Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1997-12-17 / 51. szám

Riport 1997. december 17. Végtelen történet a zebrapintyről, a tengerimalacról, a teknősről és egy műtétről Álmodozás egy nagy lámpa fényében Dusza István ________________ A történetek nem akkor kezdőd­nek, amikor az ember tudomást szerez róluk, elolvassa az újság­ban, vagy az éppenséggel írói emelkedettséggel mások sorsá­ból megformált novella fölött eltöpreng saját élete folyásán. Egy-egy életút, tartson az a va­lóságos idő áramában, minded­dig mondjuk hét esztendeig, előzményeiben és párhuzamos történéseiben sokkal régebbi keletű. Senki sem születik csupán az otthon fészekmelegébe. Körül­veszik az udvar, a kert, a falu lakói. Tárgyak és élőlények: emberek, állatok. A történet, amit elmondok, nem elsősor­ban a hőseiről szól, ezért csu­pán keresztnevük és a család­ban betöltött szerepük szerint különböztetem meg őket. (Ké­pek bizonyítják létezésüket, s akik szereplőiket Jénén és Rimaszécsen ismerik, azoknak nincs szükségük más bizonyí­tékra.) nem jön a műtét, amire igazából nem is készültek. Az édesanyja meséli:- A szomszédunk súlyos, szö­vődményes balesete után került szó arról, hogy Kassán az Egye­temi Kórház ortopédsebészeti osztályán talán mégis tudnának segíteni Enikőn. Lába befelé for­dult. Születése óta nem tudott a sarkára lépni, amin sem a gyógytorna, sem a budapesti Pethő Intézetben tett látogatá­saink során kapott tanácsok nem segítettek. Arra pedig nincs pénzünk, hogy a Pethő inté- zetbeni huzamosabb ideig tartó konduktív kezelést megfizet­hetnénk. így aztán egy eléggé véletlenszerűen megvalósult kassai kivizsgálás után került sor tavaly nyáron, egy csütörtö­ki napon, az izmokat feszítő inak meghosszabbítására. Enikő így emlékezik:- Amikor odamentünk, nagyon féltem. Akkor ijedtem meg, ami­kor anyu mondta, hogy meg fognak operálni. Majdnem elsír­tam magam. Mikor aztán való­„Szeretem, ha a gyerekek velem jönnek a napközi étkezdéjébe. Olyankor már az osztályunk ajtajában megfogjuk a kezünket, mert nekem könnyebb így járnom.“ Amikor gyermek születik, egyetlen anya sem azzal a gon­dolattal készülődik világraho- zatalára, hogy talán nem is lesz egészséges a magzata. Minden remény, öröm és szépség akkor kezd fakulni, amikor felsejlik benne a várható bizonyosság: valami nem mindennapi testi hiba árnyéka vetül elkövetkező életükre, s a testi mássággal, an­nak szüntelen gyógyításával és leküzdésével kell majd élniük. Enikő gyönyörű gyerek, első osztályos. Kortársainál értelme­sebb, érzékenyebb és figyelme­sebb a körülötte történő dolgok iránt, de nemcsak azért, hogy a korához képest egy évvel ké­sőbb kezdett iskolába járni. Ment volna ő előbb is, ha közbe bán vittek a műtétre, csak egy hatalmas lámpára emlékszem. Akkor még ébren voltam a kere­kes ágyon. Azt is láttam, amikor az operáló kést felvette a doktor bácsi, de többre már nem em­lékszem, mert elaludtam. Adtak olyan altatóinjekciót a popsim­ba. Az ébredéskor arra emlék­szem, hogy úgy ordítottam, mint a sakál. Nagyon fájt a seb. Később, amikor felállítottak, összerogyott a lábam. De kap­tam egy tologatható járókere­tet. Sok baj volt velem, mert nem akartam a lábamat kinyúj­tani, ezért homokzsákokat rak­tak rá. A térdemen nem volt, csak a lábszáramon. Kezdetben igencsak fájt a lábam. Olyan volt ez nekem, mintha mindenhol „Otthon a Luciferkó nevű cicámmal játszom, aki még csak kölyök, ezért vigyáznom kell, nehogy összekarmoljon“ vagdosták volna, egészen ad­dig, míg aztán otthon egyedül nem kezdtem járni. A kórház­ban az volt az egyetlen jó, hogy anyukám velem volt. Ő nagyon szeret engem, de szigorú is. A kórházban azt mondta, hogy ha nem fogok járni, hazamegy, mert fölösleges akkor itt lennie. Gyorsan szótfogadtam. Most már járhatok iskolába. Az édesanya naponta autóval viszi Enikőt Jénéről a rimaszécsi magyar alapiskolába. Étkezni a napköziben étkezik, de a huza­mosabb ideig való ottlétet nem akarják vállalni. Sok még a koc­kázat, az alig egy évvel ezelőtti műtét teremtette új helyzet és az utókezelés fokozottabb fi­gyelmet kíván Enikő részéről is. Sajnos, a gyerekek sincsenek te­kintettel a kislány állapotára. Benne végtelen a mozgásvágy, aminek kielégülését a műtét után fokozatosan javuló járása már lehetővé teszi, de a megvál­tozott izomfeszítő inak edzett­sége nem mindenben engedel­meskedik a kislány felfokozott akaratának. Megváltozott a ge­rincre, a térdre és a lábszár­csontokra eső terhelés, ki kell várni az akarat teljesülését a fo­kozatosan bekövetkező testi fej­lődés nyomában. Igen, az akarat. Enikő a műtét előtt mindig a könnyebb és szá­mára kényelmesebb utakat ke­reste. Pedig számtalan kénysze­rítő, a gyermeki világát közvet­ve igencsak ingerlő hatás érte. Nemcsak háziállatok vették kö­rül, hanem gondoskodásra szo­ruló zebrapintyek, teknős, ak­váriumi halak és tengerimalac Olyan ez, mintha az állam a saját maguk ellátásánál többre képes polgárait tudatosan a szegénység felé taszítaná. is. Egy városi gyerek számára szinte elképzelhetetlenül gaz­dag érzelmi kapcsolatrendszer közepette juthatott el az értelmi fejlődésnek arra a szintjére, amellyel a fájdalomról és álmai­ról, naponkénti álmodozásairól beszél:- A padtársam figyelembe sem veszi, hogy nehezebben járok. Számára ugyanolyan vagyok, mint a többiek. S ha ellöknek, mert az is előfordul, a lányok se­gítenek felállni. Azt szeretném, ha már tudnék úgy szaladni, mint a többiek, szeretnék fociz­ni nyáron a fiúkkal. Szeretném, meg akarom is. Azt akarom, hogy ha a kezem nem is, de a lá­bam helyrejöjjön. Az esik rosz- szul, amikor kergetőznek, s lá­tom, hogy ők nem esnek el. Ne­kem az a legnehezebb pillanat. Gyönyörű betűket ír Enikő. írá­sa semmivel sem különbözik a lányoktól megszokott, szépen ívelt vonalakból kialakított be­tűktől. Hogy a matematikát kedveli, az nem akadályozza meg abban, hogy minden keze ügyébe kerülő nyomtatott szö­veget megpróbáljon elolvasni. Karácsonyra biztosan sikerül majd. De addig is ott vannak ját­szótársai. Nana, a kissé kacéran lányos nevű tengerimalac-fiú igencsak félénk és ijedős, s olyankor elég Enikőnek rászól­nia: nana! Hangosan visít, ha idegen közelít feléje. Emőke, a teknőc képes olyan teljesítmé­nyekre, hogy két év alatt saját méretének kétszeresére nő. Le­het az is, hogy valamikor száz év múlva óriásteknős lesz belőle, s kitölti az egész házat. Olyan világ ez, amelyet a szülői és a nagyszülői szeretet köt egy­be, védelmez, és ajtót, ablakot is naponta nyitogat rajta. Egy „A kórházban az volt az egyetlen jó, hogy anyukám velem volt. Azt mondta, ha nem fogok járni, hazamegy. Gyorsan szót fogadtam.” gömöri kis faluban élni, amely­nek jó, ha százötven lakosa van, s a mindennapi betevő kenyér előteremtésén túl Enikő testi és lelki szükségleteit is ellátni, na­ponkénti kihívás az édesanyá­nak és az édesapának. Állják sorsukat, reménykednek, s te­szik, amit megtehetnek. Az édesapának a vasút ad megbe­csült vonatvezetői munkát, az édesanya Enikőre és az otthonra fordítja minden energiáját. Mindez azonban aligha lenne elég minden szükségletük fede­zésére. A háztáji gazdaság, a te­henek, a disznók, a libák, a tyú­kok kiegészítő, természetbeni jövedelmet jelentenek. Jelentenének. Nemcsak nekik, a velük egy faluban lakóknak is, ha nem lennének a jóra törekvő, gazdálkodni is akaró embereket fékező, akadályozó adótörvé­nyek. Olyan ez, mintha az állam a saját maguk ellátásánál sokkal többre képes polgárait tudato­san a szegénység felé taszítaná. Mert ha Enikő szülei nem kísér­nék figyelemmel bevételeik ala­kulását, megtörténne, hogy olyan adósávokba kerülnének, amelyek alapján az elvonások értelmetlenné tennék a háztáji gazdálkodásukat. Mondják is: minket az állam nem serkent a jóra, a többre, hanem éppen azért próbál meg büntetni. Pe­dig a Jénéhez hasonló falvak­ban iszonyúan nehéz manapság élni, s ahelyett, hogy a falvak fenntartásában igencsak fontos szerepet betöltő fiatal családo­kat a gazdálkodásért, a föld, a kertek megműveléséért adó- kedvezményben részesítené az állam, szinte sugallja: megéri munkanélküli segély mellett fe­kete munkát végezni. Egy család életében, sorsában megtalálható mindennapjaink valamennyi reménye, elszánt vagy csüggedő küzdelme, csalá­dokat összetartó terhei, türe­lemmel és alázattal hordozott keresztjei. Amikor Enikőt meg­ismertem, a család még meré­szebb álmokat szövögetett, hi­szen a nagymamával társulva megpróbáltak egy kiskereske­delmi vállalkozást is életben tar­tani. Nem rajtuk múlt, hogy ez egy kis faluban nem sikerülhetett. Maradt azonban a legnagyobb remény: Enikő gyógyulása. Az a napról napra gyarapodó öröm, amely a betűvetést most tanuló kislány fejlődéséből fakad. S az idei karácsony meghitt pillana­taiban már Enikő betűzgető me­seolvasása is gyarapítja a szülők örömét. „Amikor apu hazajön a vasúttól, valamit mindig mesélek neki. Olyankor anyu Is ránk figyel, pedig nekik sok dolguk van velem is, és az állatokkal is.“

Next

/
Oldalképek
Tartalom