Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-12-17 / 51. szám
1997. december 17. Illatos a magyar kenyér Körkép Prlkler László illusztrációs felvétele Nem rózsásak a 2,8 millió „külmagyar” fennmaradási esélyei Körkörös a fogyás A vajdasági magyarok szívós harca a megmaradásért Hátrálások ideje A Magyarországgal szomszédos országokban nemcsak azért fogy a magyar, mert több hal meg, mint születik: a lélekszámot jócskán csökkenti az asszimiláció és az elvándorlás. A magyar identitástudat hosszú távú megőrzésére csak az egy tömbben lakóknak van jó esélyük, a szórványban élőknek kevés. A környező államokban élő magyarok száma az utóbbi évtizedekben általában stagnál, de néhol csökken. Erdélyben például a népszámlálások tanúsága szerint 1930-hoz képest a magyar lakosság kissé még szaporodott is, mintegy kétszázezer fővel, a románok lélekszáma ugyanakkor 2 millióval duzzadt. Szlovákiában ugyanazon időszak alatt a szlovákok száma több mint kétmillióval nőtt, a magyarok viszont mára kevesebben lettek. A Magyarországgal határos országoknak a kilencvenes évek elejéből származó hivatalos statisztikai adatai 2,8 millió magyart „mutattak ki”. E népesség több mint fele -1,6 millió személy - Románia területén, túlsúlyban Erdélyben él. Szlovákiában 1991-ben 570 ezer magyart találtak a népszámlálók, a Vajdaságban ugyanabban az évben 350 ezret. Sokkal kevesebben élnek a többi környező államban (lásd a táblázatot). A határon túli magyarság létszámának a csökkenése három okra vezethető vissza: az alacsony születési rátára, az asszimilációra és az elvándorlásra. A magyarok születési aránya nemcsak a szlovákokénál, a románokénál vagy a szerbekénél alacsonyabb, hanem saját halálozási mutatójuknál is, ami már önmagában is lehetetlenné teszi a népesség „egyszerű újratermelését”. Szlovákiában például a magyarok alkotják a népesség tíz százalékát, de az élve született csecsemők nél csak 6 %-os ez az arány. Az asszimiláció lassúbb ott, ahol a magyarság tömbben, azaz olyan területen él, amelyen aránya meghaladja az ötven százalékot. Ilyen Erdélyben a SzékelyLehetetlen nem észrevenni a beolvadási jelenségeket. föld, Szlovákiának a magyar határ mentén húzódó déli sávja, a Vajdaságban Szabadka és környéke. Ezeken a vidékeken - bár lehetetlen nem észrevenni a beolvadásijelenségeket - van némi esély a magyar identitás hosszú távú megtartására. A szórványmagyarságnak már nem sok esélye van erre. A szak- irodalom általában azokat sorolja e kategóriába, akik olyan településeken, illetve körzetekben laknak, amelyekben arányuk nem éri el a tíz százalékot. Azokon a vidékeken, ahol a magyarok pár évtizede szórványban voltak - például Észak-Szlováki- ában -, ma már statisztikailag alig mutatható ki a jelenlétük. Most szórványhelyzethez közel él a magyarság például Erdély középső tájékain. A szórványhelyzetbe kerülés veszélye fenyegeti sok nagyobb romániai város magyar lakosait is. Kolozsvárott például - jórészt a román telepítési politika eredményeképpen - 23 százalékosra csökkent az arányuk; igaz, hogy ez még mindig 72 ezer főt takar, de nemkülönben igaz, hogy e szám 12-15 ezerrel alacsonyabb, mint két évtizede. A hajdanán tekintélyes magyar polgársággal bíró felvidéki városok jó részében már alig élnek magyarok. Besztercebányán, Eperjesen, Zólyomban már ezren sincsenek, Nyitrán sem akadnak sokkal többen. Az anyaországgal szomszédos országokból sok magyar vándorolt el az utóbbi években. A délszláv államokból elsősorban a háború hatására mentek el sokan, bár a folyamatot már az 1990-es években megindította a nyugati vendégmunkáskodás. Horvátországban már alig maradt magyar, a Vajdaságból pedig a helyi politikusok nem teljesen egybevágó becslései szerint 40-50 ezer magyar távozott, miközben mintegy 30 ezer szerb betelepült. Erdélyből a megelőző másfél évtizedben 63 ezer magyar nemzetiségű vándorolt ki, becslések szerint azonban számuk eléri ma a 100 ezer főt, s még sokkal többen vannak, akik nem számolták föl ugyan otthoni létüket, de egzisztenciájuk tartósan Magyarországhoz köti őket. SlNKOVITS PÉTER, ZENTA ______ A magyar embernek megvan az a rossz tulajdonsága, hogy csúszni csak lefelé tud. Fölfelé esetleg kúszni vagy kapaszkodni. Nos, Jugoszlávia felelős vezetője a minap kijelentette: országunk az ezredfordulóig felcsúszik a közepesen fejlett államok társaságába. Az optimizmust nem nélkülöző nyilatkozat fedezete valahol rejtőzhet, egyelőre mindössze annyi bizonyos, hogy ez a balkáni ország 1997-ben nagy lépést tett - visszafelé. Pedig az esztendő első napjait a fővárosban és a köztársaság nagyobb városaiban szó szerint az utcán köszöntötték az emberek, akik közel három hónapon át menetelve tüntettek a választási csalások miatt. A folyamatos demonstráció meghozta eredményét, de a győzelemért túlontúl nagy árat kellett fizetni: a népmegmozdulás szervezője, az Együtt koalíció belviszályok miatt szétesett, a várva várt fordulat tehát elmaradt, majd a soraiban megbomlott ellenzéki tábor már gyatrán vette a következő akadályokat. Ezt a vákuumot használta ki Szlobodan Milosevics, aki júliusban - nyugati megfogalmazás szerint - „alkotmányos puccsal” Szerbia éléről Kis-Jugoszlávia (amelyet Szerbia és Crna Gora, más néven: Montenegro államszövetsége alkot) elnökévé választatta magát, s már páholyból figyelhette az eseményeket. Szeptembertől ugyanis vég nélküli választások kezdődtek, s azok döbbenetes erővel a szerb nacionalizmus ismételt elburjánzását bizonyították. A 250 tagú szerb parlamentben a baloldali koalíció ugyan 110 mandátumot szerzett, de elveszítette korábbi többségét, a Seselj vezette Szerb Radikális Párt feltörését jelzi viszont, hogy immár 82 emberük van a szkupstinában. A Szerb Megújhodási Mozgalom (Vük Draskovics pártja) 45 képviselővel rendelkezik, a Vajdasági Koalíciónak 4, a Vajdasági Magyar Szövetségnek szintén 4 jelöltje jutott be a parlamentbe (valamint még 5 személy három kisebb párt részéről). Milosevics helyébe új politikust kellett választani a szerb köztársaság élére, az elnökválasztás azonban elhúzódott, hasonlóképpen kiéleződött a helyzet a Hatan - hatfelé, mondhatnák a vajdasági magyarok. másik tagköztársaságban, Montenegróban is. Mindezek nyomán az ország jószerével egy helyben topog, ami viszont ezúttal komoly időveszteséget jelent: nem rendeződtek a gazdaság dolgai, nem oldódtak a szociális feszültségek, s a szankciók úgynevezett külső fala továbbra is lebontatlan - emiatt a maradék Jugoszlávia ma is meglehetősen elszigetelt ország. Elmaradt a hatalom és az ellenzék érdemi párbeszéde, a média felszabadítása, a független bíróságok létrehozása, a koszovói kérdés, valamint a számos kisebbség tengernyi sérelmének méltányos rendezése. Ilyen körülmények közepette a vajdasági magyarság számára alig maradt mozgás- és élettér, különösen, hogy az év eleje óta a már meglévő három magyar párt mellé még három új tűnt fel. Hatan - hatfelé, mondhatnánk nemes egyszerűséggel, már ami az együttműködésüket illeti. Választási koalíciót ugyanis nem sikerült kialakítaniuk, így a szerb parlamentbe feleannyi magyar jutott be, mint korábban, s azok is már csak a VMSZ színeiben, a mintegy 90 000 magyar szavazó közül 51 000-en voksoltak rájuk. További példa a megosztottságra, hogy az elnökválasztás során a VMSZ Vük Draskovicsot, a VMDKL pedig Dragoljub Micsu- novicsot, a Demokratikus Központ jelöltjét támogatta. Elakadni látszik a Vajdasági Magyar Értelmiségi Fórum tevékenysége is, májusban a szabadkai összejövetelen a nemzeti megmaradás stratégiájának kidolgozásával próbálkoztak, ezt azonban újabb megbeszélés nem követte. Másfelől közelítve a dolgokat: a magyar többségű önkormányzatokban született azért bizonyos megállapodás, melynek révén a hét jelentősebb magyar városban magyar polgármestereket iktattak be. Önkormányzataink lényegében sikeresen szálltak szembe az újabb szerb betelepítési törekvésekkel, valamint - a lehetőségekhez mérten - igyekeztek okosan gazdálkodni a rendelkezésükre álló szerény pénzeszközökkel. A vajdasági magyarság első ízben emlékezhetett meg szabadon a több mint öt évtizeddel ezelőtti partizánbosszú áldozatairól, Zenta pedig méltóképpen ünnepelhette meg az európai kereszténység számára is fontos dátumot: a törökök felett 300 esztendeje aratott döntő csatára emlékezhetett. Voltaképpen rendkívül szívós harc folyik itt a megmaradásért, a megélhetésért, kénytelen-kelletlen osztozva egy olyan ország sorsában, amely legszívesebben továbbra is hátat fordítana Európának. — A Magyarországgal szomszédos országokban élő magyarok száma Ország 1910 korül 1930 körül 1960 körül 1990 körül száma aránya száma aránya száma aránya száma aránya Szlovákia 884 30,3 585 17,6 519 12,4 567 10,8 Ukrajna n.a. n.a. 125 0,3 149 0.4 163 0,3 Kárpátalja 183 30,4 123 16,8 146 15,9 156 12,5 Románia1423 10,0 1588 9,1 1624 7,1 Erdély 1662 31,6 1353 24,4 1559 25,0 1603 20,7 Kis-Jugoszlávia n.a. n.a. 374 7,8 450 5.9 345 3,5 Vajdaság 420 27,8 371 24,1 443 23,9 341 16,9 Horvátország 121 3,4 76 2,2 42 1.0 22 0,5 Szlovénia 21 1,6 15 1,1 10 0,7 8 0,4 Ausztria 27 0,4 18 0,3 11 0,2 33 0,4 Burgenland 26 9,0 10 3,5 6 2,1 7 2,5 száma (ezer fő) és aránya (százalék) Forrás: Teleki Alapítvány. Jel magyarázat: n.a. - azaz nincs adat. Beregszászi levél Sápadt arcú rabszolgák Füzesi Magda ______________ Fél h ét van. A Beregszász melletti Asztély község határátlépőjénél zajlik az élet. Gyalogostársaim találgatják, milyen lesz ma a vám. Meglepődve veszem észre, milyen divatos lett a tudományos-fantasztikus filmekből ismert szkafander. Sokan úgy is járnak benne, mint a súlytalanság állapotában leledző űrhajósok: olyan esetlenül. A fél füllel hallott beszélgetésekből rájövök, hogy itt nem súlytalanságról, hanem inkább súlyosságról van szó: a selyemnadrágok szára ugyanis belülről kis zsebekkel van megspékelve, ahová a karton cigarettákat lehet rejteni. Megnyílik a mennyország kapuja, azaz felhúzzák a sorompót. Lehet rohanni a vámterem felé. Már aki bír. Mert a legtöbb gyalogos nyugdíjas. Az éhbémek is kevés járandóságukat szeretnék kiegészíteni pár forinttal, ha hagynák. Az ukrán vámon a közelmúltban bevezették, hogy mindenkinek ki kell töltenie a vámnyilatkozatot. Oroszul vagy ukránul. Szegény idős asszonyok ott téblábolnak a vámszobában, míg valaki megszánja őket és kitölti helyettük... hogy nincs el- számolnivalójuk. Mert tényleg nincs. A maguk varrta kispárnák, a sok éve megvett lenvá- szonanyagból készült törlőruhák semmilyen törvény szerint nem számítanak csempészárunak. Az első akadályt sikeresen vettük. Jön a magyar határ, s ott a Viktorok. Aznap állítólag három Viktor volt szolgálatban. Hála istennek, nem ismerem egyiket sem, mert ritkán utazom. Gyalogostársaim közül viszont sokan visszafordultak, amikor meglátták őket, még azon az áron is, hogy az ukrán határon már beleütötték az átlépést jelző pecsétet a kishatár- átlépőbe, azaz két „ablak” már elveszett. Nos, az egyik Viktort (vékony arcú, sovány, roppant nyegle, rátarti úriember) hamarosan magam is megismertem. Rákiáltott az előttem álló idős asszonyra, mint valami ítélet- végrehajtó egy thrillerből: „Pakolni!” Az asszony egyenként rakosgatta ki a táskájában lévő ruhadarabokat, végül az elemózsiára is sor került. Viktor, az aznapi mindenható, utálkozva fintorgott, majd kegyesen így szólt: „Visszarakhatja! Csak gyorsan! Igyekezzünk, mami- kám!” A néni megalázva és megszégyenülve sompolygott el ... az „anyaország” irányába. Aztán én kerültem sorra. Énrám is rám ripakodott. Hivatalos utam, azaz „sérthetetlenségem” tudatában megkérdeztem, hogy a leltárt fehérneműimmel kí- vánja-e kezdeni. Mögöttem felkuncogtak az emberek, oldódni látszott a feszültség. Ezután már csak arra volt kíváncsi, mennyi pénzem van. Úgy tűnt, jól feleltem, mert békésen mehettem tovább. Akár az aranybánya összes készletét átvihettem volna! Ugyanúgy, mint a szőke lány, aki utánam következett. Úgy adódott, hogy a „túlsó parton” együtt stopoltunk vele és barátnőjével. A lányok hosz- szan tárgyalták az aznapi helyzetet, miközben szkafanderük rejtett zugaiból elégedetten szedegették elő a cigarettát. A megalázott öregasszonyra gondoltam... Aznap sok személy- gépkocsi is megkapta az útimarsot visszafelé. A gyalogosok örömére. Nem titok: az újsütetű Ewingok nem örvendenek valami nagy népszerűségnek a szegény botcsinálta kereskedők körében. Pedig ha tudnák, hogy valójában nem ők az igazi olajkirályok, mert szinte minden fuvarozónak megvan a maga Leonciója, aki, ha nem is korbáccsal, de adóslevéllel kényszeríti a munkanélküliből „fekete” vállalkozóvá avanzsálódott „újgazdagot” a mindennapi kockáztatásra, a robotra, no meg a keresmény jelentős részének átadására. Elgondolkodtam: vajon mennyire lehet megalázni az embert? Naponta vajon hány és hány munkanélküli válik sorsának rabszolgájává? Holnap ismét felkel a nap. A kisha- tárnál újra összegyűlnek az emberek. Mennek remegő lábbal, megaláztam a mindenható Viktoroktól, a szabadulás legkisebb reménye nélkül...
