voltunk, lámpalá- zasan kíváncsiak. Flóra aznap már reggel óta nem evett. A vegyesvonat, amely - kétszeri átszállással - elhozta a mezővárosból az árvát, nagy késéssel, s csaknem üresen érkezett. Két vadász szállott le az első osztályú kocsiból, majd egy bátyus kofa, egy utazó, kis mintatáskával hóna alatt, egy öreg, kövér hölgy, szuszogva és nehézkesen, s egy ismerős tanár. Az árvát nem láttuk sehol.- Lemaradt - mondtuk csüggedten.- Meggondolta - mondta, könnyekkel szemében, földig sújtva, Flóra. A pályaudvar hamarosan kiürült. Már nem is maradt ott más, csak a forgalmi hivatalnokok, néhány hordár, Flóra, a család, s a kijáratnál az idős, kövér hölgy, aki imént érkezett a vonattal, s most apró dobozaival, horgolt táskájával vesződött, s zavartan, gyámolatlan pislogással nézegetett felénk. Aztán megindult, egyenesen Flóra felé. Magas volt és kövér, mint egy harangláb. Csókatollas kalapot viselt, s múlt századbeli fekete körgallért, amilyent már sehol sem viselnek, legföljebb különc, nagyon öreg asszonyok, talán külföldön valahol. Botra támaszkodva járt, nehezen cipelte nagy testét.- Engem várnak, kedveseim - mondta nyugodtan. Pislogva, elégedetten, ráncos, kövér arcán édeskés mosollyal, ügyefogyott kedveskedéssel bámult reánk.
