Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1997-12-17 / 51. szám

1997. december 17. 5 Riport A gondozottak különböző ér­telmi szinten vannak. Ettől függően választják a nevelési módszert is. Vannak, akik egy­szerűbb feladatokat önállóan is képesek elvégezni, segíte­nek a kertben, az udvaron, a konyhában, megtanulnak ír­ni, olvasni, számolni, szépen hímeznek, rajzolnak, de van­nak, akik csak egy hároméves értelmi szintjét érik el, s egyet­len szórakozásuk a játék ma­rad. A szellemi fogyatékosok lelkivi­lágához vezető egyetlen út a szeretet. Türelemmel és gon­doskodással csodákat lehet elér­ni. Ez a legjobb terápia. Ha ér­zik, hogy ők is tartoznak valaki­hez, hogy őket is szereti valaki, nincs kezelhetetlen eset. Nem kell a dühöngő, a kényszerzub­bony. S ki hinné, hogy ők maguk is mennyi szeretetet, mennyi emberi melegséget tudnakadni. Ki tudja, vajon mi jár a huszon­négy éves Szilvia fejében? Mit ér­zékel a körülötte lévő világból, mi foglalkoztatja testi szükségle­teinek kielégítésén kívül. Teste visszamaradt a fejlődésben, azt mondják, szelleme is. De ki tud­ja, mi zajlik le benne legbelül? Publicisztika megszabta teendők, valamint a hozzá tartozó „rendszabá­lyok” megtartásába. Aki úgy vélné, hogy ez nem nagy „ügy”, lapozza fel szótárain­kat a h betűnél, vagy nézzen utána például a Magyar nép­rajzi lexikonban a vonatkozó szócikkek elképesztő gazdag­ságának. Egyszóval, kimaradt az éle­tünkből az, amiről Porteous ezt írta: „Tanítsd meg őket, hogy kell élni, és, ami nehe­zebb, hogy halni hogy!” Eze­ket a szavakat választotta Ör­kény István is mottóul egyik vékonyka, de annál nagyobb hatású könyve élére. A „Ró­zsakiállítás”, emlékszem, ala­posan meghökkentett, de egy időre feloldotta bennem az említett, furcsa hiányérzetből táplálkozó, hangulataim sze­rint erősödő vagy csöndesülő belső feszültséget. Nem cso­da, Örkény arra döbbentett rá, hogy elmúlásunk, megha- lásunk, ha úgy tetszik: az agó­niánk ma, a kor vívmányai folytán egyszerűen szereppé válhat, így-úgy kisajátítható- vá, fölhasználhatóvá... Ma már tudjuk, hogy életünk sza­kadatlan szerepjátszás, ha olykor magunk ámítására le­tagadjuk is. Örkény abból az alapállásból indult ki, hogy minden pózt, álruhát és jel­mezt levetünk azon a küszö­bön, amely a létből a nemlét­be vezet át. Kegyelettel idéz­zük az eltávozottak „utolsó szavait”, hisz akkor már nem lehet, nem is érdemes hazud­ni. A halál közelsége - ezt hisszük és vallj uk évezredek óta - kiszólít ugyan a létezés­ből, de megtisztít a hiúságtól, önzéstől, nagyravágyástól, képmutatástól, és fölment minden manipuláció alól. Csakhogy ez ma már annyira nincs egészen így, hogy pél­dául végső magányunk perce­it is kisajátíthatja a technika, utolsó sóhajtásunk megörö­kíthető, sokszorosítható, kép­ernyőre vetíthető. Akár házilag, magánhaszná­latra is... Azt persze Örkénytől függet­lenül is tudom, hogy a szemé­lyes elkeseredés, a túlhajtott önsajnálat (merthogy önma­gunkat siratjuk minden elhul­lásban, halálban, ugyebár!) teljességgel hiábavaló. Nem­csak azért, mert tulajdonkép­pen komikus a végtelen halál­feketeségbe - melynek csu­pán egy picinyke virágzó ré­sze az emberi élet - belefordí­Végső magányunk perceit kisajátíthatja a technika, utolsó sóhajtásunk megörökíthető. tani a mi kis butélia tintánkat, hanem azért, mert azzal szemben, ami valóban törté­nik, tulajdonképpen soha nincs igaza a mi különbejáratú házi líránknak. Különben is: a halál kénysze­re vastörvény, amely nem is­mer kivételt. Mindezt nagyon jól tudom, nem szűnő és időnként túlsá­gosan is fölerősödő „kárhoz- tatásom” lényegében csupán a történelmi félmúlt ama szé­gyenletes eseményének szól, amely évtizedekre elrabolta tőlem a halált: nagypapa és nagymama halálát, nagybá­csik és nagynénik, különböző rendű és rangú rokonaim ha­lálát. Ezzel a gyakran a tudatom felszínére tolakodó hiányér­zettel haladtam meg azt az életkort, melynek szelíd cezú­ráját Radnóti eképpen vonta meg: „...sportbajnok nem le­hetsz már, sem kóbor tenge­rész...” Persze hozadéka is volt: visz- szatért hozzám a halál. Előbb alapiskolás osztálytársnőm lépett át a lét és a nemlét kü­szöbén, aztán a nemzedék­társ költő, a szeretetszomjas festőbarátról azt hozta a hír, hogy egyszerűen agyonver­ték... S világunk reménykeltő for­dulása sem állította meg a sort: eltemettük apósomat, majd nővéremet, őket Dédi követte s tavaly anyósom... És hát ne saját halottamnak te­kintsem-e Mikolát, Talamont, Ottlikot, Fellinit?! De elég e téli borongásból, hószakadást a szívünkre! Fogynak, zsugorodnak a jövő reményei? Sebaj, akként hí­zik a múlt!

Next

/
Oldalképek
Tartalom